Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-10-22 / 43. szám
4 1997. október 22. Háttér Huszadik századi lakosságcserék, áttelepítések Európában Ártatlanul bűnhődöttek Ő vajon miért volt felelős? Archív-felvétel Németek kitelepítése Már Potsdam előtt is Csehszlovákiában meglehetősen gyorsan reagáltak a potsdami konferencia döntéseire. A köztársasági elnök 33/1945. sz. dekrétuma megfosztotta csehszlovák állampolgárságuktól a németeket és a magyarokat. A dátum azt sugallja, mintha a csehszlovák hatóságoknak a potsdami határozat adta volna meg az alapot a német nemzetiségű lakosság jogfosztásához. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a németek kitelepítése már jóval korábban megkezdődött. Párhuzamosan ezzel megindul a csehszlovákiai németek vagyonának kisajátítása. Az 1945. október 18-i dekrétum pedig megszüntette a nemzetiségi - köztük a német - iskolákat. A kitelepítéseket 1946 őszén gyakorlatilag leállították. Ennek azonban elsősorban gazdasági okai voltak. Egyes iparvidékeken a kitelepítést kevésbé radikális módon hajtották végre, mivel az üveg-, a porcelán-, a hangszer- és a bizsugyártás, a textilipar tipikus szudétanémet iparágaknak számítottak. A kitelepítettek számáról pontos adatok nem állnak rendelkezésre. A csehszlovák külügyminiszter beszámolója a következő adatokat tartalmazta: „Összesen 2 256 000 személyt telepítettünk ki Németországba; 1 464 000-et az amerikai zónába, 792 000-et a szovjet zónába.” A tényleges szám azonban ennél jóval magasabb, egyes adatok szerint eléri a 3 milliót. Ez a szám reálisnak látszik, ha figyelembe vesszük, hogy a külügyminiszteri beszámoló csak a „szervezett” kitelepítésben részt vevők számát tartalmazza, tehát nem veszi figyelembe az 1945. augusztus előtt kitelepítetteket. A csehszlovákiai németek kitelepítése egyértelműen a népcsoport egészére vonatkozó intézkedés volt. Az országban maradt németek nagy részének helyzete is nehéz volt. Egy részüket a határvidékről az ország belsejébe telepítették, és megkülönböztetőjeleket kellett viselniük (fehér karszalag vagy jelvény: „német” felirattal ellátott élelmiszeije- gyek). A németek nagy része 1948-ig „törvényen kívüli” volt, csak az 1948. április 13-i kormányrendelet tette lehetővé, hogy azok számára, akik ezt kérelmezik - bizonyos feltételek teljesítése esetén -, a csehszlovák állampolgárságot megadják. Ennek ellenére az 1948. májusi alkotmány bevezetője a németeket ősellenségnek tekinti, bár azoknak, akik megszerezték a csehszlovák állampolgárságot, általánosan biztosította az állampolgári jogokat, a népcsoport egészét továbbra is diszkrimináció sújtotta. A csehszlovákiai németek kitelepítésével kapcsolatban még egyre kell felfigyelni. A szudétanémetek kitelepítése azon politikai előfeltételek egyike volt, amelyek lehetővé tették a baloldal hatalmának megszilárdítását. Az összlakosság egynegyedét kitevő németség nagy részének kitelepítése ily módon jelentős mértékben hozzájárult az 1948-as belpolitikai fordulathoz. Ryba István, HVG_________ Folytatás az előző számunkból A 20. század kezdetétől egyébként fokozatosan nyert teret az a gondolat Európában, hogy a kisebbségi problémák megoldásának egyik eredményes módja a kisebbségeknek az anyaországba való „hazatelepítése” lehet. Ez először az etnikailag igen kevert Balkán országaiban vált gyakorlattá. A balkáni háborúk, a változó hadiszerencse következtében a félsziget nemzetiségi összetétele alaposan átrendeződött: a török birodalom visszaszorulása miatt főleg a muzulmán hitűek menekültek el a török utódállamokból, Szerbiából, Bulgáriából, Görögországból. A Balkán-háborúk utózöngéjeként 1914 elején a törökök Belső-Anatóliába kezdték deportálni az évszázadok óta ott élő görögöket - 50 ezret katonai erővel sikerült is. Thrá- kiából és Kis-Ázsiából további 150 ezret pedig egyenesen Görögországba kényszerítettek. A