Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-09-10 / 37. szám
Ripoi 1997. szeptember 10. musokat leleplező szenvedélyes antifasizmusa - sokáig kéziratban lappangó, s csak 1991-ben publikált naplójának, az Üresjáratnak a tanúsága szerint a sztálinizmust is a fasizmus egyik válfajának tekintette - stb. (...) Amíg ugyanis a napló 1946 tavaszáig írt oldalai túlnyomórészt egy „egzisztenciális válságba lökött” nemzeti kisebbség érdekében mondott, s A vádlott meg- szólalban kicsúcsosodott védőbeszédként olvashatók, addig az ezután következő lapok már egyre inkább egy minden mást háttérbe szorító vádbeszédnek számítanak a szovjet típusú kommunizmus (és terjeszkedése) ellen. A szellem embere figyelmeztet itt: vigyázat, mert a hitleri fasizmus helyébe lépve egy új hatalmi totalitarizmus készülődik s „Ajellem szerzetese”, avagy időszerű-e Fábry Zoltán?* Tóth László Fábry kritikai értékelése egyébként sem új keletű, nem az 1989 után bekövetkező társadalmiszemléleti változások, történelmi-politikai földmozgások következménye. Turczel Lajos már a hatvanas évek derekán, illetve második felében több kísérletet tett írónk tévedéseinek kiigazítására, egy hiteles Fábry-kép kialakítására; a magyarországi Kiss Ferenc a „műemlékké stilizált” Fábryról írt 1967-ben; s Tőzsér Árpád is idejekorán, már két évvel Fábry Zoltán halála után, 1972-ben figyelmeztetett a vele kapcsolatos legégetőbb kérdésekre, írónk „problematikus iro- dalmiságára”, illetve arra, hogy „nem éppen az általunk kialakított Fábry-kép” riaszt-e el Fábry- tól, nem éppen a róla szóló közhelyek ártanak-e neki legtöbbet? Mert ha alaposabban utánanézünk, hogy van-e, ami Fábry példájából, életművéből, úgy tűnik, maradandónak bizonyul s időszerű lehet a számunkra - most, nyakig benne a posztmodemben, a számítógépes civilizáció előszobájában, a lassú léptekkel, de mégiscsak az újraegységesülő Európa ábrándjának megvalósulása felé araszolva -, akkor azt kell válaszolnunk: igen, van. Majd időszerűségének igazolására is bőven sorolhatjuk a bizonyító érvek garmadát. Mindenekelőtt: bár igaz, hogy hiteles és érvényes írói műveket, sőt életművet is - a halála óta eltelt két és fél-három évtizedben (Cseh) Szlovákiában is egyre inkább lehet alkotni Fábry nélkül, mi több, még az ő ellenében is -, aki azonban érvényeset és hiteleset akar mondani a csehiszlovákiai) magyar irodalom és sors első fél évszázadáról, annak meghatározottságairól, a (csehiszlovákiai magyarság pszichéjéről és szociológiájáról, továbbá - s ne kerülgessük ezt sem - a balolda- liságról, ennek zsákutcáiról, az bizony aligha kerülheti meg őt. De itt van - s megint csak töredékesen, ötletszerűen ragadva ki közülük néhányat - következetes kisebbség- és nyelvvédő magatartása, publicisztikájának idevonatkozó része, az európai civilizáció mélygyökerűségébe és értékmegőrzőjellegébe vetett hite, az a következetes és hiteles küzdelme, amelyet az 1945 után megtépázott csehszlovákiai magyarság és irodalmának, szellemi életének újbóli talpra állításáért, nagykorúsításáért folytatott, továbbá a nyelvével s anyagával való szüntelen és példaszerű, heroikus küzdelme, végül a mindenkori: mind a keleti, mind a nyugati típusú totalitariztör egyre nyomasztóbb súllyá uralomra (Közép-)Európában Az autonóm személyiség mon intő szavakat itt: vigyázat, me az embert-lelket-szellemet un formizálni, egybemosni kíván sztálini imperializmus önazonosságftudatjukban fenyegeti Európában az embere két, népeket. Fábry félelmetes történelmi ti; tánlátással, kegyetlenül józan gikával veti papírra: „Egy olya impérium beszél a nemzetek szuverenitásának veszélyeztet séről, mely ezt a függőséget le, sajátosabb rohamcsapataival, egyenesen tőle függő függvén; ivei, a kommunista pártokkal \ lósítja e »szabad« országokban »demokráciává«.” Az egykori kommunista bíró, a haláláig be oldali gondolkodású és érzelm Egy népművészeti