Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-29 / 5. szám

blicisztika 1997. január 29.- ­Jegyzet v- ■/■ . 'A i?.,.- *v -vVrv>í^i»&$- ■ { * í \ * iá. ;>. 1 '’. 'a- rJL ♦• 1 / s k*. -“w v ■ ■, W,.z í«*r ' Legkisebb fajtája alig poszméhnél. Dióhéj iszkükbe babszemnyi knak. A virágok előtt i lebegnek, és hosszú Iszívják a virágport. Talán nincs olyan nyaraló, aki a tengerparton járva ne vinne haza emlékbe né­hány szép alakú kagylót. Dohány Ernő sok száz ki- sebb-nagyobb kagylóhéj birtokosa. Azonkívül, hogy emléktárgyakat készít belőlük, a puhatestű állatok életmódjáról, szokásairól is szívesen mesél látogatói­nak. Akit érdekel, megtud­hatja például, hogy a kagy­lók nagyon lassan változ­tatják helyüket, ám kagyló­héjaik gyors nyitása és csu­kása segítségével elég gyor­san úsznak. Felvételünkön a kagylóban egy remeterák látható. :elja, et fe nem ölük, is. A tezer A tigriscápa állkapcsa még ilyen formában is félelmetes. A fotó is illusztrálja, hogy egy-egy na­gyobb példánynak nem okoz(na) gondot derékba harapni egy fürdőzőt. Érdekes, hogy a rette­gett tengeri ragadozónak párhu­zamosan több sorban nőnek a tűhegyes, fűrészszerű fogai. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha netán kitörik néhány foga, máris ott az utánpótlás. A tengerek legfélelmetesebb fe­nevadjából, a horrorfilmekből is jól ismert cápákból rengeteg faj­ta létezik. A képen látható kis termetű homoki cápán kívül a legveszedelmesebb ragadozók közé tartozik az emberevő,, a tig­riscápa, a kékcápa, a macskacá­pa és a pörölyfejű cápa. Szinte hihetetlen, de vannak jámbor, az emberre teljesen ártalmatlan cá­pafajták is, például az óriás- vagy az érdescápa, amely csak plank­tonokkal táplálkozik. Dohány Ernő és a szerző felvéte­lei; archív felvételek Mitől tart a kormány lapja? Romlást hozó rablóhordák... Vojtek Katalin Tegyük fel, hogy valamilyen katasztrófa következtében eltűnne a föld színéről a pozso­nyi dóm, és azoknak, akik nem láthatták és fogalmat alkothas­sanak róla, megmutatnánk a párizsi Notre Dame, a reimsi dóm vagy a müánói székesegy­ház fényképét: íme, ilyen cso­dálatos volt a pozsonyi dóm, mielőtt megsemmisült. A fény­képeken mutogatott három épület is templom, gótikus is, „Nyugatról, keletről és északról szabdalták nemzeti testünk darabjait.’ akárcsak a pozsonyi, de azért bármennyire kedves is nekünk az utóbbi, mégsem fogható a felsorolt külföldi katedrálisok- hoz. Dominik Hudec professzor mégis így jár el, amikor a Slo- venská republika január 10-i hétvégi számában a római Szent Praxéda és az ugyancsak római Szent Kelemen-templom megtekintésére szólítja fel hon­fitársait. Hogy miért teszi ezt, nyomban elmagyarázza: „Ha aztán a látogató visszatér Ró­mából szlovák szülőföldjére és gondolatban felidézi, hogyan nézhettek ki azok a templo­mok, amelyeket Pribina és utó­dai emeltettek, elborzad. (...) A krónikaírók nyomán tudjuk, hogy a barbár magyar portyá- zók pár évtized alatt megsem­misítették és szétszórták az épp ígéretes virágzásnak indult szlovák kultúra alkotásait. Az­tán ezer évig letagadták a múl­tunkat, és a dzsentri Európa se­gítségével nyugatról, keletről és északról szabdalták nemzeti testünk darabjait.” Ám még mi­előtt a barbár portyázók meg­szelídült utódaiként bűnbánó­an hamut kezdenénk szórni a fejünkre, Hudec professzor meggondoladanul elkottyintja, hogy nemcsak az ősmagyarok értettek a pusztításhoz: „Szva- topluk pusztító pannóniai had­járatai 883-ban és 884-ben, va­lamint Amulf II. Szvatoplukot megsegíteni küldött hadai el­pusztították Pannóniát és a Ti- szaközt. (...) n. Szvatopluk ere­detileg azzal a céllal hívta be a portyázó nomádokat, hogy te­lepeseket szerezzen a kipusz­tult vidék benépesítésére.” Né­hány bekezdéssel előbb Hudec még azt állítja, hogy Amulf hív­ta be a magyarokat, s ennek bi­zonyítására Liudprand króniká­ját idézi:,Amulf, (...) mikor nem tudta legyőzni Szvatoplu­kot, (...) a magyarok törzsét hívta segítségül. (...) (A magya­rok) erődöket romboltak le, templomokat égettek föl, em­bereket gyilkoltak, és hogy még félelmetesebbek legyenek, a meggyilkoltak vérét itták”. Ez a vérivás, amelynek annyi alapja van, mint a zsidóságot százado­kon át kísérő vérvádnak, külö­nösen tetszhet Hudec pro­fesszornak, mert ismételten visszatér rá: „Döbbenetes tanú­ság ez déli szomszédaink előde­iről. Ezek tények, amelyeket a hivatalos történetírás az egész világon számon tart.” S hogy megerősítse a mondottakat, egy másik krónikából, a 880- ban írt Annales Admuntenses- ből is idéz: ,A magyarok kijön­nek Szkítiából, megtámadják Pannóniát, embervért és nyers húst fogyasztva...” Mindez nem is volna különösebben érdekes, hozzászoktunk már. Az, hogy mit bogarász ki a külföldön élő, nemzetének szebb múltat és ró­mai mozaikcsodákkal díszített bazilikákat álmodó, magát tör­ténésznek valló Hudec úr az annalesekből, s mit tart tartal­mukból hitelesnek, az ő dolga. De a vérivó magyarok dajkame­séjével riogató Dominik Hudec tovább megy: „Sajnos, a mi tör­ténelem tankönyveinkből és a Magyarországon kiadottakból elődeik eme gaztetteiről sem­mit sem tudunk meg. (...) Azon a gazdasági, politikai és vallási alapon, amelyet az ószlovákok több mint három évszázadon át építettek, idegen államalakulat született. Nomád és pogány et­nikuma magába szívta a szlo­vák, délszláv és ruszin-ukrán nyelvet, és a nők megerőszako­lásával, sajnos, a szláv és a szlo­vák vért is. (...) Arról, hogy a magyarok hogyan viselkedtek portyázásaik során Európában, sőt „otthon” is, hiteles adataink vannak a korabeli német króni­kások feljegyzéseiben. Úgy lát­szik, hogy ezek a gének leszár­mazottaik némelyikében a mai napig megőrződtek! Hisz csak ebben az évszázadban a ma­gyarok négyszer támadták meg Szlovákiát. Nem véletlenül gya­núsíthatok, hogy további táma­dásokat intéznek örökölt terü­letünk ellen.” Kommentár he­lyett, Hudec professzort paraf- razálva: nem véledenül történt, hogy ez a gyűlölködő, uszító iromány épp a kormánypárt lapjában jelent meg. A Slovens- ká republika tehát „újabb” ma­gyar támadás veszélyéről ad hírt népes olvasótáborának. Hogy ki-mi tudná lelohasztani „További támadásokat indítanak örökölt területünk ellen.” szerkesztőgárdájának és meg­bízóinak permanens gyűlölet­szító kedvét, még találgatni is nehéz. Talán egy sajtóper, illet­ve sajtóperek sorozata, hisz Do­minik Hudec írása csak egy a hasonlóak közül. De kinek van erre pénze, ideje és főleg ener­giája? Késő is van már. Akkor kellett volna sajtópert indítani, amikor ’89 novembere után az első gyűlölködő írás napvilágot látott a szlovák sajtóban. Ha rögtön akkor erre szakosodott volna egy ügyvédi iroda, ma már önellátó, sőt milliomos volna.

Next

/
Oldalképek
Tartalom