Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-29 / 5. szám
10 1997. január 29. Kópé Dénes György Áprily Lajos A bojtos farkú mókuska Pisztrángok kara és a lakoma Volt egyszer egy görbe fülű vaddisznó. Ez a vaddisznó egy szép napon vendégségbe hívta ismerőseit: a mackót, az ordast, a hiúzt meg a rókát. Bojtos farkú mókuskát azonban nem hívta meg a lakomára. Csakhogy a bojtos farkú mókuska tudomást szerzett a készülő dínomdá- nomról, és nagyon megharagudott, hogy megfeledkeztek róla. Elhatározta, hogy jól megtréfálja a görbe fülű vaddisznót és vendégeit. Dél felé a meghívott állatok egybeverődtek a vaddisznó kunyhója előtt. A házigazda befelé invitálta őket. A vendégek asztalhoz ültek, falatoztak, beszélgettek és jólesően böfögtek. Amikor elverték éhüket, a vaddisznó előhúzott egy kupa bort, az asztalra tette és negédesen röfögte:-Tessék, tessék! Kóstoljátok csak meg! A bojtos farkú mókuska fel-alá sétált és gondosan előkészítette a tervét. Mókuskának volt egy dobja meg két dobverője. Nem volt ez valami nagy dob, de alapos lármát lehetett vele csapni. Mit tett, mit nem tett mókuska barátunk? Nyakába kanyarította a dobot és elindult a vaddisznó kunyhójához. Útközben előkapta a dobverőket, és úgy megpergette a dobot, hogy mennydörgésnek is beillett volna. Az állatok jókedvűen iszogattak, hangoskodtak, úgyhogy eleinte meg sem hallották a beszűrődő lármát. Ám bojtos farkú mókuska mind közelebb ért a kunyhóhoz. „Ejnye-bejnye, biztosan vadászok járnak az erdőben”, gondolta riadtan az ordas farkas. Gyorsan előhúzta a kalapját a szék alól és elköszönt. Aztán uccu neki, vesd el magad, elszelelt a hátsó kapun át. A többiek riadtan pislogtak, majd hirtelen fölugrottá^ és futottak a farkas után. Hiába tartóztatta őket a görbe fülű vaddisznó, rohantak az ordas után. Nyomukban ott loholt a vaddisznó is, mert egyedül nem mert otthon maradni. Az állatok befutottak a közeli cserjésbe, és elrejtőztek a bokrok között, így aztán, amikor bojtos farkú mókuska a vaddisznó kunyhójához ért, már senki sem tartózkodott benne. Mókuska megállt a kapunál, és bekiáltott:- Ki van odabent? Ki van otthon? Aztán, hogy nem hallott semmiféle hangot, saját maga felelt a kérdésre.- Kár a szóért, mókuska, hiszen senki sincs a kunyhóban. És ekkor a bojtos farkú mókuska elkezdett hahotázni. Kacagott, kacagott, alig tudta abbahagyni. Még közelebb sündörgött a kunyhóhoz és a vaddisznót szólongatta. De mindhiába erőlködött. Bentről senki sem felelt. így hát mókuska nyugodtan besétált a kunyhó ajtaján és letelepedett a gazdagon megterített Nagy Zoltán illusztrációja asztalhoz. Mindenbe belekóstolt, és egyszerre észrevette az asztalon a borosüveget. Poharat fogott, megtöltötte borocskával és egy hajtásra kihör- pintette. Utána a másodikat, majd a harmadikat. Az ijedt állatok ezalatt a közelben rejtőzködtek, s vártak, ha valami rendkívüli történik, nyomban továbbállnak. De semmi sem történt. így hát a görbe fülű vaddisznó is visszanyerte bátorságát s röfögve mondta:- Bemegyek és megnézem, mi történt a kunyhómban. A többiek helyeselték, és kijelentették, vele tartanak. Amikor beléptek a kunyhóba, nyomban megpillantották az asztalra boruló mókuskát. Bojtos farkú bizony mélyen aludt. A jó borocska egészen elkábította. A vaddisznó fennhangon röfögni kezdett:- Mókuska, hát te itt vagy?! No, kelj csak föl izibe! Bojtos farkú mókuska a röfögésre nyomban fölneszeit. Fölkapta a fejét és megpillantotta maga körül az állatokat, akik rosszallóan néztek rá. A görbe fülű vaddisznó ekkor föltette a kérdést:- Mondjátok, kedves vendégeim, mit csináljunk bojtos farkú mókuskával? A vén mackó, aki akkortájt az állatok bírája volt, föltette a szemüvegét és ezt brummogta:- Amiért megijesztett bennünket, a patakba kell hajítani a mókuskát. A mackó szavaira mellső lábait összeveregetve tapsolni kezdett a hiúz és kárörvendően fújtatott:- Úgy bizony! Látom, hogy mackó szomszéd jól ismeri a törvényeket! Bojtos farkú mókuska közben így okoskodott magában: „Ha kiabálni kezdek, még azt hiszik, félek. Pedig most nem szabad félnem. Nem bizony!”