alkotótábor, és ami mögötte van Jó kenyeret sütni régen sem mindenki tudott. Nem mintha a mindennapi betevő falatot olyan ördöngös mesterség lenne megsütni. Sok dolog kell ahhoz, hogy jó kenyér süljön a kemencében. Jó liszt, jó kovász, alapos dagasz- tás meg a jó fával kifűtött kiváló kemence. Éppen ezért ezt a foglalatosságot csupán a bemutató szintjén és a ropogós héjú kenyér kóstolgatása közben ismerhették meg a gyerekek. Kár, hogy a mai gyerekek közül szinte már alig ismerik ennek a szertartásos várakozásnak a varázsát: az édesanyától kapott ropogós héjú kenyerek lélekmelegségét. A fiatal népművészek megszületnek, akár ebben a táborban is. szemben álló nyárikonyha-féle- séggel. A tábor ideje alatt az utcai szobában a helyi magánszakiskola tűzzománckészítő tanulóinak kiállítása és a fazekasmester munkái láthatók. Bár a tűzzománc nem tartozik a népművészet vagy a népi mesterségek körébe, jelzi a helyiek törekvését: valamilyen módon összekapcsolni a város cselekedni képes embereit... Amikor István mester a koronghoz ül, nyomban köréje gyűlik egy csapat gyerek. Szájtátva csodálják, hogyan növekszik ujjai között egyre biztosabb és szebb formákat öltve az agyag. A szomszéd asztalnál két lány sodorja vékony hurkákba az agyagot, hogy a fazekaskorong feltalálása előtti emberi korszakok kézműveseihez hasonlóan rakják szépen egyenletesen egymás fölé a szabályos vastagságú anyagkígyókat. Egyre növekszik az edény fala, amelyből készülhet akár tál is, vagy éppen asztali sótartó, netán ceruzatartó. Sokkal fontosabb a kapcsolat az egyik ősanyaggal - a földdel. Kosarak, edények, termőföld, ősanyag - innen már csak egyetlen lépés a kenyérsütés. Igazából nem is biztos, hogy konyhai foglalatosság. Nem véletlenül építettek a tájház udvarára egy takaros kemencét. Mint annyi minden más a parasztcsaládok valamikori mindennapjaiból, mára már a kenyérsütés is kicsinyke pékműhelyekből, automatizált sütősorokon át a nagyüzemi kenyérsütésig szaladt. Alig van már az édesanyák kenyeréből. Felej- tődnek a varázsos hajnalok, amikor ósdi vekker ébresztette a családot. Földi teremtés neszezése után csak a vászonkendővel letakart titok maradt. Kenyérdagasztó fatekenők ölén nőtt, növekedett, mígnem szakajtóba szaggatták, s onnan sütőlapátra borították a kemecébe kerülő tésztát. Ha a népművészeti tábor működése nem is ezt mutatta, igazából a kenyérsütés köré lehetne kerekíteni minden dolgot. Miért is Teljesebb szellemiséggel találkozik igya gyermek. ne? A fazekasmesterség alapjaival ismerkedők helyre kis ková- szoló edénykéket készítettek. Némely fafaragó kiügyeskedhetett volna egy kisebbfajta dagasztó- teknőt, amiből aztán a kosárfonók szakajtóiba kerülhetett volna a kenyértészta. A megsült kenyeret aztán a csuhéfonók kenyereskosárkáiban és a szövők textíliáiban vagy a nemezelők takaros tarisznyáiban napokig frissen eltarthatják. Mert a dolgok összefüggéseiben rejtőznek az igazi csodák. Mint a mesében, ahol semmi sem csupán önmagáért való. A kiskondás malacait volt a legnehezebb eljátszani. Csilla néni nem röfögő, dagonyázó kondát szeretett volna látni, hanem gyerekeket, akik éppen mesét játszanak. Önmagukról társaiknak, szüleiknek és nem utolsósorban önmaguknak. Ez is a népművészeti tábor. Népmese, népdalok, népzene nélkül milyen is lenne az egész? így teljesednek ki a dolgok. Testnek tápláléka pedig mindig táplálta a lelkeket is. Alkotott dalokat, játszott hangszereken, mesébe oltotta sorsának minden baját és reménységét. Most a gútai park egyik sarkában, ahol a hatalmas fák alatt gyermekkezek bűvölnek elénk erdőt, mocsarat. Próbák próbáinak sorát állja ki a kiskondás, hogy a sárkánytól visszaszerezze a szépséges királykisasszonyt. Amikor azonban elnyeri méltó jutalmát, rá kell döbbennie, hogy a mindennapokban nehéz megtartani a szerelmet, eltartani a családot. Hiszen egy év múlva a kiskondás- nak és a királykisasszonynak gyereke