Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-06-25 / 26. szám
4 1997. június 25. Háttér Visszhang Horthy, a „diktátor”? Gosztonyi Peter, Bern Elolvastam Holczer Tibor úrnak a Magyar Köztársaság Legfőbb Ügyészéhez címzett „Nyílt levelét”. Úgy látszik, széles körben terjeszti, ha Svájcban is hozzá lehet jutni. Holczer úr felsorolja Horthy Miklós exkormányzó „bűneit”, majd kéri a legfőbb ügyészt az exkormányzó tetteinek büntetőjogi értékelésére. Nem akaija a kenderesi kriptából exhumáltatni a csontjait, hogy azokat bíróság elé állítsa. Véleménye szerint azonban egy „post humus” formális bírósági eljárás nagymértékben elősegítené a jogállamiságunk megszilárdulását és jelentősen erősítené a társadalom minden rétegének az igazságszolgáltatásba vetett bizalmát. Csak röviden reagálok a beadványra, hisz a „Horthy-témát” félévszázad alatt már sokan megtárgyalták. Ha 1941-ben ellenállunk a németeknek? Mivel? Trianon miatt 1939-ig csak 30 ezer fős zsoldos hadseregünk lehetett, harckocsik, repülők, nehéztüzérség nélkül. A győri fegyverkezési programot csak 1938 őszén határozta el a kormány, amikor a kisantant-államok a fegyverkezési tilalmunkat feloldották. Meg is dühödött ránk Hitler, hogy szóba álltunk a kisantanttal. Irántunk érzett ellenszenve már itt elkezdődött. Majd pedig azért haragudott meg, mert 1938- ban nem voltunk hajlandók Csehszlovákiát megtámadni, s csak a békés revízióra törekedtünk. 1939-ben Hitler terveit keresztezve, Kárpátalját azért szálltuk meg lengyel kérésre, nehogy Lengyelország ellen innen is átkaroló támadást indíthasson, mint Szlovákiából. Nem voltunk hajlandók Lengyel- országot megtámadni, befogadtuk menekültjeit, katonáit továbbjuttattuk a szövetségeseknek. Ha 1941 tavaszán ellenállunk, a németek megszállták volna hazánkat. Protektorátussá, esetleg „Gau”-vá alakították volna át, vagy Imrédy, Szálasi alakított volna „Quis- ling” kormányt. Mi lett volna a következmény? 1942/43- ban nem egy, hanem két teljes létszámú magyar hadsereg semmisült volna meg a Donnál. A zsidók és a magyar ellenállók, náciellenes politikusaink a megsemmisítő koncentrációs táborokba kerülnek, és a cigányság is. Ha partizánharcba kezdünk, a lakosság felét kiirtották, elhurcolták volna rabszolga- munkára. Egyetemeinket, iskoláinkat bezárták volna. (Lásd a lengyel tragédiát!) Tökéletesen kifosztották volna az országot. Holczer úr szerint: Horthy „diktátor!” 1944. március 19-ig Magyar- országon parlament működött, több színezetű sajtó. Az angolszász repülők éveken át nem bombázták Magyar- országot. Mivé vált volna az ország, ha már 1942-től bombáznak minket? Egy izraeli történésznő szerint: „Magyarország a nácik uralta Európában 1944. március 19-ig, a német megszállásig, oázis volt az üldözöttek számára.” Úgy lavírozott a kormány a világégésben, ahogy a körülmények engedték. Feláldozhattuk volna hazánkat a szövetségeseknek már 1941-ben is, de sivataggá vált volna az ország. 1944. október 15.: Ha a nagy osztozkodás során az angolszászok szállják meg hazánkat, teljesen egyértelmű lett volna a magyar tisztikar és hadsereg magatartása. Pechünkre a szovjet hadsereg „szabadított fel” és 47 évi ittlétük eltorzította a magyar társadalmat. Ennek isszuk most a levét, ezért nem lehet „a fejekbe tiszta vizet önteni”. Ha öngyilkos politikát folytattunk volna, akkor sem tudtuk volna megúszni a szovjet diktatúrát. A kelet-európai és balkáni szövetségesei azt kapták Sztálintól .jutalmul”, amit mi büntetésül. Kérem az urat felvilágosítani, hogy ne marxista-leninista „szak- könyvekből” merítse tudását... 47 évi ittlétük eltorzította a magyar társadalmat. Portrévázlat Frideczky Jánosról, aki a peremvidék magyarságát segíti „Tudtam, feladat vár rám” Vojtek Katalin Frideczky János Pozsonyban született. 