Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1997-08-27 / 35. szám

Vasárnap Szlovákiai magyar családi magazin Riport Fiataljaink táborozó kedvét még a jó kis zuhé sem Q vette el. O 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. aug. 30-tól szept. 5-ig Sport Miért nem lehetett Simon Gyula a bécsi futballrangadó 16 hőse? A filozofikus gondolat sem hiányzik az önfledt játék folyamatából Szent a játék, komoly, „felnőtt” a téma A szünidő utolsó napjai gyorsan elszaladnak... Vlado Gloss illusztrációs felvétele BereckJózsef____________ Tömbházunk körül ilyenkor az apróságoké a fű, a tér. A játszó­park homokozójában egy ap­rócska cigánygyerek szorgosko­dik. Türelmes anyukája újra és újra teletömi nedves homokkal a kannácskáját, majd a kifordí­tott homokkúpra az apró gye- rekujjak szemet, szájat, orrot, fület rajzolnak, s az anyuka lel­kesen „tónyózik”. A nagyobbak, mint oly gyakran, valamiféle titokzatos, sajátosan gyermeki otthonosság megte­remtésén buzgólkodnak. A kö­zeli építkezéseken összeszedik a tégla-, léc- és deszkahulladékot, a kidobott kartonlapokat, ottho­nukból lehordják a napozópok­rócokat, esernyőket, fürdőle­pedőket s hajlékot (sátrat, várat, bunkert?) építenek maguknak. Mintha nem elégítené ki őket sa­ját lakásuk, otthonuk oltalmas- sága. És persze foci, minden változat­ban. Éppen lányok rúgnak ka­pura egy fiúnak, aki ledobja melegítőfelsőjét a fűbe kapujel­zőnek, a másik felére egy féltéglát állít, beáll a kapuba, iz­gatottan toporog, farkasszemet néz a lányokkal, illetve a pöttyös focilabdával. A lányok még nem rúgják, halkan tanakodnak, mintha tervet szőnének a fiú el­len. Nyugodtak, fölényesek, magabiztosak. Mozdulataikban már benne van a kihívás, látha­tóan élvezik, hogy a gyerekebb, titoktalanabb arcú kapus ho­gyan gyötrődik a levetett mele­gítője és a féltégla között. A fű közül felröppen egy türelmet­len, sipító hang: Vágd be, Móni! Hajrá, DAC! Valamennyien a csöppségre kapják a tekintetü­ket, egy ötéves forma lánykára, akit eddig észre sem vettek, hogy ott kuporodik mellettük a fűben, és várja a játék kezdetét. Nevetnek a kicsin, s Móni bele­rúg a labdába. A kapus vetődik. Minden lövést kivéd. Lányok Az apróság felépít magának egy fantasztikus világot. rúgnak neki, nem engedhet be egy gólt sem. Miközben egy fiatal apa és pöt­töm fia beszélgetését hallgatom ki lopva a házunk előtti játszó­parkban, rá kell jönnöm, hogy a filozofikus gondolat sem hiány­zik az önfeledt játék megállítha­tatlan folyamatából. A fiú váratlanul azt kérdezi, mi lenne, ha az emberek akkorák lennének, mint a fák. Az apa tu­datáig alig jut el a kérdés, szóra­kozottan válaszolgat, mondván, hogy akkor bizony nagy embe­rek lennének. Közömbössége, komolytalansága ellen tiltakoz­va a fiú erélyesen dobbant egyet. Nem tetszik neki, hogy apja nem veszi őt egyenrangú beszélgetőtársnak. Látszik raj­ta, hogy azt már ő is tudja: ha az emberek történetesen akkorák lennének, mint a park fái, akkor minden az emberek után nőne; a házak, az utak, a gépkocsik, a biciklik, a kutyák és persze a ku­tyákban a bolhák is. Tudja ezt, de most erről a témáról támadt kedve beszélgetni. És beszélget­ni komoly dolgokról csakis ko­molyan lehet. Neheztelése láttán, a megismé­telt kérdésére az apa - immár komolyan - azt mondja, hogy akkor nagy házakat kéne építe­ni, sokkal nagyobbakat, mint most. Ez már tetszik a fiúnak, át is veszi tüstént a szót, mondván, hogy akkor nagyobbak lenné­nek a téglák, az emelődaruk, meg a betonkeverők is. Mert ha az emberek akkorák lennének, mint a fák, de olyan kis téglából építenék a házakat, mint most, az nem lenne jó, mert akkor a többi ember azt gondolná, hogy a kőművesek csak játszanak. Kigyullad a képzelete. Most már nem érdekli, hogy az apja odafi- gyel-e a szavára vagy sem, mondja, csak mondja. Mondja magának. Fölépít magának egy fantasztikus világot, az óriások világát, és amikor minden elké­szült, megáll és vágyakozva fel­sóhajt: Az egész világ olyan len­ne, mint a mesében! Apja helyett is megütközve né­zek feléje. Mintha