is lesz már ebben a népmesében, s a királyfiak életének és országlásának a történetét is tovább kell gombolyítani a mese fonalán. S jövőre, amikor beesteledik, a tájház udvarán talán majd altatódalt, népdalt is énekelnek a képzeletbeli kisdednek meg önmaguknak. Tőlük kapjuk a tudást. Legyen az egy takaros hagymatartó kosár, vászonkendő, hímzett terítő, gyöngysor, néhány mozdulat a fárasztó kenyérdagasztáskor vagy a kenyérszegés rítusa. Nagyapák, nagymamák ők, vagy éppen fiatal népművészek, akiknek tudása mindig a régiek műhelyeiben gyökerezik. Őrzői más idők maitól oly nagyon különböző szellemiségének. Mert állíthat bárki bármit a néphagyományokról, egy-egy ilyen táborban tudományos alapossággal bebizonyítható lenne, hogy teljesebb szellemiséggel találkozik így a gyermek, mint a körmönfont elvek alapján működő játékcsodáknál. Mi másért lenne képes egy teljes héten át a lóca fölé görnyedve feszíteni, lazítani a fűzfavesszőt és ujjait, ha nem az alkotás örömébe vetett hittel. Annak meg természetesnek kellene lenni, hogy az őseink által megtanult dolgokat ne hagyjuk feledésbe menni. Óvatos mozdulatokkal simogatják a beszappanozott gyapjút. Zsolt és Tímea küldetésként fogják fel a nemezelés megtanítását. Ők mondták: a jurták tetejét, oldalát olyan erősen tömörített nemezlapokból állították össze, amelyek évekig vízhatlanok maradtak. Aki készített már akár egyetlen tarsolyt is a laza gyapjúból, vagy gyúrt órákon át picinyke labdát ebből az anyagból, az tudja igazán, mekkora munkát adott a puszták vándorló lakóinak a nemezelés. De nemcsak sátrak, jurták készültek ebből a nemes anyagból, hanem ruházat és a fegyverzet tartozékai is. Sőt a híres csikós-, kondás-, gulyáskalapok is ebből az anyagból készültek, s a kalaposok ma is használják. Már ha tájainkon még egyáltalán van kalaposmester, ha a nagyipari kalapgyártás el nem sodorta őket az öröklétbe. Ahonnan már három kopjafa üzen a jövőnek a gútai tájház udvarán az elkövetkező táborok tevékeny lakóinak, hagyományokat átörökítő népművészeknek. A végtelen dolgok összefüggő folyamatainak egy-egy pillanatát cövekelik ki a múló időben... Dusza István Ül a gyerek a pádon, lába közé fogja a vesszőfonatot. Feje szinte beleveszik a fűzfavesszők sűrűjébe. Ujjai hol simogatják, hol meg feszítik a fűzfát. Mintha bűvölné a még szinte élő ágakat. Mestere úgy tesz, mintha nem venné észre a próbálkozás egyetlen hibáját. Csak erő nincs az aprócska ujjakban. Ügyes a gyerek, türelme is van a dologhoz, csak az ereje hiányzik még. A dolgok rendje szerint az jön meg a legelőbb, s a türelmet, a kézügyességet hiába várnánk, ha az nem lenne meg már most. Géza bácsi csak mosolyog. Végtelen türelemmel ezt teszi napok óta. Ül a hosszú pad mellett, s hol az egyik, hol a másik gyerek kosarának falát próbálja meg visszaterelni a kosárforma keretei közé. Máskülönben mit érne az egész foglalatosság, ha a gyerekeket hagyná a kezdeti ügyetlenség állapotában? A gútai Nyári Népművészeti Alkotótábor más is, több is, mint amit a nevében jelez. Harmadszor is. Nyárinak nyári, népművészetinek népművészeti, hiszen a fafaragás, a kosárfonás, a csu- héfonás, a szövés, a gyöngyfűzés, az agyagozás, a nemezelés, a papírmunkák, a bábukészítés mindmind a népi kismesterségek egy- egy ágához tartozik. A városi ön- kormányzat gondozta Tájházban egy hétig együtt volt minden, ami szinte szellemi szigetként működött a kisváros egyik utcájában. Gútán még lelkesednek, elsősorban gyerekeikért és persze a népművészetért, a népi mesterségekért. De másért is, dolgaikért, a találkozásokért. Az olyan vasárnapokért, mint amilyet a tábor időtartama alatt gyerekeiknek és maguknak teremtettek. A fiatal népművészek megszületnek, akár ebben a táborban is. A ház tornácos, egymásból nyíló szobákkal, konyhával, kamrával. Az épület folytatásaként az istállókkal, a tornácos elülső résszel Népmese, nemezelés, kenyérsütés...
