Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-07 / 19. szám
ublicisztika 1997. május 7. 9 A fafaragásra a legjobb a keményfa, például a bükkfa. A puskatust leginkább diófából érdemes csinálni vagy esetleg cseresznyefából. A tust előbb letisztítom, lesmirglizem, pattintott üveggel leszedem a lakkot, utána lecsiszolom. Ezután ráfaragom a kiválasztott motívumot, majd újra lecsiszolom és bepácolom diófapácba, lenolajjal jól átitatom, végül puha ronggyal kifényesítem. Egy-egy ilyen apró miniatűr kidolgozása rengeteg türelmet igényel. A csonttal (mert hát a szarvasagancs is csont) nagyon kell vigyázni, csak óvatosan lehet dolgozni, mert könnyen eltörhet, elpattanhat. A csont fajtája is meghatározza, milyen motívumot lehet bele faragni. Ha elég vastag, lehet domborítani, hátteret csinálni, ha vékony, csak egyszerűbb alakzatot faraghatok bele. Prikler László felvételei Ez a kürt ökörszarvból készült. Nem kevés szakértelem kell a magyar ökör szarvának megmunkálásához. Ezt a szép darabot egy barátomtól kaptam, aki a trágyából szedte ki. Szépen megtisztítottam, aztán beáztattam meleg vízbe, hogy megpuhuljon, különben nem lehetne vele dolgozni, mert eltörne. Azt gondolná az ember, a szarv kemény csontból van, nem törik. Pedig minél keményebb, annál könnyebben törik. Erre is vadászmotívumokat faragtam, mert az ilyen kürtöt vadbőgésre használják. Heti tárca Az orkán Zs. Nagy Lajos Zárt ajtók mögött hallgatni az orkán üvöltését, garázdálkodását - nem is olyan iszonyúan rossz dolog. Mit mondtam? Már hogy lenne rossz dolog, ilyenkor: a tavasz kellős közepén; legfeljebb az idegesítő, ha ráfogják az emberre, hogy ő okozza az orkánt.- Nem vagy te garabonciás deák? Nem te hoztad ránk ezt a fránya időt? - kérdi tőlem az egyik szomszédom, amikor még épp csak ébredezni kezd a szél.- Garabonciás talán még lehetnék, de a diákkorból, azt hiszem, már kinőttem.- Nem, nem, én azt hiszem, ez a fiatalúr itt alighanem boszorkány - mondja egy másik szomszédom fintorogva. Ennek a „fiatalúr”-nak igencsak megörülök, két évvel vagyok fiatalabb ennél a szomszédomnál, aki már jóval túlszaladt a nyugdíjkorhatáron - és most keserűen gúnyolódik rajtam. Az orkánt is ez a keserűség okozhatta. Mert amikor kiléptem az autóbuszból, csak egy szelíd szellő legyintett nyakon, amikor kiléptem a kocsmából, ahol egy fél deci büdös pálinkával üdvözöltem magamat idehaza, akkor egy közepes, Papp Laci-szerű jobb egyenessel vágott gyomorszájon a szél, viszont haza már összetekerődzött lábakkal-kezekkel, portól megvakultán, dühtől elvakultan bukfenceztem be az ajtón, de azért még hallottam szomszédom gúnyos kacagását.- Nicsak, megjött a boszorka! No és már csattognak is a pléhek odakint. Ezeket a pléheket még apám rakta a kerítés mellé, hogy a kiscsirkék és kiskacsák ne tudjanak bemászni a kertbe, néhány cserép is lerepül a háztetőről, s azokat majd vissza kell raknom; akármerre nézek, akármelyik ablakon, mindenütt vásznak, ingek, alsószoknyák, sőt bugyik lobognak és csattognak a szélben.- Ez a világvége; legalábbis a kezdete - mondom jóanyámnak -, mert nem akarok neki csalódást okozni. Hiszen már eldöntötte, hogy legkésőbb kétezerben itt a világvége, ezt már a Szibillák is megírták... Természetesen itt a világvége, iszonyú trombitálás hallatszik Balassagyarmat felől: égnek a mátrai erdők, össze kell trombitálni az angyalokat. Szlovák angyalok is repülnek a Mátrába... De jön a harmadik szomszédom: mert őt is idegesíti a veszettül csapkodó-lobogó selyembugyi; jön, jön, kezében egy liter egri bikavérrel; és felkapja őt az orkán, és átdobja őt a hatalmas drótkerítésen. És kificamítja a bokáját. És ez meg sem kottyan neki, azt kérdi, hogy ki az a fekete ember, aki itt járt nálam, ebben az orkánban, azt mondja, hogy ő úgy sejti, hogy ez az iszonyúan fekete szakállú, fekete hajú, rettentően magos, hangos beszédű férfiú, hogy ez Reszeli Ferenc Őexellenciája. Mondom neki, hogy: így igaz. Akkor pedig - mondja ő, tizenkettőt bukfencezve az