Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-10-08 / 41. szám
8 1997. október 8. Ripor Meddig érvényesek az önkényesen meghúzott és egyik fél számára sem elfogadható határok? Volt egyszer egy híd... Balázs F. Attila A háború nyomait még el sem tüntették, de Bosznia-Hercegovina már tömegesen vonzza a főleg nyugati turistákat vadregényes tájaival, kellemes klímájú hegyeivel, tiszta, édesvizű folyói- val és Kelet varázsát idéző muzulmán városaival. Természetesen a békebeli látványosságokat most még kiegészítik a nemrég véget ért háború „látleletei”: kiégett járművek, kilőtt házak, golyók nyomai a falakon, SFOR, UNCHR és POL1CE feliratú járművek, horvát és bosnyák rendőrök szokatlanul nagy tömege, a stratégiai fontosságú épületeket és utakat védő harckocsik, teljes harckészültségben strázsáló, állig felfegyverzett katonákkal. Mostarban a Neretva jobb felén fekvő, horvátok lakta, épen maradt új városba futnak be az utak. Az emelkedők, szerpentinek, alagutak és a nagy forgalom eléggé megviseli a távolról jött látogatót, mégis néhányszor végighajtok a Neretvával párhuzamos úton, szememmel a régi híd maradványait keresve. Az új városban parkolunk le, és egy isteni kávé elfogyasztása közben megkérdezzük a szabad ég alatt üzemelő kávéház tulajdonosnőjét, hol található a felrobbantott régi híd. Az addig nagyon kedves horvát fiatalasszony kevésbé kedves arckifejezéssel csak annyit mond:- A túloldalon. A másik oldalon is horvátul beszél mindenki, ám a cégtáblákon feltűnő neveknek már csak a végződése szlávos. A vadásztársaság székházából török ének ömlik az utcára, feltűnik egy-két öreg török viseletben, és természetesen a nagyrészt rommá lőtt városrésznek a hangulata, építészeti stílusa is törökös. A romos utcák földszinti helyiségei teleaggatva népművészeti és iparművészeti termékekkel, a kirakatokban az ötvösmunkák mellett repeszek, töltényhüvelyek, mert a jó kereskedő tudja, hogy egynémely turista számára ez az igazi szuvenír. Folyik a városrész különböző segélyszervezetek által finanszírozott újjáépítése, ezek az emberek mégis idejében felkészültek a turisták fogadására, s ezáltal a túlélésre. A muzulmánoknak vérükben van a kereskedelem, kedvesen invitálnak, érdeklődnek. Német vagyok-e, kérdezi egy idős bácsi. „Magyar” - felelem. „Madzsar?” - jól megnéz magának, aztán mosolyogva átszól a szomszédjához: „Madzsar!” Az pedig továbbadja a hírt ablakán kikandikáló harmadik szomszédjának. Odafigyelnek egymásra, ezt talán a feszült politikai helyzet is megköveteli. Mosolygós arcukról azt is leolvasom, szeretik a magyarokat, talán azért, mert nemrég magyar búvárok keresték a híd maradványait a Neretva mélyén, sőt a magyar cég felajánlotta, hogy ingyen megépíti nekik a város büszkeségét, gazdasági pezsgésük egyik forrását, a Neretván átívelő hidat. Itt, az óvárosban döbbenek rá, hogy honnan táplálkozik a horvát túloldal irigysége és gyűlölete. A városba látogató turisták minden márkájukat ebben a városrészben költötték és költik el, a muzulmánok pedig gyarapodtak, gazdagodtak, miközben a blokkokba betelepített horvátok az alumíniumgyár és a helyi ipar vékony béreiből tengették életüket. Ám arra a barbárságra, ahogyan a horvátok szétlőtték saját városuk és Európa ezen egyedülálló emlékét, a gazdasági és etnikai jellegű „igazságtalanság” nem lehet elfogadható magyarázat. Ha megkérdezel egy