Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-21 / 21. szám
Szlovákiai magyar családi magazin 1997. május 21. • 30. évfolyam Melléklet Nagymegyeri képeslap. Kötélidegekre van szükség, hogy kitartsunk... Riport Az egyházak pótolhatatlan szerepe a kisebbségek közösség- q építésében. ö 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. máj. 24-től 30-ig Az ellenzék a népszavazáson arathatja „próbagyőzelmét” Medvetáncoltatás ? Miklósi Péter ______________ Ha llom a rádióban, hogy tőlünk nyugatra vannak szerencsés országok (precízebben: demokráciák), ahol még az üzletek nyitvatartási rendjéről, vagy éppenséggel a parkőrök munkaköri kötelezettségeiről is képesek népszavazást rendezni, mondván, a köznép jobban ráérez a lényegre, mint a pártérdekekkel handabandázó politikusok... Azt viszont, sokadmagammal, már a saját bőrömön tapasztalom, hogy itt van Szlovákia esete a maga sajátosan felfogott demokráciájával, ahol az országellenes kontra országhű rétegek mitikus harcát koholó kormányzat - élén a népvezérrel - az Alkotmánybíróság rend- reutasító alkotmánymenüje nélkül még az államfő közvetlen megválaszthatóságáról sem akar referendumot tartani; Szlovákia érdemben tárgytalanná vált NATO-tagságáról viszont erőnek erejével s akár a világ csúfjára is, de megszavaztatja a népet. Ama hallgatag többséget, amely a hétköznapokon csak közvetve politizál. Azzal, hogy megpróbál tisztességesen élni; azzal, hogy kacifántosakat mond, amikor azt hallja, hogy a villanyáram egyenesen szökőáras termék lesz, hiszen ötven százalékkal is megdrágulhat! Így most, a népszavazás küszöbén, e hallgatag többség nem is annyira a csöndet, mint inkább a várakozást tükrözi. Persze, az idei májusban azért még ne reménykedjünk annyira. A referendum négy kérdéséből kettő valóban fontos, ám a többségi igen esetében is „csak” medve- táncoltatásra jó, a kormányváltásra még várni kell a választásokig. Addig bő egy esztendő van hátra, ami elegendő idő arra, hogy a kormányzati elaljasu- lás továbbra is tempós legyen. Csökkent a társadalom immunitása, megszokhatóvá vált a megszokhatatlan. Nem akarok pánikot kelteni, pusztán látom a kormányzati erőszakkal elegy titkosszolgálati praktikák, illetve a stukkerek- kel és bombákkal érvelő maffiák merszes alávalóságának aggasztóan szaporodó jeleit. Abban, hogy Szlovákiában még a népszavazás intézménye is megkérdőjelezhető, hogy terjed a bestiális agresszió, hogy az államnacionalizmus eszméi vicsorognak ránk, mérhetetlen a felelősségük a kormányzati hatalmat gyakorlóknak. Tehettek volna ez ellen, de obskúrus egynemzeti pártérdekből haboztak, lapítottak, sőt többnyire kokettáltak is a nemtelen praktikákkal. Végigasszisztálták azt a folyamatot, amelynek során beszennyeződtek a demokrácia alapelvei. Az 1992-ben, majd 1994-ben is hatalomra jutottak közül senki sem tiltakozott az ellen, hogy a saját soraikból valakik a történelem legalanta- sabb eszmerendszerének hívó szavait próbálták/próbálják rehabilitálni. Kezdetben vala egy kis csehezés, magyarozás, cigányozás, nemzetárulózás - a társadalom óvatos kóstolgatása, hogy nem berzenkedik-e az ótvaras fogalmak ellen. S mert a köz, sajnos, nem tette azt kellő eréllyel, előbb sunyin, majd egyre hivalkodóbban használatba jöttek a közbeszédben - a parlamentben és a kormánysajtóban is - olyan szavak, mint nemzetvesztő, idegenszívű, nemszlovák, irredenta stb. Eközben csökkent a társadalom immunitása, sokak számára megszokhatóvá lett a megszokhatatlan. S ez a legveszélyesebb: emelkedik az ingerküszöb; nem tiltakozunk olyan alávalóságok láttán, melyeknek „szalonképessé” válását a ‘89-es rendszerváltás utáni időszakban örökre elásottnak hittük. Ez a népszavazás tehát a pótvizsga, eredménye a „próbagyőzelem” esélyét kínálja. Ezért kell elmennünk