Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-10-22 / 43. szám
8 1997. október 22. Gondolatok egy, még kiadatlan fotóalbum fölött Ikerkönyve lehetne a „Csallóköznek” Bogoly JÁNOS Valahogy nem vagyunk elkényeztetve a művészi fotográfia képviselőinek számával. Honi magyarságunkat figyelembe véve egy kéz ujjain meg lehet számolni annak az irányzatnak a képviselőit, amely nem elégszik meg a valóság egyszerű reprodukálásával, hanem valami többet akar, nemcsak látni, hanem láttatni is. Mert ma már nem arról folyik a vita, hogy lehet-e egyáltalában művészetről beszélni a fényképészet esetében. Most mégis az az érzésem, hogy bárcsak folyna! Engedjen meg a kedves olvasó egy személyes megjegyzést: ahhoz a generációhoz tartozom, amely a Ceskoslovens- ká fotografie (azóta a tartalma változott és jelentősen megdrágult) hatására megkísérelte keresni a képi ábrázolás eme formájában az eredeti látásmódot. Talán jó is volt - eretnek gondolat -, hogy nem a magyarországi fő irányzatok befolyásoltak minket, mert úgy tűnik, hogy ott, annak idején a fotóművészet egy kicsit megrekedt Dulovits Jenő és társai romantikus, ellenfényes, előtétekkel lágyított képeinek stílusánál, még akkor is, ha ez első pillantásra nem ismerhető fel. Pedig a magyar fotóművészetnek vannak más és kiemelkedő képviselői, de ezek zöme - akárcsak a Nobel-dí- jasok - hazájukon kívül értek el világsikert. Elég csak néhány név: André Kertész, Munkácsy, Róbert Capa, Brassai stb., akik ma már a művészfotográfia panteonjában foglalnak helyet. A Ceskoslovens- ká fotografie szerencsére a sokféleséget pártolta, és helyet adott a modem irányzatoknak, meghatározva és megtermékenyítve számos alkotóművészt. Ehhez a generációhoz tartozik Tóhpál Gyula is. Honi fotográfusaink közül talán ő volt az első, aki nem elégedett meg azzal, hogy a látott kép egyezik a keresőben mutatottal, hanem megkísérelte meghódítani a „fotósok Parnasszusát”. Visszatekintve eddigi életművére, elmondhatjuk, hogy ez sikerült. Talán nem szükséges felsorolni a kiállítások sorát, az elnyert kitüntetéseket, elismeréseket, és ami talán a legfontosabb, a honi sajtóban megjelent számolhatatlanul sok képet. Tóthpál Gyula annak idején megtalálta saját, egyéni hangját, eredeti látásmódját. Szinte minden képén - a riporteri Alkonyat a kiszáradt madaraskai tó fölött, a leleszi kanyarnál. A nap lassan leszáll, és sötétbe borai Bodrogköz mocsárvilágának egyik utolsó képviselője, a Madaraska. Nemrég még tiszta víztükörben fürödtek a napsugarak, madarak ezrei fürödtek benne, ma az emberi butaság és önzés következtében kiszáradt, és csak a sárga nád, gyékény és a sás jelzi, itt egykor vízi világ volt. ez akár a felhők alakja, az árnyék helye, a napfény csillogása egy ablaküvegen, vagy az égbolt színe. Elmondtam sok szépet és jót, akkor meg miért ez a kissé letargikus hangulat? Csak azért, mert Tóthpál Gyula Felső-Bodrogközt ábrázoló tervezett könyvének kiadására jelenleg nincs elég pénz... Jó, tudjuk, hogy sok minden egyébre sincs, hisz annak idején Karinthy Frigyes egyenesen a „nincs” szóból vezette le a „pénz” etimológiáját, ám a kérdést úgy is feltehetjük, hogy de mi minden másra viszont van! Értékrend és morál kérdése a megítélés. Azt is megkérdezhetjük, hogy szükség van-e egyáltalában fotóalbumokra és egy Felső-Bodrogközről szóló fényképes könyvre, ahol nem a szöveg, hanem a képek dominálnak? Bár a választ mindenkinek magának kell megadnia, a megválaszolásban segíthet néhány tény. Erről a kis tájról ilyen jellegű kiadvány még nem jelent meg. A „keleti végek” e csücskének jóformán nincs semmilyen reprezentatív publikációja. A könyv megjelentetése kétségtelenül hozzájárulna ahhoz, hogy az itt élő emberek még jobban meg tudnák becsülni azokat az értékeket, amelyek őket körülveszik, növelné lokálpatrióta büszkeségüket és persze dokumentumértéke is lenne. „Ikerkönyve” lehetne a „Csallóköznek”, és ennek vonzata a lehetőség, hogy a szlovákiai magyarság e két peremvidékét így is szimbolikusan összeköti. Nem burkolom tovább a fő mondanivalót: támogató (szponzor), támogatók kerestetnek! Kiadó már lenne: a pozsonyi IMPRO Kft. A piaci viszonyok eluralkodásának sajátos következménye, hogy a könyvkiadás egyre inkább döcögve megy. Persze az elmondottak csak az igényes, művészi, irodalmi jellegű könyvekre vonatkoznak, hisz a bóvli kilószámra kapható. Nemcsak a hazaiak nyúlhatnának a zsebükbe, hanem az elszármazottak is, éljenek bár Amerikában, Nyugat-Európában vagy Ausztráliában, tehát ott, ahol nem kell az átlagpolgárnak minden váltópénzét naponta megszámolnia. Csak reménykedni lehet, hogy a pénzkérdés is egyszer - talán hamar - megoldódik, és a perbenyiki születésű Tóthpál Gyula bodrogközi fotóalbuma a kezünkbe és a könyvespolcokra kerül. felvételeket nem számítva - rajta van az „ujjlenyomata”. Egy időben egyeduralkodó volt a szlovákiai magyar fotóművészetben, amit akkor hivatalosan is elismertek. A sok múlt idő használata talán sejteti, hogy ez az állapot ma már nem áll fenn. Ne kerteljünk tovább - Tóthpál Gyula nevét mostanában kevesebbet hallani. Miért? Kora miatt? Aligha, hisz az ismert művészi fotográfusok még aggastyánként is alkottak, és nem tették le a „lantot” 55 évesen. A megoldás máshol van. Ahogy megváltozott a közízlés, egyre jobban eluralkodott a tömegigény kielégítésének hajlama, átalakult a társadalmi rétegződés, kuszává vált az intézményes háttér. Ma, amikor szinte fillérekért árulják az eldobható kis kamerákat, amelyeket - bocsánat - akár egy idomított majom is tud kezelni, a minilabok pedig ontják az olyan rikító színű képeket, mint „Én és tekinthetők voltak a színes diapo- zitívok is. Most újból előttem fekszik egy halom AGFA filmre fotózott nagyméretű színes diapozitív, amelyek szűkebb szülőhazámat, Tóthpál Gyula szülőhazáját, a Felső-Bodrogközt ábrázolják. Nézegetve a képeket egy könyv emléke merül fel bennem: a Csallóköz (Zitny ostrov) fotóalbum, amely még az „ántivilágban” jelent meg, ugyancsak Tóthpál Gyula szerzőségével, 8000 példányban. Itt is a síkság dominál, az a táj, amit nehezebb megkapó- an ábrázolni és láttatni, mint a hegyek és tengerek világát, ahol a megoldások sokszor önmagukat kínálják. Uralkodik a végtelen magas égbolt, csupán a víztükör képes megbontani a síkvidék, az unalmas szimmetria egyhangúságát. A síkság fotográfiai ábrázolása egyike a legnagyobb kihívásoknak, ami a művészi fényképész elé állhat. Csak aki elmulasztja a Tóthpál Gyula annak idején megtalálta saját, egyéni hangját, eredeti látásmódját. az Eiffel torony, Én és az Alpok, Én és a tenger” stb., akkor könnyű azt képzelni, hogy a fényképezésnél mi sem egyszerűbb, hisz elég megnyomni a gombot, a többiről a technika gondoskodik. Nem vesszük észre, hogy kiszorul a legfontosabb - a gondolkodó, alkotó ember. Korántsem kívánom kárhoztatni a családi fotósokat, erre is szükség van, de önmagában kevés. A fénykép szerepe is módosult. Sajnos, sok szerkesztő vagy kiadó számára csupán illusztráció, ami megbontja a szövegözön egyhangúságát, és olykor még arról is megfeledkezik, hogy a fotográfus nevét közölje, pedig ebben az esetben éppúgy szerzői jogot sért, mintha a szövegíró nevét hagyná ki. Miért mondom mindezt? Úgy két éve nyitottam meg Tóthpál Gyula egyik kiállítását Királyhelmecen, a magyar tanítási nyelvű alapiskolában, ahol megmegismételhetetlen pillanat megfogását, az tudja, hogy alkalom mindig csupán egy van! Talán túlzásnak tűnik, amit mondok, hisz elvileg csak az ún. „életfotókra” lehetne vonatkoztatni, mint ahogy azt a zsánerfotózás nagymestere, Henri Cartiér-Bresson tette a „Döntő pillanat” című kiadványában. Tóthpál Gyulának ezt a feladatot az említett könyvben sikerült megoldania, pedig nem fordul olyan technikai eszközökhöz, mint a színtorzító szűrők, „szuperszéles” látószögű objektí- vek vagy egyéb, amelyek használata ma talán túlságosan is divatos. Megmaradt - s ez vonatkozik a bodrogközi képekre is - a tiszta, torzítadan képi ábrázolásnál. Akkor hát miben rejlik az eredetiség, amiről szóltam? Elsősorban a látószög megválasztásában és a már említett megismételheteden pillanat megragadásában. Legyen Az újító és építő Majláth család egykori kastélya Perbenyiken. Két évszázad építészeti emlékét őrzi ez a terjedelmes épület- komplexum. Gazdái és alkotói a haladást, modernizmust jelképezték egy olyan korban, amikor még csak az őstermelés nyújtott megélhetési lehetőséget a lakosságnak. Ők már rég eltávoztak, de a falak állnak és élnek a csodaszép angolpark fái, bokrai, hirdetve az alkotó emberi akarat diadalát és időtállóságát.
