Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-21 / 21. szám
Politika 1997. május 21. Dokumentum-kiállítás nyílt Udvardon a deportálások ötvenedik évfordulóján Egy elsodort haza képei %nmm Molnár Imre A kiállítás nem akart történelmi sebeket felszakítani. 1946/47 telén Közép-Csehor- szág egyik vasútállomására befutott egy embervagonokból összeállított szerelvény. A széles környékről - jó vásárt csinálni - összesereglett cseh gazdák bőrbekecseik gallérját a fülükre felhajtva már régóta vártak rá. Idegesen toporogtak a csikorgó fagyban. A marhavagonból előkászálódó, gémberedett tagú emberek - ahogy a gazdák egymás között mondták: magyar fasiszták - gyorsan elkeltek a rögtönzött embervásáron. A közelebbre esők gyalog, a távo- labbiak szánon indultak ismeretlen, bizonytalan, kétségbeejtő sorsuk elébe. Lassan kiürült a szürke némaságba burkolódzó cseh vidéki kisváros állomása. A peronon csak egyetlen kis cso- portocska maradt hátra. Egy Zselíz környéki édesanya négy apró gyermekével. Ők nem kellettek senkinek. Mert a családban nem volt igazi munkaerő. Az édesapa talán ugyanígy fázott, mint szerettei, valahol egy szovjet lágerbarakk jéghideg vermében, ahová hadifogolyként hurcolták el őt egy-két évvel azelőtt a „felszabadítók”. Az édesanya kétségbeesetten védi, takargatja gyermekeit, akik közül a legidősebb, egy 8 éves forma lányka már nem bírja tovább, és felzokog: „Édesanyám, mit csinálunk mi itt és miért nem megyünk végre haza?!” Az anyából ugyancsak zokogva tör elő a válasz: ,Azért, gyermekem, mert nekünk nincs hová hazamennünk, nekünk már nincs hazánk.” Amikor e történetről beszámoló levelet olvastam, a cseh himnusz ama bizonyos első sora jutott eszembe: „Hol a honom?” Vajon hol is van a mi hazánk? Micsoda ostoba elrendelés mérte sorsként a Közép-Európa bölcsője- ként számon tartott kárpát-medencei magyarságra a XX. század eme sötét végzetét, hogy hazáját újra és újra el kellett veszítenie? Nem úgy, hogy annak ő maga fordított volna hátat, hanem úgy, hogy azt a történelmi idő hordaléka egyszerűen elsodorta a talpa alól. Elsodort falu után elsodort haza, amely e söSokan állnak meg e szomorú dokumentumok előtt... Somogyi Tibor felvétele tét és szomorú század nagy időt kitevő részében, Illyés Gyula szavait idézve, csak valahol a magasban létezhetett. De lehet- e megmaradni ott fenn a magasban, amikor a törvénykezés és a nyomában járó tragédiák itt lenn nagyon is földhözragadtan léteznek? Mint ahogy itt kellett megélni a sok hitegetést és a nyomában járó lassú vagy épp gyors tempójú, de jól kitervelt pusztulások valóságát is. íme pusztulásunk keresztútjának három jellemző stációja a sok közül: Az első csehszlovák polgári demokratikus alkotmány papíron önrendelkezést ígért a határain belüli kisebbségeknek. Kései utóda, egy másik Csehszlovák Köztársaság, jó ötven évvel később egy másik, ezúttal szocialista alkotmánya a nemzetiségek teljes egyenrangúságáról beszélt. Ám amíg az első alkotmány adta jogígéreteket sohasem öntötték a megvalósításukat szolgáló kisebbségi törvény formáiba, a második alkotmánytörvény megvalósíthatóságához viszont sohasem dolgozták ki ama törvény végrehajtási rendelkezéseit. A kettő közt pedig szinte felezőidőként ott van egy másik törvénykezés, amely a gyilkos benesi dekrétumok szellemében fogant és amely viszont nem késlekedett a végrehajtásról gondoskodni. A történelmi múlt eme egyértelmű triptichonja bőven elegendő lehetne a jelen, sőt akár a jövő, a mi jövőnk megismerésére is. Ezt a célt szolgálta a felvidéki magyarság kitelepítésének, deportálásának 50. évfordulójára rendezett udvardi történelmi konferencia és dokumentum-kiállítás is. A konferencián a „hontalanság éveinek” eddigi kutatói ültek le együtt, első ízben egy asztal köré, azért, hogy számot adjanak eddigi kutatási eredményeikről és a múltban velünk - felvidéki magyarokkal - történt események kapcsán levonják a mára vonatkozó, levonható tanulságokat. Ez