visszavágás csak pár évet késett: az első világháborút lezáró békeszerződésbe sikerült belevetetni, hogy annak a kis-ázsiai partszakasznak a hovatartozásáról, ahol akkor körülbelül 1 millió görög élt, 1925-ig népszavazást kell tartani. A törökök ezt nem fogadták el, s 1922- ben kiverték a görög csapatokat e területről. Mire 1923-ban hivatalosan aláírták a görögtörök megállapodást a lakosságcseréről, addigra a görögök jó részét a törökök már elűzték lakóhelyéről, s csupán „csak” 200 ezret kellett kitelepíteni. Ugyanabban a szerződésben Görögország viszont elérte, hogy területéről távozzon a muzulmán népesség nagy része, több mint 300 ezer iszlám hívő. Hivatalosan 1925-ben került sor az első bolgár-török lakosságcserére, amit 1927-ben, 1933-ban és 1935-ben is megismételtek. A görög-bolgár lakosságcsere például tíz éven keresztül folyt, pedig csak 40 ezres görög kisebbség hagyta el Bulgáriát. Cserébe Görögország viszont háromszor ekkora népességet zsuppolt át Bulgáriába, s az eszközökben már csak azért sem válogatott, mert szüksége volt arra a 185 ezer hektár földre, amely a bolgár parasztok kezén volt. 1939 júniusában Hitler és Mussolini megállapodtak: az Olaszországhoz tartozó dél-tiroli németek év végéig választhatnak a két ország állampolgársága közt. A német állampolgárság felvétele költözéssel járt, az olasz megtartása viszont a kisebbségijogaik elvesztésével fenyegetett. 80 százalékuk - több mint 200 ezer ember - a német állampolgárságot választotta, de 1943-ig, Mussolini bukásáig becslések szerint csupán 79 ezren adták fel olasz egzisztenciájukat. Hitler növekvő birodalmának területére 1939 októberétől szívesen irányított népi telepeseket kelet-európai vidékekről. Haza a Birodalomba! - adta ki a jelszót, de nemcsak a propagandában bízott. A Szovjetunióval 1939 és 1941 között megállapodott a baltikumi, a galíciai, a besszarábiai németek elköltöztetéséről. A Hitler-szövetséges román, valamint magyar kormány részvételével zajlott ekkor a magyar-román lakosságcsere is: az 1940-es második bécsi döntéssel Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben mindenki hat hónapot kapott rá, hogy eldöntse, melyik állam polgára kíván lenni. Ugyanezt a románok is felajánlották a dél-erdélyi lakosságnak. Ezzel párhuzamosan mindkét országban korlátozásokat léptettek életbe a kisebbségiekkel szemben - például a nyelvhasználat vagy az oktatás terén -, ezzel is serkentve őket a távozásra. A következmény: összesen 219 ezer román távozott el Észak-Erdélyből, a magyarok közül mintegy 160 ezren költöztek a romániai Dél- Erdélyből a Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélybe. Az 1940-es szovjet-finn háború pár év alatt többször is költözésre késztette a karéliai finneket. Először a szovjetek által elfoglalt területről menekültek közel félmülióan Finnországba 1940- ben, de 265 ezren 1941-ben már költöztek is vissza, amikor a szovjetek e területet elveszítették. Az újabb szovjet hódítás 1944-ben újfent negyedmillió finnt „mozgatott meg”. A szovjetek nemcsak a finnek távozását segítették elő: mivel a balti népeknek nem volt hová menekülniük, szovjetek vitték egy részüket szibériai száműzetésbe. A németek előretörésekor, 1941 őszén Sztálin közel félmilliónyi, a 18. század eleje óta a Volga mellett élő németet telepíttetett Szibériába, illetve Kazahsztánba. A lakosságcserék Kelet-Európábán a szocializmus négy évtizede alatt - mivel a nemzetiségi konfliktusok nyű- tan nem is jelentkezhettek - majdhogynem szüneteltek. Bulgária a háború után hat évvel, 1951-ben több mint 100 ezer török kitelepítéséről döntött, s ezzel olyannyira meglepte Törökországot, hogy időszakonként a határait is lezárta a töröknek minősített kitoloncoltak előtt. így aztán az 1984 utáni bol- gárosítási kampány nyomán az első adandó alkalommal több mint 300 ezer bulgáriai török megszabadulásként élte meg, hogy