Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1997-04-09 / 15. szám

12 1997. április 9. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Ha ölni kell Aki látta Alán Parker Lángoló Mississippi című filmjét, ne­hezen felejthető képet kapott az USA déli államában a hat­vanas években még jócskán meglévő faji ellentétekről. Aki pedig figyelemmel kíséri a kilencvenes évek esemé­nyeit, nem lepődik meg azon, hogy a Ku-Klux-Klan szelleme máig kísért. így hát a neves bestselleríró, John Grisham első regénye sajnos nem idejétmúlt problémákat feszeget. Megfilmesítésének gondolata már régóta foglal­koztatta Joel Schumacher rendezőt. A történet az ame­rikai dél egyik tipikus kisvá­rosában játszódik. Két fiatal fajgyűlölő férfi megerőszakol és kis híján megöl egy tizen­egy éves fekete bőrű kislányt. A tettesek bíróság elé kerül­nek, ám a bosszúszomjas apa nem bízván az igazságszol­gáltatásban, a tárgyalás nap­ján a bíróság épületében megöli őket. Az eset felkor­bácsolja az indulatokat. Az apa bűnpere megosztja a közvéleményt, egyesek jo­gosnak tartják tettét, mások - a fehérek felsőbbrendűsé­gében makacsul hivők - pél­dás büntetést, halálos ítéletet követelnek. A fiatal védőügy­véd, Jaké - a halálos fenye­getések, az őt és családját ért merényletek után - kényte­len rádöbbenni, milyen ve­szélyes ügyhöz nyúlt. Mégis kitart álláspontja mellett, hogy bármelyik apa így csele­kedett volna... A filmdráma kitűnő színészi alakításai - Sámuel L. Jackson az apa, Sandra Bullock az ügyvéd önkéntes segédje, Kiefer Sutherland az ügyvéd meste­re, Matthew McConaughey az ifjú védő szerepében - né- müeg ellensúlyozzák a film maratoni (két és fél órás) hosszúságát. Ám a történet kiindulópontjának hamis vol­tát semmi sem igazolhatja. Ha ugyanis elfogadjuk az ön- bíráskodás jogos voltát - le­gyen szó bármilyen égbekiál­tó bűntett megtorlásáról is -, amúgy sem túl békés vilá­gunk a véres káosz állapotá­ba süllyedhet. A sorozat folytatódik X-akták a moziban A nálunk is óriási nép­szerűségnek örvendő, idén Arany Glóbusz-díjjal jutal­mazott tévésorozat népes rajongótábora évek óta hiá­ba várja a mozifilmváltoza­tot. Chris Carter, a sorozat szellemi atyja nemrégiben nyilatkozott a terveiről. A tengerentúlon szeptember­ben induló és a jövő év tava­szán véget érő ötödik széria után búcsút mond a tévéso­rozatnak, mert minden energiáját mozifilmek készí­tésének szeretné szentelni. Az ötödik sorozat utolsó ré­szeiben a két ügynök egy minden korábbinál szövevé­nyesebb és veszélyesebb ügybe keveredik, amelynek megoldása még a befejező epizódokban is lezáratlan marad. 1998 nyarán kerül a mozikba az X-akták filmvál­tozata, amelyben a tévésoro­zatban függőben maradt ügy végkifejletét láthatjuk. (Chris Carter távozása ellenére a so­rozat folytatódik, ugyanis a két főszereplő már a hatodik szériára is leszerződött.) Szabó Ildikó: „A továbbiakban nem foglalkozom privát történetekkel. ” Minden igaz, csak mégsem Szabó G. László Csajok után pasik. Válófélben levő nők után örökösen félre­lépő férfiak. Az efféle folytatás azonban elmarad. Szabó Ildikó, a Hótreál, a Gyerekgyilkosságok és a Csajok rendezője új filmjé­nek történetét nem a magánéle­téből meríti. Ahogy ő mondja: most másban gondolkozik. Sok volt a „szellőztetésből”? Úgy érzi, túlságosan kitárulko­zott? Frászt! Nem nyitottam én ki minden ablakot! Csak most új témát találtam. Valami egészen újat. Szűk családi körben milyen vé­leményeket gyűjtött be a Csa­jokkal? Irtó mázlim van. Árva gyerek vagyok. A bátyámon kívül egyetlenegy darab rokonom sem él. Egy ifjú pasival: fiával, Gergővel Kovács Zita felvétele Se nagynéni, se nagybácsi? Se, se. Senki. A