Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-10-15 / 42. szám
4 1997. október 15. Háttér Közös dolgaink A trianoni határok etnikai határok? A londoni emigrációjában igen aktív Eduard Benes a háború utáni Csehszlovákiából nemcsak a mintegy 3,5 milliós németséget, hanem a körülbelül 600 ezres magyarságot is szerette volna teljes létszámában kitelepíteni. Ez utóbbi törekvése azonban nem lelt meghallgatásra a Potsdamban tárgyaló nagyhatalmaknál, ezért Benes más utakat keresett: valamennyi, a németekre vonatkozó törvényt a magyarokra is kiteijesztették. 1945. május 19-i dekrétumában Benes csehszlovák elnök elrendelte, hogy „az állami szempontból megbízhatatlan” személyek vagyonát állami kezelésbe kell venni, s e körbe kollektív bűnösként a német és a magyar nemzetiségűek kerültek. (A nemzetiség megállapításához a népszámlálási íveket vették alapul.) A további retorziók sem sokat várattak magukra, Benes és a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) felváltva hozta az újabb és újabb jogfosztó intézkedéseket. 1945 augusztusától került sor a magyarok és németek állampolgárságuktól való megfosztására. Az ilyen személyektől előbb kártalanítás nélkül elvették földjüket - amit a szláv etnikumúak között osztottak fel -, majd elvették minden ingó és ingatlan tulajdonukat is. Az állam- polgárságuktól is megfosztottak nem élhettek politikai, érdekvédelmi jogaikkal, nem lehettek közalkalmazottak, saját nyelvüket sehol sem használhatták, sőt polgári peres eljárást sem indíthattak. 1945-1946-ban határoztak arról, hogy el kell bocsátani a nemzetiségieket munkahelyeikről, megszüntették nyugdíjjogosultságukat, közmunkára kötelezték őket. A jogszabályokban lefektetett megkülönböztetés mellett a mindennapi életben is számos atrocitás érte a kisebbségieket: szinte mindenhol ki volt akasztva például a „Szlovákiában szlovákul!” feliratú tábla, s ezt gyakran hatósági vagy állampolgársági tettle- gességgel is megpróbálták betartatni. Mindezt annak érdekében - mint az SZNT elnöke 1946 februárjában meg is fogalmazta -, hogy „a trianoni határoknak előbb vagy utóbb etnikai határokká kell válniuk”. Mivel ezt a tervet a szlovákiai magyarok a retorziók ellenére sem fogadták el - „önként" alig több mint 6 ezren távoztak -, a csehszlovák vezetők kezdték a lakosságcserét szorgalmazni. A magyar kormány nem tudott kitérni a nemzetközi támogatást is élvező javaslatok elől, s 1946. február 27-én a két kormány lakosságcsere-megállapodást írt alá. Ennek értelmében a csehszlovák kormány annyi magyart kény- szeríthetett távozásra, ahány magyarországi szlovák önként áttelepült. A szerződés megengedte, hogy a csehszlovákiai hatóságok Magyarországon propaganda-hadjáratot fejtsenek ki. A hivatalos adatok szerint 73 173 szlovák hagyta el Magyarországot, és 68 407 magyart költöztettek át Csehszlovákiából, ám a történészek között ma is folyik a számháború; egyes becslések szerint 120-150 ezerrel, mások szerint 200 ezerrel is nőtt a trianoni határok közé visz- szaszorult Magyarország lakossága. Kitelepítési határozat 1947-ből A 20. századi áttelepítések felett a nagyhatalmak is szemet hunytak Ártatlanul bűnhődöttek Vagonlakók, 1919 A Medvetánc című folyóiratból Ryba István, HVG _________ Kü lpolitikai botránnyá dagadt, s a szeptember végére tervezett hivatalos magyar-szlovák külügyminiszteri találkozó elhalasztásához vezetett, hogy Vladimír Meciar szlovák miniszter- elnök a nyilvánosság előtt is felvetette azt a már Horn Gyulának is előadott elképzelését, miszerint meg kellene könnyíteni a két országban élő szlovák, illetve magyar kisebbség átte- lepülését az „anyaországba”. A keserű emlékeket ébresztő ötlet századunkban korántsem példa nélküli: több kisebb- nagyobb lakosság- csere, illetve kitelepítés történt az elmúlt évtizedekben, közülük a legjelentősebbeket villantjuk fel írásunkban. Az 1946-47-es