egyszerű hercegovinai horvátot, hogy miért gyűlöli a muzulmánokat, nevetséges, a nemzeti ideológiákra jellemző magyarázat a válasz: a hódító olaszok, akikkel évszázadokon át harcoltak Dalmáciáért és Hercegovináért, bosszúból telepítették be a törököket ezekre a területekre. Ezek az emberek nem tanulták történelemből, hogy évszázadokon át török uralom alatt éltek Délkelet-Európa népei, és hogy azokban az időkben nemcsak Mostarban, hanem Budán, Pécsett, sőt Érsekújváron is épültek török mecsetek és egyéb épületek; és a közigazgatásban dolgozó tisztviselők és a kereskedők bizony letelepedtek ezekben a városokban. A török kolóniák inkább gyökeret tudtak verni a Balkán szinte valamennyi országában, mint északabbra. A háború idején a médiák zaftosán tudósítottak a szerb és a muzulmán attrocitásokról. Most a saját szememmel volt alkalmam látni azt a mérhetetlen pusztítást, amit a horvátok követtek el a vegyesen lakott területeken... Gyakorlatilag minden házat kilőttek, amelyben más nemzetiségű élt. Olyan házat is láttunk, amelynek oldalán nagy betűk ri- mánkodtak: ne lőjetek, horvátok vagyunk - mégis átlyukasztotta a tetőt egy akna. Módszeres pusztítás folyhatott, mert minden ház szinte ugyanolyan szögből kapta a lövedéket, nem véletlenül kaptak találatot. Ahol tényleges harcok folytak, ott nemcsak a házak, hanem a fák, melléképületek, utak, kerítések is elpusztultak. Bosznia-Hercegovina önálló országnak számít, ám nincs saját pénze, a horvát kuna és a német márka a fizetőeszköz. A horvát települések házain Tudjman doktor fotója díszeleg. Nemhiába érdeklődik kézzel- lábbal egy olasz párocska, hogy végül is milyen országban vagyunk? A horvátok választási kampánya nem nélkülözte a nacionalista felhangokat. Az egységes Bosznia-Hercegovináért csak a muzulmánok szálltak síkra. Úgy tűnik, ha a horvátokon és a szer- beken múlna, felosztanák egymás között az országot úgy, hogy a muzulmánok másodrendű polgárokká válnának. A sokat hangoztatott nemzeti érdekek mögött szinte mindig gazdasági csoportérdekek húzódnak meg. A hercegovinai horvátok egy ten- gersávot kaptak használatba Horvátországtól lojalitásukért. Ezek a horvátok büszkén mesélik, hogy a határőrök nem engedik át a muzulmánokat a tenger felé. Dél-Hercegovina Jugoszlávia egyik legszegényebb vidéke volt. A háború ezeket a vidékeket kevésbé viselte meg, ezért Horvátország éléskamrája lett. Meg is gazdagodtak, mint azok a katonák, akik végigfosztogatták az elmenekültek házait. Az ország hetven százaléka még mindig romokban hever, de annyi szuperkocsi nálunk sem futkározik, mint azokon a tájakon. A régi Mostar romokban is gyönyörű. Egy bosnyák nyugdíjas otthonába invitál, hogy bemutassa a régi Mostar történetét, korabeli dokumentumokkal, tárgyakkal. Már sötétedik, nem szeretnénk itt éjszakázni. - Talán máskor - utasítjuk el, és elindulunk a parkoló felé, ahol kocsinkat hagytuk. Éktelen dudálással esküvői kocsisor halad el mellettünk. Minket sért a hangzavar, a mostari muzulmánok mosolyognak és integetnek: két „faj- tájukbeli” egymásra talált. A háború összekovácsolta a közösségeket. Több száz kocsi kíséri az ifjú párt. Ilyen hosszú felvirágozott kocsisort életemben nem láttam. A háborús zajokhoz képest a tülkölés édes muzsika lehet az itteni fülek számára. A mostari híd újjáépíthető, s Bosznia-szerte az eljövendő hónapokban, években valószínűleg