- Ne dobjatok a patakba! - mondta. - Ne dobjatok a vízbe, mert nem tudok úszni! Kérlek benneteket, ne hajítsatok a patakba, mert félek, azonmód a fenekére merülök! De ha nem kegyelmeztek és tényleg a vízbe akartok fojtani, arra kérlek benneteket, adjatok nekem egy botot. Az állatok megtanácskozták bojtosfar- kú kérését és beleegyeztek. Adtak neki egy botot. Ezután a mackó fölemelte a mancsát és mély hangon brummogta:- Most pedig ragadjátok meg mókuskát, vigyétek a patakhoz, és dobjátok a közepébe! Az állatok úgy is tettek. A patak közepén azonban olyan sekély volt a víz, hogy alig ért a hasáig. így aztán a bot segítségével lábra állt, és kikecmergett a patakból. A másik partról kiáltotta a lóvá tett állatok felé:- Minden jót, vaddisznó koma, mindenjót rossz szomszédaim! Köszönöm az ebédet! Amikor a nagy kaland után hazatért, eszébe jutott vénséges nagynénjének, Nelli-Bellinek sokszor hangoztatott intelme: „Sose aludj el, ha ellenség leskelődik a közeledben, bojtos farkú fiam! És sose igyál szeszes italt, mert az nem egészséges és eltompítja a figyelmedet.” Bojtos farkú mókuska nem felejtette el többé Nelli-Belli intelmeit, és azután mindig aszerint cselekedett. Erőnket lassú víz apasztja, heves fény s emberszó zavar. Rég volt, mikor a sík folyóig lesodort a vak zivatar. Szakadó felhők záporától árrá dagadt a patak-ér, s az áradástól meg nem őrzött sem kőodú, sem part-gyökér. Azóta úszunk, folyton úszunk a vízzel szembe, cél iránt, utunkat malmok torlaszolják, a zuhogó súly visszaránt. Halászsas-árnyék hull a vízre, ravasz tőrrel kísért a gát. Búvóhelyen töltjük a nappalt s megvárjuk a hús éjszakát. Azóta minden éjjel úszunk: futunk a tikkadás elől, havasra fel, hol mély az erdő s forrás-ízű a patak-öl. . Fehérmelles vízirigó ül habos kövön s fürgén neszez. A martok tajtékos vizébe finom fenyőtű permetez. A foltos, ritka napsütésben zölden ragyog a fák moha, s ha szél mozdul, kövünkre perdül a málna és az áfonya. Futunk, futunk a látomással, súlyos habot hasít a szánk. Riadozunk az óceántól, az ér, az ér a mi hazánk. Vihar ijeszt, kígyó riasztgat, meredek útunk nehezül. S szivárványos testünk az éjben végső iramra megfeszül. S mire kipirkad fenn a hajnal s vörös fény gyúl a fenyvesen, az érhez zúgón, szirten által megérkezünk győzelmesen. Időjóslás Mátyás király útra készülődött. Megkérdezte hát udvari csillagászát, milyen idő várható. A csillagász elővette a látcsövét, vizsgálódott valamelyest a derült égen, aztán így szólt:- A nap sugarának rezgése, a felhők peremének színe mind azt mutatja, hogy szép idő lesz. A király annyira bízott a csillagászában, hogy még kabátot sem vitt magával, hiába szidta a felesége. Ahogy mentek, egy rétre értek. Azon a réten egy juhász legeltette a nyáját. Mikor a szamár meglátta a díszes kíséretet, hátracsapta a fülét, s harsányan hármat ordított.- Mit hirdet a szamarad? - kérdezte tréfásan a király a juhászt.- Amikor ilyenformán ordít, mindig eső lesz - felelte a juhász. Mátyás király a csillagászhoz fordult:- Hallod-e, te nagy tudós, most is azt mondod, hogy szép idő lesz? A csillagász megint elővette a látcsövét, vizsgálódott köröskörül az ég alján, s így szólt:- A levegő remegése, a falevelek csillogása, valamint a barázdabillegetők billegése mind azt mutatja, hogy szép idő lesz. Óvta a juhász a királyt, forduljon vissza, különben megázik. De a király nem hallgatott rá. Nem haladtak egy félórát sem, nyakukba zúdult egy kiadós nyári zápor. Mátyás király akkorát tüsszentett, majd levált az orra. Pedig szép nagy orra volt, kár lett volna érte. Aztán kimondta az ítéletet:- A csillagász szamár, tehát a szamár csillagász. Meg is vette a szamarat a juhásztól, és soha útra nem kelt anélkül, hogy véleményét az időjárásról meg ne tudakolta volna. (Kolozsvári Grandpierre Emil feldolgozása)
