Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1997-10-29 / 44. szám

12 1997. október 29. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató A selyem sikolya A fiatal rendező, Yvon Marciano első nagyjáték- filmje 1914-be vezet, Freud korába, az első világháború eseményei közé. Abba az időbe, amikor a nagypolgári szalonok hölgyei mesés ka­lapokban, finom kelmékből kézzel varrott, rafinált sza­bású ruhakölteményekben forgolódtak. Az ambiciózus francia fil­mes alighanem bajba kerül, ha történetét valamilyen ok­ból a mába kellett volna he­lyeznie. A műszálas konfekció és a magazinok „orvos válaszol” rovatainak kora kiábrándí­tóan titok nélküli. A selyem sikolya ugyanis a titkok film­je. Marié, az írástudatlan varrólányka (Marié Trintig- nant) fetisiszta, egyedül a selyem érintése okoz számá­ra gyönyört. Az imádott kel­méhez áruházi lopással jut, emiatt többször is börtönbe kerül. Az intézmény pszichi­átere Gábriel de Villemer (Sergio Castellito), aki maga is a kelmék, a drapériák „szerelmese”, felfigyel a kü­lönös esetre. A kezelés során kölcsönös vonzalom támad orvos és páciense között... A film nem pszichiátriai esettanulmány, nem is a kandi szemek kielégítését szolgáló szexmozi. Bizarr szerelmi történet, amelynek legnagyobb eré­nye a finom, visszafogott stí­lus, ahogyan különös érzéki szenvedélynek hódoló hőse­it láttatja. Marciano természetesen nem ítélkezik hősei fölött, arra sem törekszik, hogy magyarázatot adjon igazán nem mindennapi viselkedé­sükre. A lélek titkai ellenáll­nak a racionális vizsgáló­dásnak. Heti hír Mitchnek befűtöttek... Szó sincs arról, hogy a Baywatch napja leáldozó­ban lenne, s forgatókönyv­írói ezért eszelték ki az alaszkai epizódot! - vála­szolta az egyik bulvárlap kötekedő munkatársának Dávid Hasselhoff. A sorozat kétszázadik(l) folytatásának sztorija sze­rint, amelyre a „nagy” Mitch utalt, a mindent el­söprően sikeres csapat né­hány tagja rejtélyes ékszer­lopás földerítésén fárado­zik, és eközben - mivel az ékszertolvajok szerte a vilá­gon roppant találékonyak, ha zsákmányukat ideigle­nesen el kell rejteniük - egy jeges folyó mélyén kényte­lenek kutakodni. A nők bálványa ezúttal sem bíz semmit a véletlenre: hogy esetleges náthája mi­att ki ne essen a munkából, fűtött búvárruhában merül a dermesztő vízbe. Nyilván ez is segíti abban, hogy a tőle megszokott ügyességgel megoldja a nem mindennapi felada­tot... Kubicka Kucsera Klárával a festészet jósolt halálának eltolódásáról és a Más realitásról Lépések a csend útján Tallósi Béla _______________ Elő bb Esztergomban, majd a szlovák fővárosban állították ki, végül pedig a dunaszerdahelyi közönség is láthatja a Más reali­tás című kortárs festészeti tárla­tot. A tárlatcím nem kulturális másságra utal, hanem arra, hogy a kiállítás absztrakt képei nem a valós világ látványához vezetnek el, hanem az emberi belső, a lélek útjain fellelhető más realitásba kalauzolnak. A kiállítás rendezőjét, Kubicka Kucsera Klára művészettörté­nészt kértük meg, segítsen kö­zelebb kerülni ehhez a más rea­litáshoz. Miért tartja fontosnak a más realitásba vezető kortárs festé­szeti kiállítást? A pozsonyi bemutatkozással kapcsolatban mondanám el, hogy kevesen tudatosítják, mennyire rendkívüli ez a tárlat. Utoljára 1943-ban, az akkori pozsonyi magyar művészegylet­nek volt kiállítása, egyébként ugyanabban az épületben, az Umelecká beseda kiállítótermé­ben, ahol mi is helyet kaptunk. Csoportosan fellépő magyar képzőművészeknek ötvennégy éve nem volt Pozsonyban kiállí­tásuk. Nagyon fontosnak tar­tom, hogy fél évszázad után, az első lehetőség alkalmával való­ban jó minőségű, jó színvonalú kortárs művészetet bemutató rangos kiállítással tudtunk je­lentkezni. Nem kis dolog ez ma, amikor annyit beszélnek a festészet haláláról. 