Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-10-08 / 41. szám
Kultúra 1997. október 8. 13 Negyven évvel ezelőtt jelent meg Az úton. Egy mitikus mű a világirodalomban. Kerouac öröksége Szerette az életet. Az élet Is szerette őt. Sükösd Mihály ____________ Ép p negyven évvel ezelőtt történt, hogy Jack Kerouac, akkor harmincöt éves amerikai prózaíró találkozott frissen megjelent könyvének, Az úton című regényének példányaival egy kaliforniai könyvesbolt kirakatában. „Van ilyen csoda?”, kérdezte önmagától Kerouac. „Igen, veled történhet ilyen csoda”, válaszolta önmagának Kerouac. Ettől az író megnyugodott, bement a boltba, megvásárolta könyvét, lázasan kereste kedvenc és - akkori fogalmak szerint - nyomdafestéket nem tűrő mondatát: benne ma- radt-e a szövegben? Benne maradt. Az író megnyugodott, további hét példányt vásárolt. A fenti eseményt Kerouac örökítette meg, lehet, hogy csupán legenda. Egyike az önmagáról írt és terjesztett számtalan legendának. Az úton ugyanis már 1955- ben megjelent, igaz, csak egy amatőr könyvkiadó amatőr vállalkozásában, sok kihagyással és sajtóhibával. Ma az amerikai irodalomtörténet-írás az 1957-es megjelenést számítja hitelesnek. Akárhogyan történt, Az úton hatalmas közönségsikert aratott. Az Az úton szociológiai dokumentumnak fontosabb, mint regénynek. akkor szerveződő beatmozgal- mat - negyven év távlatából így látjuk - három alapmű örökítette meg: William S. Burroughs regénye, a Meztelen ebéd, Ginsberg felülmúlhatatlan verse, az Üvöltés és Az úton. Három legendás beatnik, mára három halott. Kerouac hunyt el közülük legkorábban, már 1969-ben, ötvenhét éves korában. Az írással párhuzamosan halálra itta és kábítószerezte magát. Ám ugyanezt cselekedte Burroughs és Ginsberg is, Kerouacnál kevésbé kisportolt testalkatúak, akik jócskán túlélték nagy kortársukat. Isten irgalma és az emberi szervezet tűrőképessége egyaránt kiszámíthatatlan. Kerouac orvos barátja, dr. Fre- derick Thompson belgyógyász és a narkománia tudora a boncolás után úgy nyilatkozott, hogy az író szíve, tüdeje és mája egy önmagánál húsz évvel idősebb öregember állapotának felelt meg. A testben ép eret nem lehetett találni. Ha Kerouac szíve még kitart, ha az író tovább él, rosszul jár: az agy teljes érelmeszesedése következett volna be. Orvosi leírás, ma is tanulságos, s nemcsak Kerouac hódolóinak: „Megfigyelték az anyagcserés összeférhetedensé- get a morfin és az alkohol között, de ez idáig senki sem adott rá kielégítő magyarázatot. Ha egy morfinfogyasztó szeszt iszik, nem lesznek kellemes vagy eufórikus élményei. Lassan fokozódó kényelmeüenségérzet jelentkezik, és az újabb injekció iránti igény. Az alkoholhatás rövid időre záródik, minden bizonnyal a máj miatt. A kettő együttes fogyasztása részint sárgaságot eredményez, részint súlyos anyagcserezavarokkal jár...” Még koránt sincs vége a bűbájosán tárgyilagos orvosi szakszövegnek: „A kábítószer-élvező immunis az unalommal szemben. Órákig elnézi a cipője orrát, vagy az ágyban hever hétszámra. Nincs szüksége szexuális kiengedésre, társadalmi kapcsolatra, munkára, szórakozásra, testgyakorlatra - a morfint kivéve semmire sincs szüksége. A morfin valószínűleg úgy könnyíti a fájdalmat, hogy a szervezet a növényi lét szintjére süllyed le.” Lesüllyed vagy fölemelkedik? Ez itt a kérdés, ez volt már az irodalom klasszikus kábítószer-fogyasztóinak, Coleridge-nak, De Quinceynek nagy kérdése is. Kerouac a morfinszármazékokkal párosított alkoholivás, az ajzószerek és a nyugtatószerek folyamatos fogyasztása közben képes volt napokon át egyfolytában prózaszöveget írni. Utána aztán hetekig félholtan hevert az ágyán, lidércnyomásos álmok kínozták, enni-inni nem akart és nem tudott, a mellékhelyiségbe is úgy kellett kitámogatni. Amikor 1967-ben Üvöltés címen antológiát áhítottam össze az amerikai beatirodalomból, már megjelent magyarul Az úton. Elég közepes fordításban, sajnos: a fordító épp a nyers beatköz- nyelvet nem ismerte vagy nem merte alkalmazni, túlságosan szótári értelművé szelídítette az útszélibb fordulatokat. Mégis meghökkentő sikert aratott: a csaknem húszezer példányt szétkapkodták, rongyosra