a tény önmagában is nagy jelentőségű esemény a szlovákiai magyarság életében. Különösen most, amikor a jelenben velünk történő események A benesi dekrétumok nem késlekedtek a végrehajtásról gondoskodni. nek hasonlítani a hontalanság időszakának politikai-szellemi légköréhez. A Centrál-Európa Alapítvány és a Rákóczi Szövetség jóvoltából megrendezett kiállítás anyagai között például ott találjuk a Jó Barát című hetilap egyik számát, amelyet akkor osztogattak a csehországi kényszermunkára elhurcolt magyarok között, amikor Szlovákia- szerte nemhogy az írott, de a kimondott szó is bűnténynek számított, miként a kiállítás dokumentumai is bizonyítják. Az egyik Jó Barát-szám címoldalon számolt be Benes elnök haláláról, s rövid beszámolóját azzal zárta, hogy „Emléke örökké élni fog”. A kiállításnak helyt adó udvardi rendezvény nem akart történelmi sebeket felszakítani, még kevésbé gyűlöletet szítani. Ugyan ki ellen is? Emlékezni akart, mert joga van emlékezni és figyelmeztetni, talán épp az említett Jó Barát utolsó mondatával, épp arra, hogy vigyázzunk, mert Benes szelleme élt, él és élni fog. De reménykedjünk, hogy azért indítékaikban vészesen kezde- mégsem örökké.. suuoxtr HllUI t«.T**0*V“* *4* <&s**8* «etsv» «w » *«**»#* ******* Levéltöredék Zsilka Laci barátomnak Szűcs Béla ______________ Amikor utoljára találkoztunk a megszokott helyen, a piacon, megegyeztünk, hogy pénteken újra elcsevegünk a hazai politikáról, a szlovákiai magyarság gondjairól és a fiatalkori emlékekről. Közben elgyönyörködtünk a sok friss zöldségben, az árusok csodaszép virágaiban, amelyekből néhány különlegességet vásároltál is, hogy hétvégi házad kertjét szebbé tedd. A tavaszi verőfény másnap ki is csalt kedves pihenőhelyedre, ahonnan mindig felfrissülve, vidáman tértél vissza a nagyváros dzsungelébe. Talán épp a piacon vett virágaidat akartad meglocsolni, amikor váratlanul, ott, á kútnál megrepedt a beteg szíved. Itthagytad a családodat, jó ismerőseidet és engem, a barátodat. Barátságunk majd egy fél évszázados. Együtt bukdácsoltuk végig a szlovákiai magyar újságírás rögös, nem túl sok örömet adó útjait. Mindig nagyra becsültem a higgadtságodat, amelynek lényegét megpróbáltam titokban ellesni tőled. Múltak az évtizedek, te a gyerekeknek szerkesztettél lapot, én a külpolitika berkeiben próbáltam eligazodni. Majd újra összekerültünk az Új Szóban, de nem sokáig örülhettünk egymásnak, mert 1969-ben mindketten az utcára kerültünk. Neked egy kis nyomdában sikerült elhelyez- kedni, én pedig a terjesztési osztályon ügyködtem. Hányszor biztattál, öntöttél reményt belém, a legnehezebb napokban is, hogy semmi sem tarthat örökké! Igazad lett. A rendszerváltás után a sors újra összehozott bennünket, évekig együtt szerkesztettük a Vasárnapot. Nemcsak ötleteid jjj emelték a lap színvonalát, ha- j nem írásaid, riportjaid is mindig sorsproblémákat, mély emberi élményeket dolgoztak fel, melyeket sokáig emlegettek az olvasók. Hány meg nem írt emberi sorsról, tanulságos élettörténetről beszéltél, amelyeket szerettél volna | papírra verni! Az ország hány zugába szerettél volna még el- S menni! Kicsit irigyeltem a kapcsolatteremtő zsenidet, azt, hogy neked néhány mondat után még a piaci füvesasszony is kiöntötte a szívét. Soha nem panaszkodtál a betegségre, igyekeztél bonyolult életünket mindig a vidámabb oldaláról megközelíteni. Amikor ismerőseink közül valaki eltávozott, csak annyit mondtál: „Öcsi, most már a mi generációnkon a sor. Ez az élet rendje.” Sok mindent szeretnék még neked elmondani, de remeg a toll a kezemben. Laci, nagyon fogsz hiányozni nekem és a szlovákiai magyar újságírásnak is. Remélem, ott valahol az égi világban, igyekszel nekünk, itt maradt kisebbségi magyaroknak megsúgni a bölcs teendőket és szemmel tartani lépteinket ezen a nehéz úton. Drága jó barátom, nyugodj békességben! Szavazzunk igennel az 1997. május 23-24-én megtartandó népszavazáson! 1. Egyetért Szlovákia NATO-tagságával? 