Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-14 / 20. szám
1997. május 14. » 30. évfolyam Szlovákiai magyar családi magazin Sport Itthon még nem nyert, de Lille-ben európai fitt- nesbajnokká avatták. Riport Negyvenéves születésnapját ünnepelte a prágai Ady Endre Diákkör. 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. máj. 17-től 23-ig Azt kapjuk, amit választottunk... Mire utalt Kinkel? KÖVESD! KÁROLY ______________ Sa vanyú a szőlő, gondolhatta az ember, ha elnézte külügyminiszterünk arcát a német külügyminiszterrel tartott közös sajtótájékoztatón. Klaus Kinkéi Szlovákiában járva elég egyenesen beszélt: ha az ország nem kerül be az első körben a NATO- ba, bekerülhet a másodikban vagy a harmadikban. Nem volt szószátyár sem: hogy ne lopják egymás idejét, Kovác elnöknek listát adott át, amely a német kifogásokat tartalmazta. A lényegre is rátapintott: reméli, hogy a szlovákiai polgárok a következő választásokon rendbe teszik az ország szénáját. Vagyis: olyan garnitúrát választanak, amely szalonképes a civilizált világban. Amely szavatartó és nem gyűri maga alá a Demokráciának nevezett hölgyet. Amely példának okáért nem bújik el a pápa elől, nem a csicská- sát küldi ki a reptérre maga helyett egy európai nagyhatalom külügyminiszterét fogadni, s ha nem is a borovicska kedvéért, legalább illendőségből elmegy az új nagykövetség megnyitására. ígérgetései összhangban vannak a tetteivel. Mert a szlovákiai polgároknak, akik egy része vallásossága dacára is kiteszi az előszoba falára Meciar képét, lehet nagyokat mondani, de az európai politikusok nem ülnek fel a blöfföknek. A német külügyminiszter végül is azt mondta ki, ami rég sejthető: a békére és stabilitásra törekvő Európa nem mond le Szlovákiáról, csak épp a jelenlegi vezetőivel nem tud mit kezdeni. Ilyen egyszerű ez. Ott van a nagy térkép közepén egy kicsi ország, amelynek megalomániás kormánya azt hiszi magáról, hogy feltételeket szabhat, füllenthet, ahogy neki tetszik. S van egy ellenzék, amelynek tulajdonképpen megfelel a maga kis szemétdombja. Mert arról az ellenzék sem igen beAz elbagatellizált kérdések egyike tulajdonképpen csapda. szél (vagy nem érti?), hogy a népszavazásra megfogalmazott s elbagatellizált kérdések egyike, amely úgy szól, akar-e ön atomfegyvereket, tulajdonképpen csapda. Mert tegyük fel, hogy a polgár előveszi a józan eszét, s azt feleli, akarja a NA- TO-tagságot, de nem akar atomfegyvereket, és támaszpontokat az országban. S ezzel ki is ütötte az országot ajelöltek közül. A katonai szervezet, ha „úgy hozza a helyzet”, igenis igényt tart erre. Olyan ez, mint amikor valaki kölcsönt vesz fel, de szeretné kikötni, miért nem akaródzik neki törleszteni. Épeszű ember nem szereti az atomfegyvereket, sőt semmilyen fegyvert sem kedvel, de ez más kérdés. Leszögezni, hogy barátkozni akarok valakivel, de az illetőt nem engedem be a házamba, meglehetősen furcsa dolog. Az atomfegyvereket meg kellene semmisíteni, s elfelejteni az emberiségnek ezt a súlyos tévedését, amellyel veszélybe sodorta a világot. Ám ennek egyelőre, sajnos, vajmi kevés az esélye és köze Szlovákia stratégiai helyzetéhez, vagy a nyugati struktúrákhoz való kapcsolódásához. A NATO-tagság ugyanis elsősorban politikai kérdés. Szép dolog a népszavazás, és valamelyest képet adhat az ország pszichéjéről, a lakosság é- rettségi szintjéről, de hogy Szlovákia mikor és milyen szervezetek tagja lesz (ha egyáltalán akarja), az a kormányon múlik. Ha a kormány megcsúfolja a demokratikus elveket, akarhat a nép, ami csak jólesik neki. Ő választotta a kormányt, amely tartalommal tölti meg azt a bizonyos kis foltot a nagy térképen. Tetszik, nem tetszik, a kormány lépései az ország népét minősítik, akár a sokak szerint „bel- ügynek” tartott belpolitikában, akár a külügyekben. Egyszóval, azt kapjuk, amit