nem éppen ő magyarázta volna meg az előbb olyan meggyőzően, hogy azért abban az óriások világában is megmaradna valami, valami, ami ezt a világunkat is egyen­súlyban tartja: az arányok. Gyorsan visszabújik azonban gyermekmivoltába, hogy akkor ez a sok autó egyszerre mind já­tékszer lenne. Gyorsan össze­kapkodnák őket és jót Te­lizhetnének velük itt, a játszó­parkban. Vezércikk Leszálló tűrésküszöb Miklósi Péter ___________ Ne m voltam ott tavasszal a hí­res-hírhedt Rimaszom­bat-Nagyszombat focimecs- csen, így a majdnem tragédiá­ba forduló szurkolói randalíro- zásnak sem lehettem szemta­núja. Különben sem járok fut­ballmeccsre, mint ahogy rock­koncertekre is csak elvétve; így legfeljebb másod-, har­madkézből értesülök a lelátók hangulatáról, a hardrock, vagy éppenséggel a technozene ra­jongóinak tombolásáról. De bokszmeccsekre sem járok, és akkor is el-elfordítom a fejem a képernyőtől, ha az operatőr naturalisztikus részletességgel láttatja a komolyabb műtéte­ket. S mi tagadás, a késő esti órákban a lehető legritkábban közlekedem Pozsony gyéren megvilágított utcáinak és alul­járóinak környékén; ám ha mégis arra visz a dolgom, gyorsított léptekkel igyekszem hazafelé. Mindebből követke­zik: éppenséggel nem én va­gyok a legalkalmasabb újság­író arra, hogy az országszerte elharapódzó agresszió, min­denféle romboló szándék megnyilvánulásáról tudósít­sak. Mert ugyan nyakig va­gyok az élet sűrűjében, hiány­zik belőlem az a kíváncsi va­gányság, amely az élet sűrűjé­nek örvényeibe is bele-bele- rántana. Magyarán: tudatosan kerülöm a vérrel, durvasággal, tudatos rombolással fenyegető „élményeket”. Ugyanakkor látni kell, hogy újabban az erő­szak hullámai hevesebbek s hatalmasabbak annál, mint­hogy bárki bárhol biztonság­gal elkerülhesse őket. Mert például közlekedni mu­száj! És ha a nyári grafikon szerint húsz percig nem jön a busz, akkor annyi ideig kell állni a megállóban. Agylágyító kánikulában, vagy akár heves nyári záporban. Eleinte türel­mesen, azután türelmetlenül; esőben el-elugorva a pocso­lyákból fekete szökőkutakat robbantó autók vízfüggönyei elől. Hallgat az ember akkor is, amikor a legdühösebb utas megtöri a csendet és a közle­kedési vállalat felmenőit emle­geti. Ki-ki csak akkor fohász­kodik egyet, amikor percekkel később erőnek erejével felpré­seli magát a nagy nehezen megérkező járműre. Többek­nek épp eddigre fogy el a türel­me. Valaki felcsattan: A vezér- igazgatónak meg a főpolgár­mesternek kellene ilyen tö­megben utazni! Többen helye­selnek, valaki azonban kifa­kad: Mit utazni?! Felakasztani őket! Jó néhányan zajosan he­lyeselni kezdenek. Én viszont, mielőtt még több olaj kerülne a tűzre, megjegyzem: Fel­akasztani azért túlzás. E békítő megjegyzéssel magam válók célponttá: lehurrognak, néz­nek rám, mint „azok” felbérelt ügynökére, utas-árulóra. Mit tagadjam, jólesik leszállnom, lemenekülnöm az autóbusz­ról. Tudom, jelentéktelen történetke ez, az erőszak hét­köznapi arca számos, ennél frappánsabb történeteket pro­dukál. Naponta. Elég végig­hallgatni egyetlen rádiókróni­kát, végignézni egyetlen tévé­híradót. Előfordul, hogy ma­napság már Szlovákiában is egy napra több gyilkosság jut. Ilyen helyzetben ki törődik a buszok érkezési sorrendjével, az utasok, a várakozók hang­nemével, a boltokban ránk ri- pakodó eladókkal, az egész társadalomra rátelepedett kormánykoalíció törvénysze­gő stiklijeivel, a pökhendi erő­szak és az ököljog térhódításá­val? Akik most vállat rándíta­nak (mondván: a magamfajta mimózalelkek ágyúval lőnek verébre), azoknak figyelmébe ajánlom saját, ám egyre gyak­rabban ismétlődő újságírói ta­pasztalatomat: az emberek szinte lépten-nyomon arra ké­rik a riportert, hogy a nevüket ne írja ki. Mert félnek. Mert burjánzik az erőszak, a félelem gyökerei pedig egyre mélyeb­bek. Nem árt hát belegondol­ni: hová sodorhatja az orszá­got a közöny, a tehetetlenség, a tűrésküszöb lejjebb szállása. S ezért nem hallgathatunk a buszban sem, ha akasztófát emlegetnek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom