Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1997-06-25 / 26. szám

8 1997. június 25. Ripoj Közép-európai képzőművészeti szimpózium a párkányi Mária Valéria híd csonkján Összeköttetés, avagy a művészek megoldanák... Zalaba Zsuzsa Amikor az „átHIDalás” című kö­zép-európai képzőművészeti szimpózium keretében a Pár­kányt és Esztergomot összekötni vágyó Mária Valéria híd csonkjai köré összesereglett a több száz érdeklődő, kínzóan hasított be­lénk a felismerés: bárcsak a saját érzéseinkkel és kamyújtásaink- kal is fel lehetne építeni egy való­ságos hidat vagy hídszakaszt! Mert a Duna mindkét oldalán zaj­ló „átHIDalás” a művészet csak­í"ic*m iriindpri ¡j^pi amtoiíor megnyilvánulással bírt, s a vég­eredmény a sikerérzetnél is töb­bet ültetett a jelenlévők szívébe - a művészet szabadságát szívta magába az ember, s a felismerés úgy markolta a lelkünket, mint az örvények a negyven évvel ezelőtt félig lerombolt híd maradványa­it, melyek örök nyugtalanságra vannak ítélve s kavarognak, lök­dösődnek vagy csak alig észreve­hetően meg-megmoccannak a fo­lyómeder mélyén. A megmaradt hídcsonkot meg azóta is folya­matosan - közömbösségével, po­litikai negativizmusával - rom­bolja a kormány; magyarázato­kat, teóriákat és elve­ket gyárt szégyene megindoklására, ahe­lyett, hogy megépíte­né a hiányzó hídsza­kaszt. „Az ágak letört Isten­kezek. Ismeretlen műtőasztalon fek­szem évszakonként átültetett szívvel. Be­gyakorlott műtét, var­ratokkal összetartott táj, gyulladásos hasi tájék a horizont. Átsu- gárzik fájása a másik oldalra is. Mi ellen ál­modom? Mi ellen kelek fel?” - ’89-ben e gondolatokat suttogta fájdalmasan a híd árnyékában esztergomi születésű poéta bará­tom, Vaderna József, akit né­hány éve temettünk el. Mintha az ő üzenetét kapta volna fel a szél annak idején, s talán a fu­vallat érintette meg a kéméndi származású Bartusz György kép­zőművészt: az „átHIDalás” című ötletének megvalósításába a po­zsonyi székhelyű Magyar Köz­társaság Kulturális Intézete vá­gott bele, s néhány hónap után megvalósult a forradalmi álom. Képzőművészeti tárlat, installá­ciók, performanszok és zenei koncertek kíséretében zajlott a kétnapos rendezvénysorozat. Az esztergomi Duna Múzeum Kö­zép-európai Galériájában tartott művészettörténeti szemináriu­mon neves művészettörténé­C7olz hr-jt-iVncrvlz- olomovtpV ÍJ lzr>­zép-európai művészet sajátossá- gait, rámutattak az egyetemes művészet fejlődését elősegítő művészeti intézetek hiányára, szükségére. A szimpózium ünnepélyes meg­nyitóján Kelemen Gertrúd, az MKI igazgatója, Könözsi László, Esztergom polgármestere és Rá­kóczi István, a Párkányi Városi Hivatal képviselője a Mária Va­léria híd tragédiáját kihangsú­lyozva felhívták a jelenlévők fi­gyelmét a művészet mindent megmozgató erejére és gyümöl­cseire: az esztergomi oldalon zaj­ló „átHIDalás” témára készült ki­állításra, mely tíz eu­rópai ország művé­szeinek alkotásaiból született, az installá­ciókra és a perfor- manszokra, melyek élő cselekvésként, a helyszínen valósul­tak meg. Csaknem hatvan európai kép­zőművész kapcsoló­dott be az áthidalás­ba, hogy egyenként együtt, ám sajátosan kifejtsék véleményü­ket a tarthatatlan ál­lapotról: a hídmarad- vány - emberi kapcsolatokat szimbolizáló - sorsáról. Ahány rezdülés, annyi önmegva­lósítási szándék és folyamat. Kü­lönös megmozdulás ez, hiszen az itt fellépő művészek sem a Nagypolitika jéghideg és bestiá­lis korszakaiban, sem a (művé­szetüket kétségbe vonó) tudálé­kos kritikusoknak behódolva nem lettek a kommersz műfajok áldozatai. Nem őrültek, nem ámokfutók - annál inkább ere­detiek, spontánok, ösztönös igazságkeresők és annak kivetí­tői. Lássuk be, érezzük át, meny­nyi világosság, tiszta­ság és természetesség hatotta át a pozsonyi Viktor Oravec akció­ját, aki a hídcsonk tö­vében, a mélység tük­rének vonzásában színes buborékokat fúlt a túloldalra. Marék Kvetan pozso­nyi főiskolai hallgató a híd középső ívét mászta meg. A kínos, vontatott vonaglást kíváncsian, kétkedve és némán figyelte a megbabonázott tömeg. Rónai Péter a hídon saját zenei kalan­dozásával aláfestve dörmögte Petőfi sorait, majd a híd végén, a rácson túl sorakozó vízzel teli vödröket a vízöntő mozdulatá­val repítette a Dunába. Anna Daucíková a mólón „élő” Ilid­ként, saját fejére emelve egy jól méretezett gerendát, egyensú­lyozott önmaga partjai között. A magyarországi Baji Miklós Zol­tán (BMZ) partnernőjével egye­temben ruhátlanul evezett a Du­nán. Fehérre kent testük és a vál­lukon ágaskodó, mindent beta­karni és óvni kész szárnyaik an­gyalokká emelték őket. A buda­pesti Sugár János hídinstalláció- ja a semmiből indult és a semmi­be tartott. BMZ rituális előadása éjszaka folytatódott a hídon: a lábánál fogva felakasztott An­gyal a vénájából folydogáló vé­rét hullatta a zsákból kizúduló, életükért evickelő halakra. Nóra Stojanovic Macedóniából hozta magával fennkölt szépségű, drá­mai erejű videó-performanszát, mely a híd végén kifeszített óri­ásvásznon kelt életre, minek kö­vetkeztében a híd valósággal folytatódott, és a közönség úgy érezhette, hogy az előtte álló fénykapun belépve ugyanolyan valósággal válik járhatóvá a nem létező hídszakasz. Képzeljenek el egy mólót, ahol megszólalnak a dobok, és a folyó hozza-viszi a kishajót, melyen a budapesti Szemző Tibor fuvolá- zik, s a különös zene elhallatszik mindkét oldalra. A lengyelorszá­gi Wladyszlaw Kaz- mierczak a világtör­ténelem részleteibe ágyazódva emeli pel­lengérre a hatalom tudathasadásos me­rényleteit. Az érsek­újvári Juhász R. Jó­zsef testére szerelt te­lefonok sorra meg­szólalnak, Roccó las­sú léptekkel haladva a híd végéhez, a kagylókon keresztül üzen: „Halló, halló, nagymama? Nem tu­dok átmenni. De küldöm az au­tót.” A híd rácsához érve szétveri a telefonkagylókat, zsebéből ki­emel egy felhúzható kisautót, mely a rács alatt berregve átsur­ran, elindul útjára, nem sejtve, hogy pillanatokon belül a mély­ségbe zuhan. A tizenkét európai művész instal­lációi a kapcsolatteremtést és a kommunikációt értelmezték, például: Németh Ilona partra ve­tett csónakjaiban hiába eveztek a jelenlévők, a ladikok semerre sem haladtak; ki előre, ki hátra evezett a mozdulatlanságban. Bartusz György a híd sebeit kö- tözgette, beolvadva a sebbe, ne­kifeszülve a rögzített kötszerek­nek. „Ideiglenes összeköttetés” címmel Milán Pagác disszonáns lézerfényei az őt megelőző buda­pesti Csáji Attila hídösszekötő lé­zerkísérletét színezték át. A de­rékba metszett híd május utolsó két napján ideiglenesen összeért. Tanú rá a félezer jelenlévő. A közép-európai méretű képző- művészeti szimpózium véget ért, de ahogy többen is megjegyez­ték: „Ha véget is ért az át- HIDalás, most már legalább mi is eltöprenghetünk afölött, miképp köthetnénk össze a magunk módján, ha csak a bensőnkben is, a HIDAT. Csaknem hatvan európai művész kapcsoló­dott be az áthida­lásba. A derékba metszett