olvasott, összeragasztott kötetek vándoroltak egyik kézből a másikba. Az úton ugyanis arról szólt, ami az akkori huszonéveseknek hiányzott: a szabadság szükségéről és a megszerzett szabadságról. Arról, hogy ki lehet tömi a családi karámból és a megutált társadalomból. Meg arról, hogy Amerika hatalmas ország ugyan, de távolsági buszon, teherautón potyautasként, lopott vagy bérelt magánautó tulajdonosaként mégis bejárható, megismerhető. Ma New Yorkban vagyunk, egy hét múlva Denverben, másik hét múlva Los Angelesben. Mindenütt vannak motelek, ahol kevés pénzért enni-inni-hálni lehet. Mindenütt akadnak széplányok, akik alig várják, hogy az érkezőkkel ágyba bújhassanak. Annyi pénzt mindig lehet alkalmi munkával keresni, amennyi a szűkös megélhetéshez kell. És ami a legfontosabb: mindenütt lehet egyedül vagy társas magányban elmélkedni és írni. Bizonyosnak gondolom, hogy Az úton szociológiai dokumentumnak fontosabb, mint regénynek. Lesüllyed vagy fölemelkedik? Ez itt a kérdés. Esztétikai értelemben a szöveg túlírt, az eseménymondás csapongó, a szerkezet ingatagon tervszerűden. Malamud, Capote, Philip Roth sokkal jobb regényírók, mint Kerouac. Ámde Az úton mitikus mű. írójának sorsa és szerepe az egyetemes amerikai mítosz részese lett a XX. század második felében. Heti kultúra Könyvespolc Irodalom és magyarság Ez a szöveggyűjtemény elsősorban a középiskolák számára készült. Formailag klasszikus irodalmi szöveg- gyűjtemény, tehát elsősorban szépirodalmi szövegeket tartalmaz. A szerkesztők szükségesnek tartották olyan esszék és irodalmi tanulmányok beválogatását is, melyek a kor (1918-1945) (cseh) szlovákiai magyar irodalmában nyújtanak eligazítást. A szöveggyűjtemény tartalmában a jelenlegi tantervet követi (néhány eddig elhallgatott alkotóműveivel kiegészítve), s a középiskolákban használt Irodalom III. tankönyv tananyagához kapcsolódik. A tankönyvjel- legénél fogva kevés irodalmi szöveget tartalmaz, s ez az oktató és a tanuló számára egyaránt megnehezíti a művek megismerését, leginkább azonban a műelemző központú oktatást. A magyartanárok különféle antológiákból, korabeli kiadványokból keresik össze a szemelvényeket, melyek a tanulónak nem állnak a rendelkezésére. Ezért lehet hasznos az oktatásban ez a szöveggyűjtemény, amely a Nap Kiadó gondozásában jelent meg. Kiállítás Más realitás Pozsonyban, az Umelecká beseda kiállítótermében még tart a szlovákiai magyar kortárs festők tárlata. Huszonegy művész alkotásait láthatják az érdeklődők. Balogh István: Bizonytalanság (tusrajz) Regény A borítékok szétosztása után Harvey anélkül, hogy egy szót is szólt volna, bezárkózott az irodájába, a tanári kar tagjai pedig elindultak az osztályuk felé a dolgaikért. Az egyik tanárnő, akinek a borítékjában néger iskolába való áthelyezésről szóló határozat volt, lezökkent a katedrája mögötti székre, és a fejét az asztalon keresztbe tett kezére hajtotta. Kis idő múlva jobb kezét kihúzta a feje alól, de a fejét nem emelte föl; kihúzta az asztal legalsó fiókját, és belenézett. Volt ott egy csaknem egészen üres aszpirines tubus, egy charlestoni szakács- könyv, amelyet nemrégen vettek neki a diákjai karácsonyra, egy ádátszó kis doboz ezüsthajtűk- kel, egy üres meggybonbonos doboz és egy nagyon kopott biblia. A tanárnő kissé felemelte a fejét, és ferdén hátranézett a táblára, ahova ma utoljára írta föl a holnapi feladatot. Ugyanebben az időben egy másik tanárnő ugyanolyan határozattal a borítékjában a maga osztálya irányába tartott, de mikor odaért, nem mert belépni az ajtón. Fejét a zárt ajtónak támasztotta, csöndesen sírt, és a borítékkal halkan a szürkészöld falat verdeste. Ez a szürkészöld szín azelőtt mindig lehangolta, de most valahogy kedvesnek látta. A boríték kiesett a kezéből, de ő nem hajolt le érte. Fekete-fehér rapszódia VÉRA KlSTLEROVÁ 16. rész Aztán letette a padlóra a retikül- jét, és mindkét kezével döngetni kezdett, mintha valaki élve befalazta volna, és ő tudná, hogy minden hiába, mert senki sem hallhatja meg a kopogását. Bonapart, a kis néger pedellus, akinek a lába olyan görbe volt, mint két zárójel, hangtalan léptekkel a közelébe lopódzott. Megállt