orkánban - ezt nem lehet kibírni. Mert mi az, hogy őeminenciája már ötvenéves? Hát nem ezért fúj a szél ilyen bolondosán? Azt mondom nekije vigasztalón: Fúj vagy nem fúj, egyre megy, Reszeli Ferenc őfelsége az orkánban is felszedi a síneket, a vonat után, sőt a vonat előtt is...! Most aztán itt vagyunk, ebben a hülye orkánban. A drága, régi, nyálas közhelyek nélkül... kadt prelúdiummá nem yszerülnénk minősíteni eu- ás kulcskeresésünket... Jó lány, immáron korántsem rsonyos” év távlatából mérlege, a mindmáig bizonytalan- ó is választhat a sok helyesvélt út közül, hiszen egyál- n nem köteles az „arany kö- ” mellett sem dönteni ebben igyonfoltozott, szennyes ru- kal takarózó, kaméleon-ha- ságokból építkező „világunk- ”, melyen igazából már csak mesebeli szabólegény segít- te. rősen lépdelek hazafelé, ;sziről ismét látom a szeme- :ukát, mellette a fullánkját ozás nélkül alkalmazó is- őssel. A zebra előtt várakoz- Kgyelmeztető kérdőjellé dermednek a gondolataim: remélünk továbbrohanásunkban, még ha úgy tűnik is olykor, hogy álmatlan éjszakák után ocsúdva, cirkuszi bohócokként vigyorogva botorkálunk a biztató Semmi felé... Bizony. Óvatosék álmukban sem botorkálnak, hanem nyugati márkájú kocsijukon suhannak magabiztosan „előre”: azért nemcsak munkahelyre - bálba, tengerpartra, különféle találkozókra, na és megfelelő időpontban színházba, mert Óvatosék „megjelennek”, ez feltétlenül szükséges, így cselekedtek annak előtte is, jól tudják, miért. Ők „fordítottak”... Időben... Hogy mit, azt meg mi tudjuk jól. Mindenesetre ildomos volna néhány órát venni tőlük, s rákérdezni, vajon önállóan választották-e „Önállóék” önálló szakboltjában a már zsírosán fénylő szemellenzőjüket, melyen figyelmesen szemlélve észrevehető az önálló technológiával önálló kémlelőnyílással Köszönetét kellene mondanunk a váratlan és viszonzatlan pofonokért... fejlesztett piciny rés... Fránya egy dolog ez a gondolat. Rőhají- tásnyira vagyok alkalmi beszélgetőtársamtól, illenék felkészülnöm újabb sziporkáira, ehelyett akaratlanul elmosolyodom: eszembe jut, alibizmusában is mennyire félelmetesen szegényes érvelésbe bukott bele az az első pillantásra egyszerűen szimpatikusnak tűnő Hölgy, akinek az SZTV munkatársnője a szlovák-magyar kapcsolatokon belül a kisebbségek helyzetére, ill. azok oktatásügyére vonatkozó kérdést tett fel. A válaszadó szerint „a szlovákiai magyarság helyzete e téren is összehasonlíthatatlanul jobb a magyarországi szlovákokénál”. No comment. Vagy tán ennyi: csak büszke lehet azon ország, ahol „engedik” érvényesülni az erkölcseiben s tudásában erős, kisebbségben élő államalkotó nemzetet. Ahol pedig az ilyen kisebbség sikerei, jogos követelései, kritikái vörös posztónak számítanak a kormány szemében, ott egy-kettő félrelibben a lepel a meztelenkedő gyengeség elől. Nagy államférfi mondotta valamikor: „gyenge lábakon áll az ország vezetése, ha nehezen viseli a kritikával átszőtt művészi alkotások megjelenését, a karikatúrákat és a bíráló hangú humort”. Még a totalitarizmus alatt mondotta volt... Paff! Ignác szórja felém a nem éppen nekem szánt szaftos átkait, földbe gyökerezik a lábam, miközben lopva körülnézek, ne kiabáljon, próbálom csi- títani, mire közelebb lép és az arcomba sziszegi: maga már nem gyakorló pedagógus, de a felesége igen, két gyerekem jár az iskolába, ahol ő tanít, megmondhatja neki, hogy igazolom a napjukat, de nem lesznek jelen a bizonyítványosztásnál, és igazat adok mindkettőjüknek, micsoda szégyen az, szomszéd, hogy az anyanyelvén nem olvashatja az eredményeit az ember, ilyen még a kommunizmus alatt sem történt, ha szünet után hazahozzák azt a papirost, darabokra tépem, vagy hajó kedvem lesz, kitörlöm velük... Én egyszerű ember vagyok, de nem hülye, nos, hallott már olyan esetről, amikor a medve lerohanta áldozatát, amiért az figyelmetlenül elbégette magát ahelyett, hogy udvariasan el- brummogott volna vele néhány percig? Ne siessen annyira, a cigaretta, hát, köszönöm, na ezt írja meg!
