Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-11-19 / 47. szám
Szlovákiai magyar családi magazin 1997. november 19. » 30. évfolyam Sport Pozsonyban járt a Forma-1 két ásza: Mika Hákkinen és Dávid Coulthard. Nagyvilág Ali. világháború alatt Európa fejlett országaiban is voltak eugenetikus ry programok. / 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. november 22-től 28-ig Szánalmasan reagált a hatalom: a pedagógusoknak kötelező munkaértekezletet tartott a tüntetés idején Nem hagyjuk a templomot s az iskolát! Ez a tömeg kulturáltan emelte fel szavát anyanyelvűnk védelmében Somogyi Tibor felvétele P. Vonyik Erzsébet Milyen naivak is voltunk, mi, magyar szülők, nyolc évvel ezelőtt! Vagy inkább túlságosan derűlátóak, jóhiszeműek és lelkesek? A hirtelen ránk tört eufóriában abban a hitben ringattuk magunkat, hogy a még pólyában szunyókáló csecsemőnkre maga a Kánaán vár. Ha felcseperedik, kedvére utazhat Keletre, Nyugatra, bőven lesz miből. Dúskálhat a tanulási lehetőségekben, kedvére válogathat magyar és magyar nyelvű iskola között. Sőt titkon abban bíztunk, netán itteni magyar egyetemre is készülhet majd a gyerek, ha jófejű. (Más lapra tartozik, hogy ezt a lehetőséget elpasszolták, akik akkor hatalomközelben voltak.) Ugyan kinek fordult volna meg akkor a fejében, hogy röpke nyolc évvel a „bársonyos” után újra a terekre kell vonulni - ezúttal a magyar diákok szüleinek? Hogy megvédjék azt, amit Gottwaldék, Zápotockyék, sőt még Husákék sem mertek megvonni tőlünk - a kétnyelvű bizonyítványokat, hogy ki kell állni az ilyen okmányokat kiállító pedagógusok mellett, akikre az elmúlt hetekben bérpótlékmegvonással sújtott le a hatalom keze. Sokan, vagy ezren szorongtunk múlt héten a dunaszerdahelyi téren. A járási hivatal tőszomszédságában, melynek ajtóit kulcsra záratta a főhivatalnok, nehogy a nagygyűlés szónokai bemerészkedjenek a lelkes köz- felkiáltások kíséretében elfogadott memorandumukkal. A tömeg jól láthatta, amint meg- meglibbennek a függönyök, és a hivatali alkalmazottak lopva kikukucskálnak. Talán csak nem a Talán a tiltakozókat vették filmszalagra, hogy később lekáderezhessék őket? tiltakozókat vették filmszalagra, hogy később lekáderezhessék, kik elégedetlenkedtek? Érdekes felvételt készíthettek, hiszen a tanügyi önkény számos áldozata ott volt: a pénzelvonással büntetett tanító, a leváltott és a még megtűrt iskola- igazgató, a hitelcsatornák elzárásának veszélyével is szembenéző sikeres vállalkozó arcán pásztázhatott végig a titkos kamera. Mindannyian dacolva a várható megtorlással, bátran elvegyültek a tömegben. Az irodaablakokból leskelődők pedig hallhatták az ütemes „Nem hagyjuk!, Nem hagyjuk!” skan- dálást, amikor az egyik szülő, Mikóczi Zoltán arról szólt, hogy a helyi pedagógusok nélkül zajlik a tiltakozás, mivel a helyi tanítókat kötelező szobafogságra - hirtelen összehívott értekezletre „ítélték” a tanügy járási illetékesei, nehogy a többiekkel tiltakozhassanak. A módszer ismerős: széltében-hosszában alkalmazzák nemcsak az oktatásügyiek, hanem a szakszervezetiek ellen is, legutóbb épp az ő tiltakozásuk idején tartottak sürgős fejtágítást. „Mi ez, ha nem újabb győzelem? A hatalom talán ennyire félti pedagógusainkat tőlünk, szülőktől? Ugye, érzik, hogy összefogásunk milyen szánalmas, nevetséges lépésre kényszerítette a hatalom képviselőit?” - sorjáztak a kérdések a pódiumon. A hallgató hatalom pedig kőhají- tásnyira talán épp a válaszlépéseket főzte ki boszorkánykonyhájában. Ez a tömeg Dunaszerdahelyen nem bosszút lihegett, hanem határozottan és kulturáltan emelte fel a szavát anyanyelvűnk védelmében, amelyet, az államnyelvvel ellentétben, törvény nem véd. Slavkovskáék és Hudecék valószínűleg mégis ránk sütik: magyar nacionalisták, irredenták meg soviniszták tüntettek. Ám aki ott volt, láthatta: a mindvégig kétnyelvű megmozduláson a Szent István-i idézet mellett ott volt a Stúr-mottó is: „Az igazi oktatásnak anyanyelven kell folynia!” Szívet melengető érzés volt megtapasztalni: mégsem teljesen igaz az a fáma, hogy a Csallóközben is közömbösek, fásultak lettek az emberek, újra félnek, és inkább behúzódnak az otthonaikba. Mert ha arról van szó, hogy gyermekeik jogait is sárba akarják tiporni, akkor bátran felemelik a szavukat: ezt nem hagyják! Vezércikk Posztnovemberi sztorik Kövesdi Károly ____________ El keseredett próbálkozások után mondom a haveromnak: a Pozsony környéki tavakban ebihalat se fogunk, ruccanjunk ki a Dunára. A Binder-biro- dalom végébe, ahol a nagy vízduzzasztó véget ér. Mennénk is föl kocsival a védőgátra, valahol Oroszvár előtt, mi naivak. Sorompó, fekete serif állja utunkat. Ide ugyan nem! Horgászengedéllyel sem? Azzal sem. Nosza, be a faluba, szerzünk egy nevet. X. Y.-nak van ott hauszbótja, mondja a kocsmáros. No, akkor meglátogatjuk. Vissza a gáthoz, mondjuk a nevet a serifnek. Az más, mehetünk. A frászt érdekelt bennünket X. Y. meg a hauszbótja. Mi csak horgászni akartunk. Érvényes engedéllyel, normálisan. Tanulság? Nincs. Csak szomorú konstatá- lás: valakik elvették tőlünk, közönséges halandóktól a Dunát. Hauszbótos újgazdagék? Binderék? Ki tudja. Más: kollégám meséli, hogy a bátyja Bős tájékán próbálta megcselekedni ugyanezt. Fekete serif, sorompó, mi több, kerítés körös-körül. Ide ugyan nem! Ez magán- és vadászterület. Persze, amilyen szívós fajta, ő is bement az ő szeretett Dunájához. Tanulság: az ürgétől is elvették a Dunát. Pedig ő ott született. Lopva, alattom- ban, esetleg ordibálva és szentségelve juthat be a folyóhoz, hogy visszahordja a kintrekedt kis halakat a kiöntés után, hogy el ne pusztuljanak. Újgazdagnak ez nem gond. Ő nem szereti a Dunát, csak birtokolja. Tanulság? Csak összehasonlítás: a középkori jobbágynak megengedték a rozsé- és gombaszedést az uradalmi erdőben. Igaz, fát, nyu- lat nem zsákmányolhatott, de azért beengedték. Régebbi sztori: Átkos, régi rendszer, nyolcvankilenc előtt. Rozsnyó környéki rengeteg nagy erdő, megy benne a vadász. Mellesleg városi tanácstag. Egyszer csak kerítés, s eléugrik valaki (még nem fekete és nem serif, csak valami kerülőféle, piros könyvvel a zsebében): Egy tapodtat sem! Ez az elvtársak vadaskertje. Tanulság? A hatalom mindig ugyanazt cselekszi. Szülőföld, jogok? Hogy soha nem volt az övék? Nem dolgoztak érte, nem örökölték, még csak nem is vásárolták? Ugyan, kérem! Még egy sztori, még régebbi: Winter Lajos emlékiratát olvasgattam a minap. Ő volt az a megszállott vállalkozó, mellesleg zsidó, aki a múlt század végén a sárba süppedt Pös- tyént 30, majd 99 évre kibérelte, és egy élet verejtékes munkájával világhírű fürdőt csinált belőle. Fürdőházat, szalont, parkot, hidat, múzeumot, golfpályát, közkórházat, villanegyedet építtetett. A magyar, majd a szlovák, majd a csehszlovák állam dicsőségére. Winter Lajost arizálták, államosították, majd kiröhögték, miközben tönkretették élete művét, akik beleültek. A Szlovák Állam Törvénytárában külön Winter-törvények jelentek meg, hogy a rablás törvényes legyen. A Tiso-Tuka-féle demokrácia után jött az Okáli- féle demokrácia, a Husák-féle sötétség. Most csodálkozzak azon, mi zajlik ma a szlovák parlamentben? Hogy milyen törvények születnek? Hogy milyen emlőkön nevelkedtek a mai hatalom képviselői? Hogy kik forognak ma Pöstyénben, mintha a magukéban? Hogy ’89 novemberében rémálmainkban sem jött volna elő, mi vár ránk? Hogy itt állunk, és nézzük, hogyan forgatnak ki maradékjogainkból, nyelvünkből, a reményből, hogy európai jogok illetnek meg mindenkit ebben az országban? Az útlevelünket még nem sikerült elvenniük. A gondolatainkat sem, bár szeretnék a földbe taposni különféle trükkökkel. A bizakodást sem, hogy jövőre végre visszavonulhatnak az összeharácsolt birtokaikra, s békén hagyják az ország ügyét. Tanulság? Csak annyi, hogy gazdagabbak lettünk egy tanulsággal. S kezdődhet minden elölről.