1989 után nálunk is elkezdő­dött az a folyamat, amely ko­rábban Nyugaton már lezajlott. A művészek annyira hiányolták, szomjazták azokat a irányzato­kat, áramlatokat, amelyeket az­előtt tilos volt művelni, hogy szinte kizárólagosan csak ezek­re álltak át, és mintegy kiátkoz­ták a festészetet, azon a címen, hogy archaikus, régimódi, ami már senkinek se kell. Október elején részt vettem egy pozso­nyi konferencián, ahol Eudovít Holoska egyetemi tanár a festé­szet haláláról tartott előadást. Azzal kezdte, megtartom ugyan az előadást, de a témája már nem igaz. A festészet halála el­tolódott, mondta a professzor. Ez a kifejezési forma ugyanis „Nincs identitászavarunk” annyira ősi emberi megnyilat­kozás, hogy immár Nyugaton és nálunk is kezdik elfogadni, elis­merni, hogy nem lehet eltemet­ni, nem fog megszűnni. A fel­adatát nem fogják átvenni az új műszaki vívmányok, a lézer- technikák, a holográfia, a virtu­ális realitás, a videó stb. Ez mind-mind meglesz külön-kü- lön. Az viszont igaz, hogy óriási űr keletkezett a képzőművészet és a közönség, illetve a képző­művészet és a többi művészeti ág között. Az a tény, hogy eltolódott a fes­tészet halála, jelent-e valamifé­le radikális változást, megúju­lást, új utak indulását e művé­szeti kifejezésben? Nem. A festészet folytatja azt az utat, amelyen jár. A csönd útját. Érdeklődésének középpontjá­ban továbbra is marad a befeléfordulás, az emberi belső kutatása, aminek révén új való­ságokat, új érdekességeket hoz majd felszínre. Jelenleg a mű­vészetek azt ismétlik és azt vari­álják, ami a század első felében született, tehát az absztrakciót, az elvont ábrázolási módot, a Somogyi Tibor felvétele geometriai és a dinamikusan expresszív vonalat ugyanúgy. Ebben még mindig rengeteg a kiaknázatlan lehetőség. Nem mondhatjuk, hogy lennének ki­fejezetten új áramlatok. A mai irányzatok variálások. A régi dolgok felbukkanásai. A már lé­tezőnek az egyéniségen keresz­tül történő megújulása. Említette a képzőművészet és a közönség közti szakadékot. Talán az is okozta, hogy keve­sen értik a modern festészet nyelvét. Ez inkább csak a volt szocialista országokban probléma, mert a nyugat-európai államokban év­tizedekkel ezelőtt elkezdték ta­nítani, magyarázni azt, hogy a század embere hogyan figyeljen a modern művészetekre. Ná­lunk a hivatalos kultúrpolitika és annak megfelelően az iskola is mindig csak a realizmust, mégpedig egy nagyon hagyo­mányos és gondolkodásra nem késztető realizmust táplált az emberekbe, tehát nem a festé­szet igényességére tanított, nem arra, hogy az agyunkat és az érzéseinket használjuk. Ez tulajdonképpen a mai napig így van. A kiállítás minősítőcímében a kortárs festészet szerepel, a magyar szó nem. Igaz, ma már a képzőművészetbe is egyre nagyobb távlatokat tudunk be­hozni, hiszen a megnyitón is el­hangzott, hogy sok kiállító mű­vész külföldről - Amerika, Afri­ka, Olaszország a nyitott vi­lágból hozza az élményeit. Azzal, hogy a Más realitásnak a Szlovákiai Magyar Képzőművé­szek Társasága a fő rendezője, jelezve van, hogy ez magyar ki­állítás. Ugyanakkor nemcsak a Társaság tagjai állítanak ki, ha­nem olyan művészek is, akik­nek valamilyen viszonyuk van a magyar kultúrához. A magyar­ságjegyek láthatóan a régebbi, az első köztársaságbeli művé­szetben, a kimondott ábrázoló­művészetben jelentek meg, amíg a festészet olyan helyi jel­legzetességeket örökített meg, természetesen nagyon magas művészi szinten, mint a somorjai piac vagy hasonlók. Ám ez a világ ma már nincs meg a festészetben, sőt az a világ sincs, amit Bácskái, Dúdor vagy Szabó Gyula ábrázol, a lehajtó, kapáló parasztnénikék. Ez ma már archaikus dolog. Más civili­zációs világban élünk, amely más képi világban tükröződik. A magyarságjegyeket inkább lelki beállítottságunk tükrözi. Én annak örülök nagyon, hogy egy nemzetiségi réteg bizonyos elitjének életérzésében a kiállí­tott anyag tanúsága szerint van elég dinamizmus. Hogy ezek­ben az alkotókban megvan az összetartozás érzése a világgal, a földdel, a természettel. S az is kiderül a tárlat