Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-09-10 / 37. szám
íblicisztika 1997. szeptember 10. 9 Reszeli Géza gútai kosárfonó nagy türelemmel tanítgatta a gyerekeket a kosárfonás fortélyaira. Valamikor ennek a kismesterségnek az alapjait minden jó kézügyességű parasztember ismerte, még ha voltak is olyanok, akik szinte művészi tökélyre vitték a vesszők fonását. Egy-egy fáskosarat, krumpliskosarat vagy terményhordó puttonyt, kast vagy szakajtót az ügyesebbje otthon csinált. A gútai Nyári Népművészeti Táborban gyerekek tanulták ezt a régi mesterséget Géza bácsitól, aki végtelen türelemmel tanítja őket már napok óta. „Egyre több a vessző, és egyre nehezebb megbirkózni a rakoncátlan fűzfával, mert ha kifelejtem valamelyiket a fonatból, akkor igencsak elferdül a kosár. Akkor már Géza bácsi is csak nagy leleményességgel tudja helyreigazítani.” A SZERZŐ FELVÉTELEI Dienes Mária számos népi játszóházat vezetett már a gyerekeknek. Kazincbarcikáról minden esztendőben többször is meghívják nemezelni, bábut készíteni a Felvidékre. Mint minden kismesterségnek, a nemezelésnek is legnagyobb titka a kitartás és a pontosság. Minden más elleshető, megtanulható. A hibákat ki lehet javítani, és a mai juhok is ugyanolyan gyapjút nevelnek, mint ezer éve a honfoglaló őseink legeltette juhnyájak. így készült a kopjafa Gerendás Norbert fiatal ógyallai fafaragóművész vezényletével. Nehéz hagyományt folytatnak ők, hiszen ebben a népművészeti táborban is a nemrég elhunyt Katona László népművész faragta az első kopjafát. Annak ellenére, hogy a dolog összetettsége miatt több volt a bámészkodó, mint a faragásra vállalkozó, a nagyobbak Norbert felügyelete alatt már a vésőt is kézbe vették. abry végletes kiábrándultság- iái ír naplójában másutt is „ideo- ógiai gleichschaltolásról”, arról, tőgy „míg Hitlernek még orszá- ;okat kellett megszállnia, hogy ;leichschaltolva legyenek: ma igyanezt megteheti a „forradal- ni élcsapat”, meg hogy „az idegen érdek mint országveszede- em újra aktuális”. Úgy látja, s imint a történelem igazolta, jól átta, hogy - követve nemegy- ;zer sajátságos, egyénített foga- omhasználatát - emberi jog he- yett az államjog, erkölcsi demokrácia helyett a hatalmi demokrácia, morálszocializmus helyett a hatalmi szocializmus ideje jött el; diktatúra-demokráciát, terrordemokráciát, dogmadiktatúrát, kommunizmust mint másik végletet, ázsiai kommunizmust, népi imperializmust, nagyszláv imperializmust, proletár nacionalizmust, pánszláv mohamedánizmust emleget; a „mai kommunizmus morális, kulturális, emberi elégtelenségéről”, „az épp most fellépő osztályhatalom zsarnokságba süllyedéséről” beszél. Körülötte minden arról győzi meg őt, hogy a fasizmus tovább él, s egymás nyomába tolulva sorjáznak naplójában a keserű kifakadások a szláv fasizmusról, Sztálin kényszeredett antifasizmusáról, a „fasizmus fertőzte kommunizmusról”, az orosz kommunizmus „nyűt és leplezetlen fasizálódásáról”, egy „új fasizmus eljöveteléről”, a kommunizmusról, mint „álcázott fasizmusról”, Hitler síron túli, ördögi győzelméről. „Semmi közösséget ezzel a világgal!” - határozza el csalódottan, ám csalódottságában is öntudatosan Fábry, passzív rezisztenciát hirdet, erkölcsi demokráciáért kiált, az „erkölcs kontrollszere- pét” hangoztatja. Ebből a szempontból értekezik az írástudók különösen nagy szerepéről és felelősségéről; az „író vagy - bíró vagy”, illetve az „ellenség vagy- író vagy” eltökéltségével jelöli ki az író helyét korának „erkölcsi nihilizmusában”: „Az író akkor válik cáfolhatatlanná, ha azt a napi pártpolitika nem bírja el. A többlet megfekszi a percemberkék gyomrát...” -s óhatatlanul a mai szlovákiai helyzetre vagy az utóbbi évek magyarországi belviszályáira is gondolunk. Másutt pedig, a konklúzió: „Ma az író: Európa.” Ezért nyugtalanítja, hogy - a napló idején 1945-1948 között vagyunk - „a magyar irodalomba betört a kelet”, ezért mond lesújtó kritikát a „zsdanovi vonalról”, ezért mártja vitriolba a tollát, amikor a kommunista kultúrpolitika egzisztencializmus-ellenességé- nek okairól ír. De az önmagát Nem követte ezt a világnézetet, amikor a leigázottak vallásából a leigázók dogmája lett. komolyan vevő ember „befelé”, azaz önmagára „utaltságának” tételét, az ember önmagához való hűségének követelményét is ezért fogalmazza meg, s ezért teszi önmaga s az írástudók számára kötelezővé a lélek és szellem „belső és kritikai szabadságának”, szuverenitásának elvét: „Az intellektuel mai hivatása megőrizni minden ellen - ami parancsszagú, ami kötelesség- primérségű, tehát külsőleges - a lélek és szellem belső és kritikai szabadságát. Nem beolvadni, nem felolvadni a parancsban (kiemelés tőlem - T. L.), de azt a bizonyos rezerváltságot tartalékolni, ami ha elvész, elvész min- den.”(...) Peéry Rezső a .jellem szerzeteseként” szólította meg Fábryt. Később, az író halálakor pedig ezt írta róla: „Radikális an- timilitarizmusa és humanizmusa a kommunista világnézet boltívei alá vezette, ám élete végéig őskeresztény értelemben, azaz etikai indításból maradt annak, és élete egyik legimpozánsabb teljesítménye, hogy nem követte ezt a világnézetet akkor, amidőn a leigázottak vallásából a leigázók dogmája lett. Távol maradt a hatalom köreitől, világnézetét »antifasizmusként« jelölte meg szándékosan negatív hangsúllyal; élete alkonyán megindító becsületességgel revideálta ifjúkori radikalizmusának iszonyú tévedéseit, élete utolsó évtizedeit változatlanul szülei stószi házában töltötte, s a népi demokrácia világában ugyanolyan, a világtól távol élő magányos ember maradt, mint annak előtte.” Ezen az értékelésen ma sem kell változtatnunk. * *Részletek egy hosszabb tanulmányból
