Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-11-12 / 46. szám
12 1997. november 12. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Ragyogj! Scott Hicks rendezőt régtől foglalkoztatta Dávid Helf- gott ausztrál zongoraművész különös sorsa. Évekig készült a film megvalósítására, s az eredmény őt igazolta. A művészsors igen hálás téma. Mint a filmből is kitűnik, a tehetség, az érzékenység egyszerre áldás és átok. Dávid Helfgott zsarnoki természetű apja megvalósulatlan álmát - hogy nagy és elismert zenész legyen - beleoltotta fiába. A kis Dávid éveken át szorgalmasan gyakorolt a zongorán és engedelmesen ismételgette apja szentenciáit többek között arról, hogy mindig, minden körülmények között győzni kell. Amikor azonban a csodagyerek előtt megnyílt a világ, ösztöndíjat nyert A- merikába, éppen az apa állt útjába. A legdurvább eszközökkel, lelki zsarolással próbálta magához láncolni a gyereket, aki végül is fellázadt és Nemcsak a nézők hitetlenkedtek az amerikai NBC tévétársaság - a Vészhelyzet című világsiker tulajdonosa - példátlan kezdeményezése láttán, de maguk az esemény részesei (csaknem száz színész!) is mindvégig izgalomban voltak, sejtelmük sem lévén, hogyan sül el George Clooney enyhén habókosnak tűnő ötlete. Hogy miről van szó? Nos, a végtelenített sorozat Ross doktora azt találta ki, hogy az újabb, idén ősszel induló részt vezessék be élő adással - értsd alatta: a stáb megszállja a chicagói East River kórház sürgősségi osztályát, és „védőháló” nélkül, lemondva az utólagos korrekció biztonságot adó lehetőségéről, egyenesben játsszák az első epizódot. Noha Noah Wyle, alias Carter doktor egyenesen őrültségnek titulálta társa elképzelését, utólag nem győzte dicsérni érte. „Eddigi Londonba ment tanulni. A Királyi Zenei Akadémián mestere atyai pártfogásába vette. A zilált lelkű Dávidén ez sem segíthetett, sorsdöntő koncertjén ösz- szeomlott. A káoszba merült tudatú művész közel tíz évet töltött különböző elmegyógyintézetekben. Még nem gyógyult meg, amikor egy éjszakai szórakozóhelyre szegődött zongoristának, hogy a vendégeket Liszt- és Chopin-művekkel szórakoztassa. Egy érett asszony anyai szeretete kellett ahhoz, hogy hosszú idő után visszatérhessen a koncertpódiumra. A felnőtt Dávidét alakító Geoffrey Rush méltán lett a film Oscar-díjas színésze. Bámulatos átéléssel alakítja a szeretetreméltóan szelíd, magába fordult őrültet. A happy end ezúttal nem kimódolt, az élet írta történet maga is reményteli, erőt adó. hír életem során még nem volt részem két ilyen izgalmas órában - nyilatkozta a döc- cenőktől mentesen lezajlott adás után, majd hozzátette: - Szerencsére, mert előtte megfogadtam, hogy ha csődöt mondunk, George-nak megmutatom, milyen az, amikor egy színész-orvos operál elmekórtani esetnek számító színészt...” Noah Wyle Bozidara Turzonovová: „Nagyon bánt a hatalmi pökhendiség és a rongyrázás” Elég a vádaskodásból „A jó zene: infúzió...” Milos Fikejz felvétele Katerina Posová Bozidara Turzonovová méltán népszerű, és nem csupán színészként. Számtalan emlékezetes szerepe mellett már évek óta nagy odaadással tanít színészmesterséget a pozsonyi főiskolán, öt éve pedig a tren- csénteplici ART FILM nemzetközi fesztivál elnöke. Egyszóval: közéleti személyiség. Számomra Daca - ahogy barátai, kollégái hívják - akár színpadon, akár filmen a „szépasz- szony”-, s ha kell, a „nagyasz- szony-”típus megtestesítője. Egész lénye, megjelenése, sajátos zengésű hangja, tökéletes dikciója mély drámai tartalmat „Remélem, a fiatalok majd okosabbak lesznek nálunk...” kölcsönöz minden alakításának, legyen az tragédia vagy komédia, régmúlt vagy jelenkori történet. Civilben igazi dáma, a szó legkomolyabb értelmében. Fegyelmezett, ízléses, művelt, határozott fellépésű, nagy humorérzékkel, jó kedéllyel, felelősségtudattal megáldott emberséges ember. Csak úgy mellékesen: remek háziasszony, családanya, sőt nagymama. Ráadásul a megtestesült középeurópai polgár: makedón szülei Szófiában hozták a világra, csecsemő korában került Pozsonyba, Ausztriához, Magyarországhoz, Cseh- és Morvaországhoz rokoni, szakmai kapcsolatok fűzik... Legutóbbi alakítása Martin Sulik Orbis Pictus című egyéni hangvételű filmjében meglehetősen eltér eddigi szerepeitől... Igen, de nagyon szívesen vállaltam ennek az itthoni lehetőségeivel elégedetlen - korát szőkített hajjal, triviálisan fiatalos öltözékkel, harsány viselkedéssel leplezni igyekvő - asszonykának a szerepét Marián La- buda oldalán. Örültem az első közös munkának Sulikkal, akit kisfiú kora óta ismerek, de sose dolgoztam még vele, és élveztem a főszereplő kislány, Dorotka Nvotová sajátosan egyéni lényét. Jókedvű, hangulatos munka volt, és a film, azt hiszem, nagyon érdekes lett, hiszen napjaink társadalmának rémesen komoly problémáiról ad hírt könnyed, játékos, humoros fantáziával. Ha igaz, Martin Sulik következő filmjében is számít rám. Nem tagadom, örülök neki. Milyen színházi szerepekben láthatjuk az új évadban? Tajovsky Női törvény című ma már klasszikus drámájában játszom Marina szerepét. A darab Szlovákia szívében, falusi, családi közegben játszódik, párbeszédeit a rendező kissé tájszólásba stilizálta, s ettől az egész előadás egyfajta ironikus-humoros felhangot kapott. Másik kedves szerepem Iván Barc Zsírosbödön című komédiájában Mahuliena, egy professzorfeleség figurája. A beszédmodora, mentalitása: kisvárosi magyar „ténsasszony”, aki nemesi származását hangoztatva arisztokrata életvitelt, viselkedést próbál majmolni. Gyerekkoromból emlékszem ezekre a vidéki úrhölgyekre, finnyásan nevetséges bájukra... Játszom még Jankó Jesensky Demokraták című művének színpadi változatában. Ez is, csakúgy, mint a Zsírosbödön, a két háború között, az első Csehszlovák Köztársaságban játszódik. Mindkettő a parodizáló, ironikus hangvételű kritikai realizmus jegyében fogant. Csak rá ne fogják, hogy szlovákellenes...! Újonnan pedig Sondheim amerikai szerző Kis éji zene című zenés darabjában Mrs. Arnfeldt szerepét kaptam. S hogyan él mindeközben? Eléggé mozgalmasan, mert bonyolult a helyzet a szakmában. Színházunk a transzformációval küszködik, a társulat pedig az igazgatósággal, a minisztériummal viaskodik. Világos, hogy újjá kell teremteni színházi életünk struktúráját, de egyelőre nincs megfelelő elképzelés, nincsenek végiggondolva a dolgok, és sajnos sok személyes vagy politikai szempont is közrejátszik. Ahelyett, bogy kihasználnánk Pozsony kiváltságos multinacionális jellegét, egyre több ostobán provinciális vita keseríti meg az életünket. Mi bántja leginkább? Hogy olyan kicsik vagyunk. Persze nem a lakosok számára, az ország területére értem. Hanem, hogy kisszerűek, kicsinyesek vagyunk és fontoskodva akár történelmi tényeket is meghamisítunk. A nagy cseh kritikus F. X. Sala írásaiban olvastam, mennyire csodálja a szlovák nemzet dinamikáját, tehetségét, életrevalóságát. Hát ezt mostanában sehol se találom. Pedig ennek a mi kis országunknak annyi természeti kincse, csodás műemléke, embereinknek annyi pozitív adottsága, kezdeményező képessége van, hogy könnyen válhatnánk Európa szívében virágzó kis paradicsommá. Ehelyett most divatba jött a „Jánosík-szindróma”, amely a lopást-rablást igazságtételnek minősíti. Engem nagyon bánt a hatalmi pökhendiség, rongyrázás, vulgaritás és a mindent ellepő kosz és rendetlenség. No meg a politizálgatás. Mi most a vécépapírt is képesek vagyunk nacionalista előjellel megpolitizálni. Már-már belefulladunk a kicsinyes botrányokba, vádaskodásokba, az örökös „ká- derezésbe”. Néha sajnos az ellenzéken belül is. De remélem, a fiatalok, akiknek hál’ istennek már megadatott, hogy tanuljanak, okuljanak, világot lássanak, majd okosabbak lesznek nálunk... Ha pihenni akar, mivel tölti idejét? Nagyon ritkán sikerül, többnyire csak otthon, késő éjjel. Legszívesebben olvasok. Vagy, hogy ne zavarjak senkit, felrakom a fülhallgatót és élvezem a zenét. Klasszikust vagy tradicionális jazzt. Olyat, ami felér egy nagy energiatartalmú infúzióval. Alekszandr Szolzsenyicin utolsó lapjai. Világraszóló hazatérés után feneketlen félelem?(2.) Minden pillanat drága, félő, hogy közeleg a vég Halmai Katalin________________ Amennyire harsány és világraszóló volt a hazatérése (vagy legalábbis a körötte csapott csinnadratta), annyira csöndes és egyszerű az élete: Alekszandr Szolzsenyicin már három éve otthon van. Moszkva melletti házából ritkán érkeznek hírek felőle, kezdeti nekibuzdulásai után lemondott a nyilvános véleményalkotásról, s választott magányában ír, még mindig ír. Visszaemlékezéseit veti papírra, miközben orosz olvasóközönsége mindmáig nélkülözni kényszerül összes műveinek hazai kiadását. Nem díszvendége a fontos állami ünnepségeknek, nem meghívottja a kremlbeli fogadásoknak. Nem is igényli, hogy az legyen. A hatalom sem keresi a kegyét, s természetesen ő sem a hatalomét. A ma élő legnagyobb orosz író készül a halálra. Megérintette a halál szele a sok mindent túlélt, jövőre nyolcvan- éves Alekszandr Szolzsenyicint, amikor május elején szívinfarktussal kórházba szállították. Miután szabályosan megzsarolta az orvosokat, hogy időnek előtte engedjék haza, teljesen visszafogta közéleti és nyilvános szerepléseit, hónapokra lemondta minden hivatalos programját. Ha igaz, ma még szűkebben méri a környezetére szánt időt, mint annak előtte; az írót, akit zárkózottsága miatt egyesült államokbeli lakhelyén „vermonti remetének” hívtak, ma Moszkva melletti házában, a külvilágtól szinte teljesen elszigetelten dolgozik két könyvén: az Elbeszélések a száműzetésből és az Elbeszélések a hazatérésről című memoárjain. Ez utóbbiban sok olyan emberről lesz szó, akikkel az író 1994-es hazatérését követően találkozott: „Sohasem féltünk a haláltól, de most úgy érezzük, hogy az valami nagyon is valóságos dolog” - nyilatkozta nemrégiben Natalja Szolzsenyicina, az író felesége az El Pais című spanyol lapnak. Az asszony, aki harminc éve jóban-rosszban, megaláztatásban és dicsőségben hű társa a Nobel-díjas művésznek, most is - mint azelőtt - Szolzsenyicin „szóvivője”. A nagyközönség tőle értesülhet az író tevékenységéről, az őt ért örömökről, sérelmekről. „Alekszandr Iszájevics azt mondja: ahogy közeledik a vég, annál több a teendő. Ezért aztán minden pillanat drága. Az életünk rendje nem változott, nem úgy az intenzitása. Megértettük, hogy sietni kell a befejezés előtt álló munkák elvégzésével” - mesélte a feleség. A halálfélelem végigkísérte közös életük csaknem három évtizedét. Szolzsenyicinnek és társának hozzá kellett szoknia a gondolathoz, hogy a sokszor emlegetett „kaszás” egyszer tényleg eljön - hirtelen, vagy épp nagyon is kiszámíthatóan: a börtönbüntetés, a száműzetés, az üldöztetés évtizedei alatt. Ezért azután pontos forgató- könyvet készítettek arra az esetre, ha a hatalom számára egyre kényelmetlenebbé váló író egyszer végleg eltűnne: a felesége tudta, hogy mely könyveket hol kell majd először nyomdába adnia, s melyik gyereket hogyan nevelnie, hol taníttatnia. Amikor Szolzsenyicin 1994-ben, húszévi száműzetés után orosz földre tette a lábát, sokan azt gondolták, hogy meghalni tért haza. Hiszen Oroszország élő lelkiismerete nem lelhet nyugalmat idegen ország földjébe hántolva! „Tisztában voltunk azzal, hogy az idő nem áll meg, de leg- belül nem vettük észre, hogy megöregedtünk volna” - mesélte Natalja Szolzsenyicina. „Azt hittük, hogy föl vagyunk készülve a halálra, ám az infarktus rádöbbentett arra, hogy ez nem így van, hogy közel a végső óra. O (Szolzsenyicin) Vermontban még föl s alá szaladgált az emeletek között, mindig rohant, hogy ne veszítsen időt. Most bizony elő-előfordul, hogy ha szorítást érez a mellkasában, akkor meg kell állnia, hogy kipihenje magát. ” (folytatjuk) Clooney őrült ötlete