anyagából, hogy nincs identitászavaruk. S ezek biztató dolgok. Nem tudom, lehet-e mérlegre tenni, de ha igen, e mai társa­dalmi-politikai helyzetben mi­lyen súlya lehet ennek a kiállí­tásnak? Megvan az a súlya, mint min­den tettnek, amelyet nehéz helyzetekben egyének vagy cso­portok valósítanak meg, hogy látva lássanak. Függetlenül at­tól, hogy ezt hányán tudatosít­ják vagy látják így, mi ezt letet­tük az asztalra. És ezt fontosnak tartom, mert ezelőtt se volt le­hetőség, és ki tudja, lesz-e még. Andié MacDowell: „Ha úgy hozza kedvem, néha én is az asztal tetején táncolok, és nem hordok alsóneműt...” Idilli nyugalomban a vágy titokzatos tárgya Alfréd Hitchcock egykoron azt tanácsolta az egyik harsányan viselkedő filmcsillagnak, próbál­jon titokzatosnak és elérhetet­lennek látszani. Andié Mac­Dowell mintha e bölcs tanács szerint alakította volna színészi egyéniségét. Nem adatott meg neki a boldog gyermekkor, alkoholista anyja nem sokat törődött négy gyere­kével. Andié egészen fiatalon munkába állt. A magas, feltűnő­en szép lány manöken lett. A sok pénzt, amit a kifutón keresett, színészkurzusokra költötte. Első szerepét az 1984-es Tarzan le­gendája című filmben kapta. A rendezőnek nem tetszett Andié jellegzetes déli akcentusa, ezért Glenn Close-zal szinkronizáltat­ta. „Rettenetes érzés volt, olyan, mintha a kezemet vagy lábamat amputálták volna” - emlékezett Andié. A kudarc elbizonytalaní­totta, de nem adta föl, beszédta­nárhoz járt, továbbképezte ma­gát, s a színházzal próbálkozott. Az ismeretlen amerikai rendező, Steven Soderbergh különös filmmel lepte meg az 1989-es cannes-i fesztivál közönségét. A rendkívül kis költségvetésű, „off- Hollywood produkció”, a hősök lelkének legmélyére ásó Szex, hazugság, videó Arany Pálmát kapott, s csaknem valamennyi szereplőjét - köztük Andié MacDowellt - elindította a karri­er útján. A szép színésznő első si­kerszerepében félénk, önmagá­ban bizonytalan feleség, meg­csalt asszony. „Tudom, hogyan kell eljátszani egy ilyen figurát, noha valójában egészen más va­gyok. Azok közé a nők közé tar­tozom, akik az asztal tetején tán­colnak, és nem hordanak alsóne­műt. Végigcsináltam egy-két dolgot már az életemben.” Az „édes kis” Andié beskatulyázha- tatlannak bizonyult. Gérard Depardieu partnereként a Zöld kártyában még hasonló karak­tert alakít, mint az aranypálmás filmben, de következő munkája, a Hudson Hawk akcióvígjáték, amelyben megcsillanthatja hu­morát is. „Nem akármilyen apá­cát játszom. Olyat, aki rá tudja venni Bruce Willist, hogy meg­csókolja.” A négy esküvő, egy te­metésben szintén komikaként arat sikert. Róbert Altman drá­mai szerepet szán neki a Játékos és a Rövidre vágva című munká­jában. Idődén időkig címmel ab­szurd humorú filmben szerepel. Meteorológusnőt alakít, akibe kollégája (Bili Murray) belesze­ret, s ez a szerelem szabadítja ki az „idő fogságából”. Legújabb munkája a Michael, John Travoltával a címszerepben. Sokszorosan elvált, csalódott nőt alakít, aki kaktusztüskéket növeszt a világ ellen. Diane Keaton első rendezésében, az Ál­mok hőseiben szívszorítóan for­málja meg a súlyosan beteg anyát. Az 1989-es cannes-i fesz­tivál elnökére, Wim Wendersre bizonyára hatással volt Andié sokszínű egyénisége, legújabb filmjében (The End of Violence) ugyanis főszerepet osztott rá. Andié MacDowell napjaink egyik legtöbbet foglalkoztatott filmcsillaga. Partnerei - Depar­dieu, Hugh Grant, Christophe Lambert, John Malkovich - szeretetteli gyengédséggel be­szélnek róla. Számára egyetlen férfi létezik, három gyermeké­nek apja, Paul. Bár kettejük kö­zül Paul foglalkozik többet a ki­csikkel, igyekszik normális csa­ládanyaként élni. Hogy távol tartsa magát és családját Holly­wood talmi csillogásától, elköl­töztek egy Montana állambeli kis településre, ahol idilli nyuga­lomban töltheti a két forgatás közötti hosszabb-rövidebb idő­szakokat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom