Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-09-10 / 37. szám
4 1997. szeptember 10. Háttér Emlékezet Lesz, akit tanítsanak? Jónás Margit, Léva _____ Ne m vagyok aktív pedagógus, jó pár éve a nyugdíjasok megszolgált kenyerét élvezem, de szívemen viselem a magyar iskolák sorsát. És emlékezem. A régi szeptember elsejékre, amikor tanulóként boldogan siettem a csengő hívó szavára kis falusi iskolámba. Egyszer aztán a csengő szavát felváltotta a fegyverek ropogása. Kitört a második világháború. 1946- ban ismét megszólalt a csengő hívó szava az esztergomi tanítóképzőben, ahol a háború miatt félbeszakadt tanulmányaimat folytathattam. Sajnos, már illegálisan. Hazámtól elválasztott a Duna, és a kettészakított Mária Valéria híd. Nem maradt más választásunk, mint az Ipoly. Sok társammal gázoltunk át nyáron hasig érő vízben, keltünk át télen a jégen, s nem egyszer a jégtől felsebzett véres lábbal léptünk hazánk földjére, hajnali 5-kor (akkor volt az őrségváltás). De pedagógusok akartunk lenni. Szegény boldogult édesanyámnak az ismerősök meg is jegyezték: „Minek töri magát ez a lány, kit fog tanítani, hiszen nincs magyar iskola.” Erre édesanyám azt felelte: „Mire végez, lesz.” S valóban, 1948-ban végeztem és 1949. november 12- én megszólalt a csengő egy Léva melletti falu iskolájában, Garamszentgyörgyön, s én elfoglalhattam első munkahelyemet a volt Zselízi járás második magyar tanítójaként. Amikor a tanfelügyelővel megérkeztünk, magyar ruhás kislányok sorfala között haladva, nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy átvághattam a nemzetiszín szalagot, és megnyithattam a magyar iskolát. A feldíszített osztályban a tanfelügyelő szlovák nyelvű beszéde után magyar nyelven adta át az iskolát rendeltetésének, majd odasúgta, én is szóljak pár szót. Felkészületlenül, de azért sikerült pár üdvözlő szót kipréselni magamból, amit óriási taps követett. Elképzelni sem tudtam, hogy arra a pár szóra miért reagálnak így. Csak később tudtam meg, hogy az a hír járta, lesz ugyan magyar iskola, de olyan tanító jön, aki csak tud valamit magyarul. Aztán megkezdődött a munka az 1-5. évfolyammal. Egy év után szétválasztották a magyar és a szlovák tagozatot, s engem neveztek ki igazgatónak. így az adminisztrációs munkát is végeztem. Jöttek a hivatalos nyomtatványok, osztálykönyv, osztálynapló, órarend, bizonyítványok - szlovák és magyar nyelven. És mi ezeket a bizonyítványokat sok magyar tanítóval és igazgatóval együtt büszkén, aláírva, lebélyegezve adtuk át tanítványainknak. Nevüket minden ,,-ová” nélkül írtuk. Mindig is folyt a propaganda a magyar iskolák ellenjósolták, hogy a magyar iskola tanulói nem érvényesülnek, de volt tanítványaink bebizonyították az ellenkezőjét, mikor sikeresen érettségiztek szlovák nyelvből is. Sőt elvégezték az egyetemet, a főiskolát, cáfolva, hogy a magyar iskolában nem tanulnak meg szlovákul. Minden szlovák szakos tanár a tudása legjavát adta. Egy gyermek, ha óvodás korától kezdve tanulja és tanulmányai befejezéséig nem tudja elsajátítani a nyelvet, ott a többi tantárggyal is baj van. Nagyon sajnálom azokat a szülőket, igazgatókat, akik elfogadták az alternatív oktatás bevezetését. Hiszen a matematika sok gyereknek az anyanyelvén is nehézséget okoz. Ezek az igazgatók és szülők nem tudják, hogy tanulni, álmodni csak anyanyelven lehet? Szeretném föltenni a kérdést azoknak a magyar tanítóknak, orvosoknak, mérnököknek, politikusoknak, milyen nyelvű iskolában írták rá először a füzetre a nevüket? Nevüket nélkül írtuk, mégsem ütközött meg rajta senki. Rossz, kezelhetetlen gyerekkel életében nem találkozott, állítja Tamás Aladárné „Isten hozta kigyelmedet!” Mert lassanként mindenhonnan kiszorulunk... Somogyi Tibor felvétele Vojtek Katalin A Rimaszombatban élő Tamás Aladárné, aki az idén ünnepelte 85. születésnapját, 44 éven át volt a Balog völgye mindenki által szeretett tanító nénije. Munkássága elismeréseként szeptember 20-án az esztergomi Vitéz János Tanítóképző Főiskola vasdiplomával jutalmazza. A sok dicsérő oklevél mellett ez már a második nagy kitüntetés. 