választottunk. Többek közt erre utalt Klaus Kinkéi a legutóbb. Vezércikk Állótaps Nyilas Misinek Miklósi Péter ______________ Április u tolsó vasárnapján díszelőadást tartott a Komáromi Jókai Színház. Móricz Zsig- mond hatásos remeke, a Légy jó mindhalálig előbemutatója volt műsoron - zsúfolt ház s félszáznál is több protokoll- vendég előtt. A sok-sok kiválóság közt egyebek között ott volt a meciari henger hudeci gépezetének képviselete is, a nyitrai kerületi hivatal illetékesének és a regionális inten- dantúra főnökének személyében. A drámai erejű előadás így aztán áttételes hangsúlyokat is kapott: Nyilas Misi jól ismert története, e prominencia jelenlétében, a kiszolgáltatottság gondolati konstrukciójává, a kisebbségi lét filozófiai tételsorának allegorikus megjelenítésévé nemesedett. E hiteles előadás rólunk szól. A szelíd konoksággal áthatott hétköznapjainkról, a meggyőződésnek arról a belülről jövő kényszeréről, amellyel kisebbségi sorsunkban amolyan nyilas- misikként élünk Szlovákiában. Egyénenként és közösségként egyaránt. Kézenfekvő példaként itt van rögtön mindkét hivatásos színházunk, vagy tá- gabb értelemben kultúránk egészének áldatlan helyzete. A jobb sorsra érdemesült társulatok életében egy-egy díszelőadás vagy premier ünnep, a művészet ünnepe. Hazai magyarviszonylatban ha ünnep is, nem felhőtlen, mert beárnyékolja a kérdés: lesz-e következő bemutató, lesz-e pénz a teljes évad tervezett darabjainak színrevitelére; visszakap- ják-e jogalanyiságukat a színházaink? Mert egyelőre inkább csak kegypénzek csurrangat- nak az állami költségvetésből alanyi jogon járó juttatások helyett. Ezért ha a Jókai Színház vagy a kassai Thália, illetve a kisebbségi kultúra egésze futni tudna, az adósságok és a nincs- telenség dilemmáitól gyötör- ten talán rohanna ő is a kukákhoz, hogy valami értékesíthető hulladékkal kiegészítse csekélyke pénzét. De nem tud futni, ezért csak egy helyben áll és koldul. Mert akik országos szinten felkent papjai a gazdaságnak, azok 1995 óta újra meg újra kiátkozzák az egy ország egy nemzet templomából a színházainkat, a Csemado- kot, a könyvkiadásunkat. Míg őnekik bőven futja székházakra, nemzetébresztő programokra, befulladt iparágak támogatására, addig a kisebbségi kultúra látványosan koldul. Két színházunk költségvetése évről évre szűkül, a Csemadok második éve egy fityinget sem kapott. Erre nincs magyarázat. Illetve van, „csak” tudni kell, hogy a kisebbségben élő nemzeti közösséget a kultúra megölésével is tönkre lehet tenni. Mert e két dolog olyan ikerpár, amelynek közös a vérkeringése. Ezért tudatosan elvérezni hagyni nem kisebb bűn az indulatból elkövetett gyilkosságnál. A kulturális tárca színházakat lehetetlenít el, befutott művészegyütteseket kiskorúsít. Nincs pénz. Ezt mondják. Irodai bútorcserékre van; a kizárólag egynyelvű járási meg kerületi főhatóságok terjeszkedésére van. Az értékteremtő kultúra léte viszont manapság abszolút bizonytalan. A kisebbségi kultúráé duplán az. Az ügyeletes hatalom, a kulturális szülészek sorozatos küretei így elpusztítják a jövőt, még mielőtt azt bárkinek is felmutathatnánk. Értékvesztésünket, megalázó helyzetünket épp ez mutatja a napnál is világosabban. Egyébként a díszelőadás szakmailag is kitűnően sikerült, a publikum jutalma hosz- szan tartó állótaps volt! Még a magasságos kerületről meg a mindenható intendantúráról érkezett, csakis államnyelven konverzáló respektábilis urak s hölgyek is részt vettek a lelkes ünneplésben! Szegény Nyilas Misi nyilván azt hinné: ekkora pártfogás tudatában senki sem csenheti el tőle, ami az övé; s garasoskodás helyett, akár holnaptól, bőkezűen osztogathat. Azt, ami a negyvenöt éves komáromi magyar színház esetében a művészi tisztesség és az erkölcsi indíttatás révén eredendő feladata. Prlkler László felvétele Az életnek tanulunk...