mellette, és nem tudta, mit tegyen. Alig mert lélegezni: még sohasem mert Uyen közel férkőzni egy fehér tanárnőhöz; rendszerint az il- lemhelyek és kamrák környékén tartózkodott seprővel vagy súrolókefével vagy vödörrel a kezében. Ott érezte magát a legjobban, ott érezte magát biztonságban. A fehér diákság ott magától értetődőnek tartotta jelenlétét, hozzászokott ahhoz, hogy fekete felnőtteket lásson ilyen munkát végezni, közelükben lenni az üyen helyeken. Abban az időben minden fehér családnak, még a legszegényebbnek is megvolt a maga néger asszonya, aki napi pár dollárért elvégezte a mosást, a főzést és bíbelődött a kisgyerekekkel, később elkísérte őket az iskolába, és még később a randevúikra is, és az is megtörtént, hogy a kisgyerekekből, akiket csecsemőkoruk óta gondoztak, szülők lettek és az öreg néger asszony újrakezdte a bíbelődést a csecsemőikkel. A fehér uraknak ez a három nemzedéke egész idő alatt szükségszerűnek tekintette a jelenlétét, a gyerekek a konyhában olyan bizalmas titkokat árultak el neki, amelyeket sohasem közöltek volna szüleikkel, megszokták a szeszélyeit is, drapp színű tenyerének simogatását, de mindezt csak otthon, a konyhában; ott szerették őt a legjobban és ott nélkülözték leginkább, ha megbetegedett. Az ilyen néger asszony nem is sejtette, hogy a világ más tájain olyan fehér lányok és asszonyok élnek, akik ugyanolyan munkát végeznek, mint ők és akiknek a konyhán kívül szintén nem szabad az uraikkal beszélgetniük, azt hitte, hogy ezt a rendeltetést csak fekete bőrű nőknek kell teljesíteniük, és hogy majd a másvilágon megtudja, miért rendezte el ezt így a sors. Bonapart is ezt hitte, és most itt állt kívül a saját rajonján, a fehér tanárnő közveden közelében, és ez a tény rémülettel töltötte el. Mintha fehér urai konyhájából a második emeled hálószobájukba ment volna és ott valamelyikükhöz bizalmasan közeledett volna. Erekkel hálózott nagy kezét a síró tanárnő felé nyújtotta, de mindjárt visszahúzta, mintha megégette volna. Nagyon szerette ezt a tanárnőt, ismerte fiatal kora óta, amikor idejött tanítani a felsőiskolába, ahol ő maga is akkor kezdte el pedellusi pályáját. A tanárnő mindig kedves volt hozzá, s neki sohasem volt az az érzése, hogy szelídített csimpánznak tartja, amely beszélni tud meg padlót seperni; némelyik pedagógus szeméből ugyanis ezt a hiedelmet olvasta ki. Bonapart jól emlékezett rá, milyen nehezen viselte ez a tanárnő félje halálát, aki rákban halt meg. Már akkor is meg szerette volna vigasztalni valahogy, de nem tudta, hogyan. És most megint itt állt boldogtalanul, Bonapart látta a hosszúkás borítékot a padlón a lába mellett, sejtette, mi rejtőzik benne, hiszen sok beszéd esett erről a templomukban, de nem merte fölemelni a borítékot, és odaadni neki. Nem volt tanácsos beleavatkozni a fehérek malőréibe, és különösen ebbe nem. Bonapart halkan eltávolodott a síró tanárnőtől, de amikor az hangosan felkiáltott, mintha éppen valami eszébe jutott volna, nem tétovázott, hanem mindjárt visszaszaladt hozzá groteszk, görbe lábain. A tanárnő megfordult, és egyáltalán nem lepődött meg, hogy egy néger áll mellette, mintha válságos időkben a tilalmak érvényüket vesztenék és minden ember egyenlővé válna.- Á fiam a fronton van Vietnamban! És most még ez is...-sírt föl újra a tanárnő és a földön fekvő fehér borítékra mutatott. Bonapart mormolt valamit, és megvillantotta borostyánkő színű szemét, mint a rúgóra járó felhúzott játékmedve, ha haragot kell színlelnie.- Már több mint egy hónapja semmi hírt nem kaptam róla - mondta a tanárnő, és kifújta az orrát egy összegyűrt papírzseb- kendő-csomóba. Bonapart ismét mormolt valamit, megvillantotta a szemét, de nem tudta, mit tegyen a borítékkal. Fájdalmat okozott a tanárnőnek, hát otthagyja a földön. Belé akart rúgni. De ehelyett fölemelte az öklét, és megfenyegette vele a láthataüan ellenséget, aki felelős a jó tanárnő fájdalmáért. A tanárnő aztán maga emelte föl a borítékot, és bement vele az osztályba. Bonapart még egy ideig ott állt a csukott ajtó előtt, aztán lehajtott fejjel elcsoszogott az alagsorba a limlomja meg a szerszámai közé. (folytatjuk)