1974-ben - egyedüli magyar pedagógusként - kormánykitüntetésben részesült. Az első magyar nyelvű tanítóképzőben, a pozsonyi Orsolyáknál nyertem alapfokra képesítést 1931-ben. Már a bekerülésem is érdekes volt. Tudtuk, hogy a katolikus intézetbe két- két református, evangélikus és zsidó felekezetű növendék is felvételt nyerhet. Én református vagyok. Barátnőm is az volt, aki velünk utazott Pozsonyba, mivel édesapja halálos betegen feküdt otthon. Édesapám négy- szemközt megkérte az intézet igazgatóját: ha kettőnk közül csak egy juthat be, legyen az a barátnőm, hadd örüljön súlyos beteg édesapja. Az igazgatót meghatotta a nagylelkűség, mindkettőnket felvett. A felekezeti másság nem okozott gondot? Soha nem éreztünk hátrányos megkülönböztetést. Első alkalommal, amikor az egész osztály részt vett az ünnepi misén és a templomba érve mindenki letérdelt, mi a barátnőmmel állva maradtunk. A mise után félrehívott minket az apácafőnöknő, és nagyon kedvesen azt mondta; ő tudja, hogy mi nem vagyunk katolikusok, de az istentiszteleten részt vevő többi hívő ezt nem tudja, így esetleg megbotránkoztathatja őket, hogy úgy állunk ott, mint két gyertyaszál. Azzal, hogy letérdepelünk, még nem leszünk kevesebbek, a hitünk sem csorbul, gondolkozzunk el ezen. Nem korholt, kedves volt, akárcsak a többi apáca és oktató is. Nagyon szívesen emlékszem vissza az ott töltött évekre. A tanítóképző után hová került? Egy Tornaija melletti kis faluba, Runyára. Ott csak egy évig voltam, aztán megpályáztam a nagybalogi református felekezeti iskola tanítónői állását, és a tizennégy pályázó közül rám esett a választás. Soha nem felejtem el az odaérkezésemet. Az iskola udvarán fogadásomra összegyűltek a presbiterek, csupa idős bácsi, és a kurátor, hozzám lépve, így köszöntött: „Isten hozta kigyelmedet!” Mindössze húszéves voltam akkor, és ez a „kigyelmed” a legnagyobb tiszteletadás jele volt. Ilyen tisztelet övezte régen a tanítókat. Végig Nagybalogon maradt? Voltak közbülső állomások is. A férjem állatorvos volt, először Szepsiben, aztán Rőcén laktunk. 1955-ben meghalt, egyedül maradtam két kislánnyal. Nagyon nehéz évek következtek. Uzapanyitra költöztünk, ott tanítottam, de a nagybalogi- ak minden követ megmozgattak, hogy visszakerüljek hozzájuk. Nem volt könnyű elérniük, mert a hatóság szemében nem volt jó ajánlólevél, hogy felekezeti iskolákban tanítottam. Mégis ragaszkodtak hozzám, és sikerrel jártak. Van valamilyen különösen kedves emléke azokból az évekből? Valamennyi emlék kedves. Örömmel tanítottam, és foglalkoztam tanításon kívül is a gyerekekkel. Nagybalogon volt énekkarom, tánccsoportom, irodalmi színpadot, színjátszó kört vezettem. Először alsó fokon, aztán hatodiktól kilencedikig tanítottam, de az egész iskola minden gyereke az enyém volt, mert mind szerepelni akart. Rendkívül fontosnak tartom az iskolán kívüli tevékenységet, mert ott nyílnak meg igazán a gyerekek. Rengeteg sikerélményt tud adni, gyereknek, tanítónak egyaránt. Még felnőtt színjátszó kört is vezettem. A darabokkal végigjártuk a környező falvakat. De nemcsak szerveztem, rendeztem az előadásokat, végig is néztem, közönségként, ha mások csinálták. Minden kultúrműsoron ott voltam, a kollégáimmal együtt. Ezt hiányolom manapság a pedagógusok részéről - a jelenlétet. A tanító ne csak bent, az iskola falai között legyen lámpás, hanem kint is! A pedagógusoknak ott kellene lenniük minden rendezvényen, és magukkal kellene hozniuk a tanítványaikat is. Mert lassanként mindenhonnan kiszorulunk, és ebbe mi magunk is besegítünk, a közönyünkkel, a távolmaradásunkkal. Való igaz, ám a pedagógusok többsége nagyon elfoglalt. Tudom, nem könnyű nekik, és azt is, mennyit fáradnak, milyen jól készítik fel a tanítványaikat a matematikai, kémiai és más versenyekre. De a magyarságuk tudatosítására is fel kell őket készíteni. És ehhez nem kellenek nagy szavak. Nálunk a a kilencedikesek osztályában volt egy „magyar irodalmi szekrény”, ebben őriztük a legjobb fogalmazásokat, rajzokat. Boldog volt, akinek oda bekerült a munkája. És a végzős kilencedikesek kitaláltak egy rituálét: a szekrényfelelős ünnepélyesen átadta utódjának a szekrény