2. Egyetért az atomfegyverek telepítésével Szlovákia területén? 3. Egyetért katonai támaszpontok létrehozásával Szlovákia területén? 4. Egyetért azzal, hogy a Szlovák Köztársaság elnökét a polgárok közvetlenül válasszák meg a mellékelt alkotmánytörvénytervezet szerint? IOPM IGEN IGEN NEM □ NEM NEM NEM □ Vonal alatt Összefog az ellenzék Szűcs Béla A bonyolult belpolitikai élet, a mindennapos csatározások legörvendetesebb eseménye, hogy a szlovákiai ellenzék egyre meggyőzőbb bizonyítékát adja annak, hogy a meciariz- mus megdöntéséért kész félretenni a pártokat elválasztó személyi és politikai ellentéteket és valami módon egyesülni. Nem egyszerű dolog ez, hiszen azért alakultak különféle pártok, mert mindegyikük másképpen képzeli el az állampolgárok jólétének a biztosítását, az ország felvirágoztatását. Ha most mégis rádöbbentek az összefogás szükségére, ez olyan bölcs felismerés, amit a következő választásokon méltányolni fognak az állampolgárok is. A jelenlegi kormány- koalíció alapvetően megosztja a társadalmat és megkérdőjelezi az elért eredményeket is. A három pártból összetákolt kormányt főleg a privatizációs húsosfazék tartotta eddig is ösz- sze, hiszen még alapvető politikai kérdésekben sem értenek egyet. Nem támogatják például a kormányprogram európai integrációs célkitűzéseit. Nyíltan követelik Szlovákia semlegességét, miközben a kormány álszent módon a NATO-csatlakozásról papol. A szétforgácsolt ellenzék végre rádöbbent, hogy ha kész az ország népének érdekeit szolgáló kompromisszumokra, ajövő évi választásokon képes leváltani a jelenlegi garnitúrát. Hogy milyen messzire jutottak a közös platform kialakításában, bizonyítja a köztársasági elnök közvetlen választását követelő több mint félmillió aláírás összegyűjtése és a legutóbbi nyolcpárti eszmecsere. Itt sikerült megállapodniuk, hogy felszólítják az ország lakosságát, mindenki vegyen részt a népszavazáson és válaszoljon igennel a szavazólapon feltett első (NATO-csatlako- zás) és negyedik (a köztársasági elnök közvetlen választása) kérdésre. Ilyen ellenzéki ösz- szefogást eddig még nem sikerült kialakítani Szlovákiában. Hogy ez komoly politikai megfontolás eredménye, az is bizonyítja, hogy az ellenzéki pártok parlamenti klubjainak vezetői (még Migasék is!) megállapodtak, hogy a parlament 27. ülésszakán közös fellépésben pont azoknak a kérdéseknek a napirendre tűzését fogják követelni, amelyeket a Nyugat minduntalan a kormány szemére vet. Ez pedig a NATO-ba történő meghívások közeledtével egyre kényesebb kérdés a kormánypártok számára. Az ellenzéki összefogásnak remélhetőleg meglesz az eredménye már a népszavazáson, ami komoly győzelemnek számítana. Ha a lakosság többsége az első és a negyedik kérdésre igennel szavazna, ez azt bizonyítaná, hogy nem sikerült a kormánypártok mesterkedése, gáncsoskodása és biztató ösztönzést adna a választások előtt, reményeket nyújtana a jelenlegi koalíció leváltására, egy demokratikus kormány megalakítására, amely belátható időn belül elvezetné Szlovákiát a NATO-ba és az Európai Unióba. Az összefogási törekvésekben a Magyar Koalíció is fontos szerepet vállalt, bizonyítva, hogy a nacionalisták magyarellenes vádaskodásai megalapozatlanok. A magyar pártok ki tudnak jönni a szlovák demokratikus erőkkel és győzelem esetén részt tudnak vállalni egy olyan kormány megalakításában is, amely beilleszkedik az új Európa népeinek közösségébe. Igaz, a közös program kialakításának sok kompromisszumot követelő munkája még csak ezután vár a pártokra, azonban egyre inkább a tudatára ébrednek, hogy nincs más lehetőség. Meciarék pártja még ma is a legerősebb. Ha azonban a nyolc párt összefog, a lakosság is láthatja, elérkezett az idő, amikor az antidemokratikus gőzhengert ellehet távolítani Szlovákia politikai életéből. Győzelem esetén pedig talán a DBP is csatlakozna egy koalícióhoz, így egy új kormány a lakosság legszélesebb tömegeit képviselhetné.