szavazni és igent mondani! Hogy ezzel jelezzük: jövőre a mostani hatalomgyakorlóknak kell menniük. Vezércikk A hordalék fogságában Kövesdi Károly Már-már örvendezni kezdtek az április 21-én Freudenauban elsüllyedt szlovák vontatóhajóval kínlódó munkások, amikor megfeszült a két, több mint tíz centi átmérőjű acéldrót sodrony, melyeket a Dumbier roncsai alá helyeztek. A hatalmas mentőhajó megrázkódott. Kiderült, a Duna homokja nem engedi fogságából a vaskoporsót. A lesben álló tévéstábok a múlt hét szerdáján csak arról tudtak beszámolni, hogy egyáltalán nem lesz könnyű az elsüllyedt szlovák hajót kiemelni. Szerdán este még az sem volt biztos, sikerül-e egy másik hajót, melyet Szlovákiának neveznek, kiemelni a hordalékból. Egy héttel ezelőtt még mindig azt vártuk, mikor ad utasítást a belügyminiszter a népszavazás lapjainak kinyomtatására. Arra a népszavazásra, amelyet Szlovákia félmillió lakosa követelt, s amelyre a harmadik állami instancia, az aAlkot- mánybíróság is áldását adta. A nép kérte, az államfő kiírta, a kormány pedig mindent megtett azért, hogy el lehessen szabotálni. E kései politikai farsangban, melyben az utóbbi hetekben a foxtrottól a polkáig szinte minden táncfajta előfordult, csak az volt biztos, hogy a szlovák kormány a saját programját ellenzi, arcul köpve minden demokratikus játékszabályt, illemet. A büfénívóra süllyedt szlovák kormányzati politika minden erőfeszítésével annak megakadályozásán ügyködött , hogy a szlovák nép (s vele együtt a nagyszámú kisebbség) a demokratikus Európához tartozónak vallhassa magát, amely a jövőjét és a biztonságát jelentheti. A felszínen úgy látszhatott, Meciar végre kutyaszorítóba került, hiszen csendestársai ellene fordultak. A felszín alatt azonban ott terpeszkedett az a magabiztosság, amely mindig kiráncigálta a bajból. Ezúttal az ellenzék vezére kapott el valami mézesmadzagfélét. Hogy milyet, talán csak ők ketten tudják. Mindenesetre a legkeresztényebb kékvezér megjelent egy Me- ciar-randevún, amely meglehetősen rossz szájízt hagy az emberben, amikor kezdi azt hinni, hogy az ellenzéknek végre megjött az esze. S hogy a rossz szájíz még teljesebb legyen, Filkus egy jól időzített ugrással kilép a DU-ból. Hazai vizekre térve: az MPP négy igent szorgalmaz a szavazáson, az együttélés főnöke kettőt. Szóval teljes a kép, a szlovákiai politikai paletta ezúttal sem hazudtolja meg önmagát. Most már mi légyen, kérdezheti a jámbor polgár, akit legalább annyira idegesít ez a hercehurca, akár az esők nélkül rászakadt korai nyár. Menjen szavazni, ne menjen? Átverik, egyezkednek a háta mögött, vagy vállalja azt, amit kért, függetlenül attól, ki milyen nótát szeretne húzatni, s hogyan függ össze egy országos döntés mondjuk a VÚB privatizálásával? Találgassa: bűntény-e az, amit a belügyminiszter művel, s szaporodik- e az akták száma az ellenzék asztalán, melyeket a győzelme esetén készül előhúzni, vagy mindent megúszhat az országos garázdaság? A Dumbier esete akár jelképes is lehet: bármennyi dunai homok és kavics rakódott rá, előbb- utóbb kiemelik. Legfeljebb összetörve, darabokban bukkan a felszínre. A „bársonyos” óta a legsúlyosabb választás elé érkezett ország lakója sem tehet mást, mint hogy elmegy szavazni, és igenekkel szavaz, mert ha nem ezt teszi, jövőre már nem biztos, hogy lesz bármilyen választási lehetősége. Az elvtársak, a nemzeti hőbörgők és a bársonyszéket a fándlival ösz- szetévesztő málék válogatott csapata olyan jövőt markecol össze számára, hogy az eget is nagybőgőnek nézi. Akkor már nem az lesz a kérdés, hogy Európa melyik részéhez akar tartozni, hanem merre vegye az irányt a kis Svájcnak nevezett diktatúra országából. Mielőtt lezárják a határokat. Bármi legyen, a virág az virág marad... Prikler László illusztrációs felvétele