kulcsát, melyre piros- fehér-zöld pántlikát kötöttek egy szál rózsával, miközben lemezről a magyar himnusz hangja szólt. Mi, pedagógusok nem tudtuk, mi készül, kissé feszengtünk is, mi lesz ebből. Szoktak jelentkezni a volt diákjai? Igen, megkeresnek. Mindig is így volt. Ha valamelyik gyereknek elhasadt a nadrágja, vagy valamije fájt, hozzám jött a szünetben. Ha láttam, hogy sáros a lábtörlő otthon, az ajtónk előtt, tudtam, távollétemben kerestek a gyerekek. Ma már sokszor nem tudom felidézni egyikük-másikuk nevét, de mindegyiküknek végtelenül örülök. Paparazzi-változat: a vád alá helyezett Veres László magyar származású fotós nyilatkozott a Népszabadságnak r Érthetetlennek tartja a fotósok elleni hecckampányt... Veres László nem érzi magát vétkesnek. Ő az egyike azoknak a „paparazzóknak”, akik ellen eljárás indult Lady Diana és barátja halála kapcsán, gondatlan emberölés és a segítség- nyújtás elmulasztásának gyanújával. A magyar származású párizsi fotóriportert hat kollégájával együtt vasárnapra virradóra, a baleset után szállították a Quai des Orfevres-re, ahonnan csak kedd este szabadult. A többnapos fogva tartás inkább lélekben viselte meg a Defense negyedben élő 53 éves ismert sajtófotóst, aki a Nép- szabadság párizsi tudósítójának nyilatkozott. Veres nem érzi magát vétkesnek, elutasítja a vele és kollégáival szemben felhozott vádakat. Szerinte szó sem volt arról, hogy a „paparazzók üldözték a Mercedest”. Ő például még csak nem is motorkerékpárral, hanem kis robogóval érkezett a baleset helyszínére, több perccel a végzetes csattanás után. Azt is kizártnak tartja, hogy a balesetről a fotósok tehetnének, hiszen még erős motorokkal rendelkező kollégái is öt- száz-hatszáz méterre lemaradtak az alagút előtt mindinkább felgyorsuló Mercedes mögött. Ráadásul korábban a Ritz szálloda előtt egyáltalán nem „lopott képek” készültek, hanem előre megbeszélt módon fotóztak. Szombat délután robogójával a luxusszálloda elé kanyarodott, azzal a szándékkal, hogy „csinál valami szépet”. Az ott várakozó fotósok töviről hegyire meg is beszélték al- Fayeddel, hogy mi lesz ez a „szép”. A vacsora után kilépő párt fotózták - e felvételek Veres szerint azt tanúsítják, hogy Diana nem tiltakozott jelenlétük ellen, a képeken mosolyog. Veres szerint a fotósok azokat a hírességeket fényképezik rendszeresen, akiknek ez a kedvükre van vagy érdekükben áll. Vajon miért nincsenek jelen a magazinokban például a svéd királyi család tagjai? Nyilván, mert ezt nem kívánják. Állítása szerint a Ritz előtt nem paparazzók dolgoztak - ő volt az egyedüli, aki független fotósnak számít, a többi kolléga hírügynökségi ember, például olyan, akit ügyeletes riporterként cége küldött a szálloda elé. Említett kollégái egyébként azért eredtek a Mercedes nyomába, mert azt hitték, hogy al- Fayedék valahol folytatni kívánják a szórakozást, például táncolni akarnak egy mulatóban. Veres Lászlót azonban ez a dolog már nem érdekelte, hazafelé indult. Útközben mobiltelefonon hívták kollégái, hogy azonnal jöjjön, valami történt a Mercedesszel. Amikor a baleset helyszínére ért, már dolgoztak a tűzoltók és a mentők, s voltak ott rendőrök is. Az aluljáróban szeme elé táruló látványról Veres László nem kíván beszélni. Tény, hogy készítettek felvételeket a helyszínen. Ugyanakkor ő ügyelt arra, hogy közeli felvételeket ne csináljon az áldozatokról. Tudomása szerint azt a két fotóst engedték csak szabadon súlyos, 100 ezer frankos óvadék ellenében, aki hozzáért az áldozatokhoz. De a helyszínre elsőként érkező fotósok ezt sem valami perverzióból tették- első reakciójuk volt, hogy kinyitották a ripityára tört kocsi ajtaját, és meggyőződtek róla, tapintható-e a pulzus Diana csuklóján. E mozdulatuk jogi vita tárgya: hozzá nem értésről van-e szó, amely gondatlanságból emberéletet veszélyeztetett, vagy inkább segítségnyújtásról? Veres szerint nem kétséges, hogy az utóbbiról, már csak azért is, mivel kollégái közben hívták a mentőket. Veres László szerint a fotósok elleni kampány összefügghet azzal, hogy a tragikus ügy kapcsán alkalmasint sokmilliós biztosítási érdekek foroghatnak kockán.