1968 óta Németországban élt, ahol építészmérnökként lakótelepeket tervezett. Szülővárosába az 1989-es változásokat követően tért vissza, ahol vállalkozóként, de mecénásként is nevet szerzett. A magyar iskolába csak úgy tud eljutni a gyermek, ha odaszállítják. Frideczky János ebben nyújt támogatást. A pozsonyi iskolabusz mellett két éve fizeti annak a mikrobusznak az üzemeltetését, amellyel a kálaziak Nagycéténybe hordják a gyerekeiket iskolába. 1968-tól Berlinben, illetve Münchenben éltem és dolgoztam. Egyik sem felelt meg teljesen, München amolyan nyugdíjas város, konzervatív, Berlin pedig dinamikus, pezsgő. A kettő viszont jól kiegészíti egymást. ’89-ig, amíg kommunizmus volt, nem törődtem azzal, mi főijük itthon. Amikor ’90- ben idejöttem és körülnéztem, tudtam, nem tudnék újra itt élni. Aki megszokta a nyugati civilizált környezetet, a nívós emberi kapcsolatokat, nem tud itt élni. De tudtam, hogy itthon feladat vár rám. Nagyon hazafias szellemben nevelkedtünk, habár a családom fele német volt. Bár szlovák iskolába jártam, nem tudtak „elrontani”, mert otthon megvolt a nívó. Münchenben véletlenül összefutottam Krista Katival és a férjével, akikkel annak idején színdarabot játszottunk a Csemadokban. Megalapítottuk a Müncheni Magyar Irodalmi Színpadot. Egy-két havonta irodalmi estet szerveztem, melyeken Borbándi Gyula, az Új Látóhatár szerkesztője, Hetrey Ildikó, a Szabad Európa munkatársa és mások szerepeltek. Tasnády-Fekete Mária volt „Mulasztásban lennék bűnös, ha ezt nem tenném.” a nyelvi tanácsadónk, sőt egyszer Radványi Géza is adott rendezői tanácsokat. Ady, Babits, Kosztolányi verseiből rendeztünk műsorokat, bemutattuk a nyugati magyar emigráns irodalom műveit. Vezettem néptánccsoportot is. Tiboldy Mária is ott élt, Kálmán Imre a fiával, Charlie-val haknizott, aki zongorán kísérte. Mikor visszakaptam az apám utáni örökséget, régen kész ember voltam. Megvolt az építészeti tervezőirodám. Községközpontokat, lakótelepeket terveztem és kiviteleztem. Szerényen élek, évtizedekig ugyanazt az öltönyt, cipőt hordom, családom nincs, ilyen puritán életmód mellett egyedül nem élem föl a pénzemet, itt pedig nagy szükség van rá. A pénzt úgy szaporítom, hogy itt romos házakba fektettem be, amelyeket felújítottam és bérbe adtam. A bevételt, illetve azt, ami nem megy biztosításra, adóra, üzemeltetési költségekre, az alapítványok kapják. Főleg a peremvidéken kívánok segíteni, ahol a legnagyobb az asszimiláció veszélye. így hoztam létre a Vidéo Alapítványt, amely a „vitális diaszpóráért oktatással” rövidítéséből keletkezett, s amelynek fő célja egy egészséges, emberközpontú, vitális társadalmi közeg kialakítása. Az alapítvány támogatja a 6-18 éves magyar anyanyelvű gyermekek és fiatalok közös üdültetését. Eddig háromszor szerveztünk tábort, amelynek szelleme a tolerancia, a tisztesség és a szeretet. A másik alapítvány az Agentura Pacis Posonium. Sokan kérdezik, miért csinálom? Mulasztásban lennék bűnös, ha ezt nem tenném. Sokáig az volt az életem értelme, hogy az embereknek olyan otthont vagy munkahelyet építsek, ahol jól érzik magukat. Sokan mondták, nem tudják, mi tetszik nekik a házaimon, de tetszenek, harmóniát sugároznak. Amikor láttam, hogy itt segítségre van szükség, arra gondoltam, milyen jó lenne, ha az itteni gyerekeknek jobb soruk lenne, mint nekem volt annak idején, mert volt részem az iskolában ellenségeskedésben is. Történelemből, irodalomból szinte felnőtt fejjel kellett bepótolnom az ismereteket, amivel megalapoztam a nemzeti öntudatomat. Célom, hogy az itteni magyarok - de mindenki, nemzetiségétől függetlenül - természetes viszonyok között éljenek. Részemről az a természetes, ha a magyar gyerek magyar iskolába jár, és a szlovák gyerek szlovák iskolába. Minden más természetellenes és deformálja az embereket, a tudatukat, az érzelemvilágukat, egész emberi habitusukat. Ebben a munkában segítőtársakra leltem, főleg Szarnák Mihályban, Urbán Aladárban, Kalica Miklósban, Böszörményi Istvánban, a füleki gimnázium igazgatójában. Ladányi Lajosra csodálattal tekintek, Zoboralján 1989 után az első nemzetébresztő volt. Az alapítványokról szóló törvény? A végrendeletemet már megváltoztattam, hogy gondoskodjam arról, a jövőben is folytatódjon ez a munka. Mivel sok helyen lenne szükség a segítségre, amit egyedül már nem győzök, pár ismerős, jó barát támogat, de ez, sajnos, elenyésző ahhoz képest, amire szükség lenne. Ezért fordulok a külföldi magyar nyilvánossághoz, hogy ha tudják és akarják, támogassák az alapítványokat. 