sok híd felépül, ám az itt élő népek között, a szívekben alighanem örökre leromboltak minden hidat. Vajon nemzetközi erőkkel és nyomás- gyakorlással meddig tartható fenn Európa e részén a béke? Meddig életképesek az önkényesen meghúzott és egyik fél számára sem elfogadható határok? Remélhetőleg az ezredvég békés, megnyugtató és tartós választ ad e kérdésekre. Folyik a városrész különböző segélyszervezetek által finanszírozott újjáépítése. Az egységes Bosznia- Hercegovináért csak a muzulmánok szálltak síkra. Heti tárca Exkluzív bankett klasszikus mocsári kásával Fülöp Antal Remek bulvárcsemegét közöl a „Bájszalon” magazin bizonyos bankettről - tánccal, élő zenével... A hírek szerint (véletlenül) Hudec miniszter úr és Slavkovská miniszter asszony fülébe jutott, hogy az alexandriai könyvtár leégett... Igaz, hogy még jóval időszámításunk előtt, bár az a potom (i.e.) 47 év még nem zárja ki az ünnepi ovációt. Hiszen a papirusz-könyvekkel” együtt a cudar hellenizmus jelentékeny mennyiségű ismeretanyaga (is) megsemmisült; külön hangsúllyal az éppen finomodó logikus, sőt egzakt gondolkodás terjedésére..., amely, ha nem Kubán át érkezve tör be határainkon, tagadhatatlan, veszélyt jelenthetett volna fiatal és identitászavarokkal küzdő Szlovákiánk (vagy csupán: re- zsimünk?) kultúrájára... Nem tudni, hogy a protokoll mit írhat elő alexandriai könyvtár s egyéb kulturális leégések örömünnepére, bár sejthető, hogy rezsimünk ízlése (értsd: békeidőben, nappal és kirakati mivoltában) már jóval kifinomultabb, mint a papiruszgyártó ókor egy-egy meghökkentő drasztikuma. Ha csak a halálbüntetés szende eltörlését veszem - mondjuk - a Via Appia keresztjeihez képest (szende eltörlésért itt mondok köszönetét a humanista Slota, Móric, Prokes stb. szenátor uraknak!...). Megalapozottan, a remek - zamatos-szaftos - tudósításban éppen olvasom, hogy a protokoll, stiláris elemként a ünnepi koccintáshoz a kisujj eltartását 47 fokos szögben szabályozza, s ettől még kisebb botrány is támadt... Kész „bonmot” a szemérmes pornó- és bulvárlapok megszállott olvasójának, mint jómagam... „Sumpec-Lili-Sumpec traumája” - írja a nívós „Bájszalon” a „kéretlen behatolásról...” A kéretlen (váratlan?) behatoló meg - nem fogják elhinni! - Vojtech Zamarovsky, hóna alatt „A világ hét csodája”. Bejelentése - poharak ejtődnek földre - fölér egy hazaárulással: Imar (második kalifa) a büdös életben nem mondta, nem is mondhatta, a papirusz- „könyvekkel” kapcsolatban azt, amit a bankett exkluzív szlogenként apropójául választott... Mármint azt, hogy: „Azok a könyvek vagy egyeznek a koA papiruszkönyvekkel együtt a cudar hellenizmus jelentékeny mennyiségű ismeretanyaga is megsemmisült. ránnal: akkor hát fölöslegesek. Vagy nem egyeznek: akkor veszedelmesek...” S miként Omar vezére is alap talanul vindikálta magának a dicsőséget, hogy - személyesen! - ő richtolta el, a sárga egyiptomi homokkal téve egyenlővé a fertőzet könyvtá rát (azt már 689 évvel korábban Gaius Julius Cézár derekasan elvégezte!), úgy az exkluzív bankett társa sága is csupán egy téveszmét ünnepel... Zamarovsky pedig mert sajnos még humora is van! - stílszerűen a „papi- rusz”-gyártás szakmai zsargonjával zárta látogatását: Áz Önök „papirusz”-ideája, hölgyeim, uraim, ha megbocsátják, amolyan klasszikus-c kori „mocsári kása”... A bulvárlap szerint ép bőrrel távozott...