híd május utolsó két napján ide­iglenesen összeért. A pozsonyi Rónai Péter szinteti- zátoros hangjátékával és basz- szusgitár-kíséretével mormolja Petőfi sorait: „Egész úton hazafe­lé azon gondolkodám, miként fo­gom szólítani rég nem látott anyám..” A koncert végén ele­gánsan beáll a felsorakozott vöd­rök közé, s mint aki kannájából készülne kiönteni a vizet, nekiló- / dúl... Az utolsó, a hetvenedik/ kannánál egyenesedik fel - a súJ lyokat, a kínt érezzük rajta ke­resztül, érezzük bennünket nyom(aszt)va, s hogy még job­ban fájjon, a vödrök sodrását és hányatott sorsát is végignéz­zük... Éva, unom már én ezt a Paradisumut... Zs. Nagy Lajos Egy eukaliptusz bokor árnyé­kában ülök az édenkertben. Ádám atyám egy datolyapálma alatt heverészik a közelemben, de nem tud rólam. Kissé szomorkásán figyelem ezt a csendéletet: szelíd orosz­lánok, tigrisek nyalogatják ős­apám lábát, aki hanyatt fekszik az árnyékban és pánsípon ját­szik az őselemeknek, s ha megúnja, szájharmonikázik. Éva ősanyám, akit valószínűleg ezek a csiricsáré hangok elbű­völtek, mérgesen érkezik a helyszínre, karján egy jól megtermett kígyó függeszke- dik.-Te Ádám, hát neked hiába pofázik az ember!? - kiáltja szép mezzoszoprán hangon - mikor akarod lekaszálni ezt a borzalmas füvet? Én még ilyen álomkórász embert nem lát­tam, napról napra nem csinál semmit, csak heverészik és fu­rulyázik... Te istenátka, elné­zed, hogy nincs már egy rendes fügefalevelem, melltartóról már nem is beszélve, azt te ne­kem sosem voltál képes besze­rezni...! Ádám erre már bevágja száj- harmonikáját a csalán közé.- Miféle melltartót? - kiáltja idegesen - tudod te, hány ezer év múlva fogják csak kitalálni azt a hülye emelő-szerkezetet? Valamikor a vízözön után! Dehát minek is lenne neked az a melltartó, hiszen a te gyönyö­rűséges melleden katonák ez­redéi heverhetnének, s attól se remegne... Éva ősmama elmosolyodik, te­nyerét szemérmesen az ajka elé kapja, kissé megenyhülten szól:- Jó, jó, de azért muszáj elvár­nod, hogy ebben a bolond nagy kertben én szedjem le az összes gyümölcsöt, egyedül etessem ezt a szegény kígyót? Ilyen ál­lapotban!? És furcsán mosolyogva megsimítja a kissé domborodó hasát.- Miféle állapotról beszélsz? - kérdi ijedten Ádám, és istente­lenül kerekre mereszti a sze­mét.- Ó, mintha nem tudnád, te őskan! - mondja Éva nevetve, mint akit csiklandoznak, és pajkosan rácsap Ádám mezte­len lapockájára.- Cherchez la fémmé! - mond­ja Ádám vigyorogva. Éva újra elkomolyodik.- Most meg miért gagyogsz franciául, amikor tudod, hogy mi még csak az ősnyelvet be­széljük? Ádám nem is válaszol, rossz­kedvűen keresni kezdi a ...ez az utolsó felszólítás. Ha nem fizetünk, kitelepítenek bennünket a Paradicsomból. meggondolatlanul eldobott szájharmonikáját a csalánban.- Itt járt Gábor, a kidobóangyal- mondja csak úgy foghegyről.- Mi az istent akart? - kérdi Éva, és reszket a szája széle- Az Úr küldte. Hogy mikor akarjuk kifizetni a lakbért. / mondta, ez az utolsó felszó! tás, ha nem fizetünk, kitele] tenek bennünket a Paradi­csomból...- Hát telepítsenek ki, és döj jenek meg. Én meg feljelent őket az emberjogi bizottság nál...!- Várj, várj, várj! Tudod te t általán, mikor alakul meg a emberjogi bizottság? Aztán meg: te az Úristent akarod í jelenteni?- Miért ne? Hát mit zavarna bennünket ebben a Paradi­csomban, ami lassan már ál kertté változik, hiszen a (házi)Úr ide hordát minden

Next

/
Oldalképek
Tartalom