1989 óta mecénásként ismerjük Nagy László felvételei A szociáldemokrata sikerek nem változtatnak azon, hogy a földrész nyugati fele jobbra tart Quo vadis, Nyugat-Európa? Mi a bal és mi a jobb? Martin József____________ Két fontos, elemzései miatt méltán tisztelt lap ellentétes választ ad a cím kérdésére. A Neue Züricher Zeitung alig titkolt aggodalommal veti föl: vajon kontinensünk nyugati fele szociáldemokrata lesz? A brit és a francia választások után az Európai Unió tizenöt tagállamából már csak kettőben - Spanyolországban és Németországban - van olyan kormány, amelyben nem vesznek részt szociáldemokraták, s a „rózsaszín reneszánsz” erősíti a csábítást az állam gazdasági szerepének fokozására, a kereslet rövid távú élénkítésére, a maastrichti egyezményrendszerhez kapcsolódó szigorú pénzügyistabilitási politika puhítására, különösen Franciaországban. Nem így látja a dolgot a londoni The Economist; a brit hetilap szerint a szociáldemokrata sikerek nem változtatnak azon, hogy a földrész nyugati fele jobbra tart, már amennyiben ezen erőteljes magánosítást, a jóléti állam és a nyugdíjrendszerek reformját, adócsökkentést, pénzügyi szigort és szabadabb piacokat értünk. A londoni szemleíró úgy ítéli meg, hogy a szociáldemokrata pártok többsége értett az idők szavából, s már régen megkezdte menetelését a centrum felé. Ennek és karizmatikus vezetőjének, Tony Blaimek köszönheti földcsuszamlásszerű győzelmét a megreformált brit Munkáspárt. De a reformszellem nem korlátozódik Nagy- Britanniára: Papandreu popu- lizmusa után Simitis vezetésével erre hajlanak a görög szocialisták, modern felfogású balközép vezetőnek látszik Antonio Guterres, Portugália „új erős embere”, s ebbe az irányba léptek a csaknem másfél évtizedes kormányzás után tavaly ellenzékbe szorult spanyol szocialisták is. A már korábban szétesett hagyományos olasz pártszerkezet nagy változásainak egyike, hogy az egyik volt kommunista lelkes szószólója a magánosításnak, a pénzügyi szigornak. Walter Veltroni pályája azt bizonyítja, hogy „a dolgok milyen messzire mentek”, fejtegeti a hetilap. A kontinens két legfontosabb országának „rózsaszín” áramlata viszont kimarad a fősodorból: sem a német, sem a francia szocialista-szociáldemokrata párt nem „elvtársa” - ezúttal a szó eredeti értelmében - a többi reformbaloldalinak. Jospi- nék a régi vágású szocialista jelszavak hangoztatásával érték el sikerüket; hogy a kormányzás miként formálja őket, azt még nem tudjuk, miként azt sem, hogy Jospin beköltözése a Matignon-palotába valóban lassítja-e Párizs visszatérését a NATO integrált katonai szervezetébe, felborítja-e az eurome- netrendet, késlelteti-e a csatlakozási megbeszéléseket a közép-európaiakkal. Az amszterdami kompromisszum inkább a nemleges választ vetíti előre. A jóslások helyett érdemesebb egy-két tanulságra összpontosítani. Az egyik a francia baloldal sikeréből adódik: mindössze négy év telt el a francia szocialisták akkor katasztrofálisnak minősített veresége óta: a politikai „szerencse” tehát forgan- dó, ezért nem gondolom például, hogy temetni kell a torykat Nagy-Britanniában. A régi vágású és a reformszellemű szociáldemokraták összevetéséből adódik az a következtetés is, hogy mindinkább értelmét veszti a hagyományos bal- és jobboldal megkülönböztetése. Az ideológiák kiüresedtek, állítja egy brit szerző „Túl a bal- és jobboldalon” című könyvében. Anthony Giddens szerint egyfajta „balkonzervatív, radikális-demokrata” politika van kialakulóban, a fejlett világ társadalmai „depolitizálódnak”, a hagyományos értékek átalakulnak, miután a kereskedelem és a kultúra több győzelmet aratott a háború és a nyers erőszak felett.