kivándorolhatott Törökországba. Románia a nyolcvanas években, új utat választva, szép csendben megszabadult német állampolgárainak többségétől, s - ha lehet hinni az akkori kiszivárogtatásoknak - fejenként 60 ezer márkát kapott értük a Német Szövetségi Köztársaságtól. Hazátlanok, avagy közép-európai sors Archív-felvétel Nézőpont Színe és fonákja CSÁKY PÁL ______________ Az RMDSZ V. kongresszusán jómagam vendégként voltam jelen a marosvásárhelyi sport- csarnokban, s a történtek elemzése nem a vendégek feladata. Egy dolog miatt nyúltam toll után: az utóbbi időben több alkalommal hozták fel pozitív példaként a szlovákiai Magyar Koalíciót. Maros- vásárhelyen is - nem a hivatalos felszólalások közben, hanem a folyosói beszélgetésekben. Uram bocsá’, még a kolozsvári dómban is elhangzott az egyik legismertebb magyar- országi politikus szájából: úgy látszik, mégis a ti modelletek a jó, a szlovákiai magyar pártok civilizált együttműködése példa lehet a többi kisebbségi közösség számára is. Ez a mondat egyszersmind reagálás volt az RMDSZ- kongresszuson elhangzott kemény, személyeskedő vitákra is, amikhez hasonlókkal eddig a Magyar Koalíció háza táján nem találkoztam. Azt a kérdést nem akarom boncolgatni, maradéktalanul megérdemlik- e a Magyar Koalíció pártjai az ilyen véleményezéseket, inkább az RMDSZ gondjaival kapcsolatos tanulságokról szeretnék szólni. Az RMDSZ-t olyan súly nyomja, amelytől a szlovákiai Magyar Koalíció pártjai mentesek: nem politikai pártnak definiálja magát, hanem politikai párt, érdekvédelmi szervezet és egyfajta ön- kormányzati szerveződés tisztázatlan keverékének. Ebből több gond származik. Az eltérő modellekben gondolkodók így eltérő elvárásokkal viseltetnek a szervezet iránt, amiből feszültségek keletkeznek. Eme tisztázatlan mandátumú csúcsszerv ráadásul belépett a kormányba, saját vezetőinek értékelése szerint nagyon felkészületlenül. Ezt a lépést írásos koalíciós szerződés nélkül tették meg, illetve máig azon vitatkoznak, hogy az a dokumentum, melyet utólag mégiscsak kidolgoztak, politikai szerződésnek tekinthető-e. Újabb viták tárgyát képezi, hogy a kormánykoalíció által teljesített feltételek elégségeseknek tekinthetők-e. Furcsa, hogy utólag vitatkoznak azon, kinek állt jogában koalíciós tárgyalásokat folytatni, illetve mely testület joga volt személyi javaslatokat tenni az egyes kormányzati posztok betöltésére. Arra a tényre is oda kell figyelni, hogy a kormányzati felelősség mennyire megpróbál minden politikai formációt: az RMDSZ-ben is kemény belső vitákat szított, s a szervezet a kormányba lépés óta sokat veszített a népszerűségéből. Nem szívesen írom le, de tény, hogy a feszültségkeltéshez jelentősen hozzájárultak azok a személyi ellentétek, amelyek a kongresszuson is érzékelhetőekvoltak. A küldöttek mélyrelátását és józanságát bizonyítja viszont, hogy vezetőik a viták ellenére egységesek maradtak, nem kérdőjelezték meg a szervezet kormánykoalícióban való maradását, a politikai stabilitás biztosítását nemcsak Romániában, hanem az egész térségben. Az ő példájuk is mutatja, hogy nehéz terepen jár az, aki a kelet-európai nacionalizmusok közepette konkrétan tenni akar az évszázados görcsök feloldásáért. Hogy teljesen világos legyen, miről beszélek: Romániában most nem az ellenzék jelenti a legnagyobb akadályt a román-magyar előrelépés terén, hanem a kormánykoalícióban megbúvó nacionalisták. A Funar-félék ugyan provokálják az embereket, de - Szlovákiától eltérően - nincs kormányzati hatalom a kezükben. A kormánykoalíciót belülről szeretnék megtorpedózni néhányan. Nem szeretnék az események elébe vágni, de a Szlovák Demokratikus Koalícióban is van néhány ember, akinek hatalomba kerülése kellemetlen meglepetéseket okozhat. Ezt a néhány sort pedig azért vetettem papírra, hogy - romániai magyar barátaink felhívása szerint - tanuljunk az ő tapasztalataikból.