magyar-szlovák lakosságcsere a háború utáni nemzetközi közvéleményt nemigen kavarta fel: a milliós tömegmozgások árnyékában, a kölcsönösség elvét hirdető s kétoldalú szerződéssel körülbástyázott kitelepítéseket úgy tekintették, mint ama nagyhatalmi elképzelés törvényszerű velejáróját, hogy a kisebbségi jogok garantálása helyett jobb megoldás lesz az etnikailag homogén államok létrehozása. De miért is váltott volna ki komolyabb nemzetközi tiltakozást a néhány tízezer főt érintő magyar-szlovák lakosságcsere, ha egyszer a nagyhatalmak szemet hunytak a mintegy 13 millió főt megmozgató német kitelepítések során elkövetett atrocitások felett is? A németek kelet-európai országokból való kitoloncolásának kötelezettsége 1945 nyarán a második világháborút lezáró potsdami megállapodásba is belekerült. A szövetséges hatalmak a kollektív felelősség elvét fogalmazták meg, amikor kimondták: a német népnek bűnhődnie kell „azokért a szörnyű bűnökért, amelyeket azoknak a vezetése alatt követett el, akiknek a sikerek idején nyíltan helyeselt és vakon engedelmeskedett”. A német (illetve német származású) lakosság sok helyen nem várta meg a keletről érkező szovjet csapatokat, hanem menekült előlük: Lengyel- országban mintegy 3,5 millióan tettek így, az egykori - az államiságát 1945 májusában visszanyert - Csehszlovákia területéről pedig megközelítőleg félmillió lakos választotta az „önkéntes” kivándorlást. A Lengyelországban maradt németek közül később további 3 millió személyt telepítettek ki, ami értelmetlen áldozatokat követelt: félmillióan pusztultak el a menekülés és a kitelepítés során. A Lengyelországból kitelepített németek száma azért volt ilyen magas, mivel a második világháború végén a nyugati lengyel határokat a németek rovására tolták ki az Odera-Neisse vonaláig, ezzel nyújtva kárpótlást a szovjetek által bekebelezett kelet-lengyelországi területekért. Az új, immár németektől „megtisztított” lengyel országrész sem maradt üresen; a Szovjetunió szervezett lakosságcserében állapodott meg Lengyel- országgal. A korábbi keletlengyel területen élők ugyanis szabadon dönthettek: melyik állam polgárai kívánnak lenni. A sorsdöntőnek tetsző választásra nem sok idő, alig fél év állt az érintettek rendelkezésére. A szovjetté válást a lengyelek nagy része nem óhajtotta: 2 millió lengyel települt át Lengyelország nyugati felébe, már csak azért is, mert az elűzött németek házában s földjén reményük nyűt az újrakezdésre. Az viszont nem mondható, hogy a lengyel-szovjet lakosságcsere paritásos alapon történt volna, mivelhogy csupán 50 ezer ukrán és fehérorosz érezte úgy, inkább a Szovjetunióban találhatja meg boldogulását. A németektől való megszabadulás gondolatának talán a tiszta szláv nemzetállamot célul tűző Eduard Benes - az 1938-ban Münchenben szétszabdalt Csehszlovákia utolsó s 1945-ben államiságában visszaállított ország első köztársasági elnöke - volt a legelszántabb híve. Még emigráns politikusként szerezte meg, először 1943-ban a szovjetek, majd 1944-ben a nyugati hatalmak beleegyezését a háború utáni totális kitelepítéshez. Az elképzeléssel kezdettől fogva egyetértett a csehszlovák kommunista párt későbbi főtitkára, Klement Gottwald, aki a moszkvai rádió hullámain keresztül üzente népének: „Nincs messze az a pillanat, amikor megkezdődik hazánk megtisztítása a német és magyar áruló szeméttől.” Gottwald már ennél is tovább ment, s 1945 tavaszán kijelentette: „A németeket úgy kell kezelni, mint a nácik a zsidókat.” A németekkel és a velük egy kalap alá vett magyarokkal kapcsolatos 1945-ös jogfosztó rendeletek egyes korabeli értékelések szerint alig-alig tértek el a Hitler szlovák szövetségese, Josef Tiso által vezetett, 1938-1945 között fennálló Szlovákia zsidóellenes rendeletéitől, legfeljebb annyiban, hogy az érintetteknek nem kellett megkülönböztető jelzést vi- selniök. Az újjáalakult Csehszlovákia területéről mintegy 3 millió németet telepítettek ki. Helyükre megközelítőleg 2 millióan költöztek be az ismét egyesült ország zsúfolt területeiről a legkülönfélébb ígéretek csábítására, illetve a szlovákiai magyarok közül 40 ezret - mivel hirtelenjében nem volt aki megművelje az elűzött németek földjeit - enyhébb büntetésként, de kényszerrel telepítettek át a Szudéta- vidékre. A fasizmus elleni harc jegyében fogant általános németellenes kelet-európai hisztéria alól Magyarország sem volt kivétel a világégés után. „A svábság egy batyuval jött, egy batyuval is menjen” - szólt például a Nemzeti Parasztpárt képviselőjének az ország közhangulatát tükröző verdiktje 1945 áprilisában. Kevesen voltak, akik a kollektív felelősség elvét eredendően elutasították. A kollektív felelősség elvének alkalmazását szorgalmazó magyar politikusok kissé későn kaptak észbe, hiszen a németek válogatás nélküli kitelepítésével a Benes által elüldözni kívánt magyaroknak „csináltak helyet”. Az írás befejező része következő számunkban Kisebbségi jogok helyett homogén nemzetállamot. A németek kitelepítésével a magyaroknak csináltak helyet. A háborús bűnös Karadzsics állítja: Hágában nem a vádló, hanem a vádlott szerepét játszaná „Nagyobb bajba keverhetem ellenségeimet, mint ők engem” A hágai bíróság háborús bűn- cselekményekkel vádolja a boszniai szerbek volt vezetőjét. 1995 júliusában Szrebrenyica mellett hatezer muzulmánt öle- tett meg, gránátokkal lövette Szarajevót, és élő pajzsnak használta az ENSZ békefenntartóit. A Páléban rejtőzködő Karadzsiccsal a Süddeutsche Zeitung készített interjút. Ebből közlünk részleteket. A hágai bíróság háborús bűnösként keresteti önt. Gondolja, hogy hamarosan le fogják tartóztatni? Nem hiszem, hogy bárki is Hágában akarna látni. Én nagyobb bajba tudom keverni az ellenfeleimet, mint ők engem. Miért félnének öntől Hágában? Mert nem a vádlott, hanem a vádló szerepét játszanám. A vádak hamisak. A Boszniai Szerb Köztársaság intézményei is ön ellen fordultak. Kész vagyok kiállni itt az elé a szerb bíróság elé, amelyet a hágai bíróság felügyel. A daytoni megállapodás kimondja: a boszniai szerbek csak akkor kaphatnak segítséget, ha ön együttműködik a hágai bírósággal. Nem bízom a nyugati politikusokban. Vajon megbüntetik-e a horvát hadsereget, mert hatszázezer szerbet kitelepített a krajinákból? A világsajtó 1992-ben riportokat közölt a boszniai táborokról. Nem öltünk meg senkit. A Vöröskeresztnek szabad bejárása volt a táborokba. Nem kínoztak és nem öltek meg embereket? Előfordulhatott személyes bosszú. A polgárháborúban ez is megeshet. Kenyérért sorba állók közé lőttek, és 14 szarajevói polgár meghalt. A pártatlan megfigyelők is tudják, hogy a muzulmánokat terheli a felelősség a történtekért. Az a gránát nem jöhetett a szer- bek oldaláról. Mindenért a muzulmánok a felelősek? A lelőtt ENSZ-katonák 80 százaléka muzulmán orvlövészeknek esett áldozatul. Gránát robbant 1995. augusztus 28-án a szarajevói Markaié piactéren, 68-an meghaltak. Az önök hadserege viszont tagadta, hogy bármi köze lett volna a robbantáshoz. El tudja képzelni, hogy 68-an meghalnak egyetlen gránáttól? Azt az esetet megrendezték. Az áldozatok között többhetes hullák is voltak. A boszniai szerb hadsereg 1995. május 26. és június 2. Archív-felvétel között 284 ENSZ-katonát ejtett foglyul, hogy élő pajzsként használja őket. A nemzetközi jog szerint a túsz kifejezés csak civilekre alkalmazható. De az ENSZ-csapat sem civil nem volt, sem semleges. Katonái ellenünk harcoltak, részt vettek a szerb állások bombázásában. Katonáinknak jogukban állt védekezni. Feltételezem: nem szereti, ha szélsőséges nacionalistának nevezik. Mérsékelt nacionalista vagyok, körülbelül úgy, mint a franciák. Szerintem a nemzeteknek nem szabad eltűnniük. Ha az embereket uniformizálják, a változatosságot irtják ki.