bátyám meg csak annyit mondott: ’’Hülye vagy, húgocskám, csak nem fo­rogsz.” Ezért nyúlt most Csáth Gézá­hoz? Nem ez lesz a következő fil­mem. Csáth Gézát félretettem. Jancsó Zoltán nevű barátommal írtunk egy forgatókönyvet. Ha- biszti a címe. Ha bizti? Vagyis, ha biztos? Nem. Habiszti. Ahogy mondom. A cigányoktól tanultam. Ezt ők így használják. Azt jelenti: min­den igaz, csak a tej van vízből. Vagyis semmi sem igaz. Habiszti. A hazugság és az igaz­ság spéci ötvözete. Kikacsintás. Illetve, hogy a kettő súrolja egy­mást. A film is erről beszél majd? Erről is. Meg száz év történé­séről. És József főhercegről, aki József nádor fia volt, és hogy csak röviden jellemezzem: egy igazi polihisztor. Tizenkét nyel­ven beszélt, elképesztő kísérle­teket hajtott végre, amelyek ki­lencven százaléka sikerült, tíz százaléka pedig nem. És én ezekkel foglalkozom majd. Egészen pontosan? Például nem tudta letelepíteni a cigányokat. Ő volt az első ma­gyar főúr, aki egy kóbor cigány­karavánnak a saját birtokán akart otthont teremteni. Iskolát építtetett nekik, házakat. Az el­gondolás szép volt és nemes, de eleve kudarcra ítéltetett. A kor szellemétől teljesen idegen volt. Mentsé­gére legyen mondva, ezzel a gonddal azóta is küszködünk. A film története egy Habs- burg-herceg és egy cigány család sorsát mutatja meg száz év tükrében. Ami ugye, három emberöltő. Az első rész a vesztett szabadságharc után kezdődik, a második a századforduló Bu­dapestjén játszódik, a harmadik pedig a ra- wensbrücki koncentrációs tá­borban ér véget, ahol a cigányo­kat ugyanúgy füstbe eregették, mint a zsidókat. A pozitív üze­nete annyi a filmnek, hogy a te­hetség örökíthető, továbbvisz és ha valamiért érdemes, akkor ezért igazán megéri élni. Na­gyon beleszerettem a témába... Mint pár évvel ezelőtt Csáth Gé­zába. Csáthban megállítottak. Majd megírom azt is. Most a cigányok érdekelnek. A kiegyezés után ugyanis az ő zenéjük vitte to­vább a magyarságtudatot, sőt 1848 szellemét is, aztán jött a századforduló, és kiemelkedett az ún. cigányarisztokrácia. Igen, a muzsikus cigányokra gondo­lok, akik a kor megbecsült művészei voltak. Ennél jobban most semmi sem foglalkoztat. Minden gondola­tom e körül forog. Amikor befejeztem a Csajokat, teljesen üresnek éreztem magam, iszonyúan magányosnak. Leül­tem és azon töp­rengtem, hogyan to­vább, merre indul­jak ezután. És akkor eszembe jutott Péli Tamás, a nemrég el­hunyt cigány festő, akivel volt szeren­csém találkozni. Jó­zsef herceg és a ci­gányok kapcsolatát tőle hallot­tam először. Elkezdtem könyv­tárba járni, kutatni, érdeklődni, s mint szú a fába, teljesen bele­rágtam magam a történetbe. A Csajokban is megjelennek a cigányok. A Gyerekgyilkosságokban is. Meg tudja fogalmazni, mi vonz­za önt feléjük? Szeretem őket. Ab ovo. Talán mert én is hasonló attitűddel, vi­lágmegközelítéssel, vérmérsék­lettel élek. Sok mindenben ha­sonlítunk. Egyébként pedig ret­tenetesen fontosnak tartom, hogy az együttélésünk zavarta­lan legyen. Nevetséges és fájó is számomra, hogy ebben a kis Kárpát-medencében üyen kevés ember nem fér meg egymással, holott az isten úgy teremtette a világot, hogy a paletta színes le­gyen. Én hiszek a keveredés ere­jében, szépségében, a gének, a kultúrák, a szokások ötvöződé­sében. Csak meg kell nézni a fél­véreket, meszticeket... hát nem szépek? Már csak egy hatásos zárómon­datra várok. De ha nem lesz, az sem baj. Azt írom, hogy csinos volt, nyugodt volt, csak vala­hogy vigyázott a nyelvére. Botrány kell? Kit pofozzak meg? Ezen ne múljon. A cirkuszról le tudok mondani. A frappáns befejezésről nehe­zebben. Jól érzem magam, ma valahogy rendben az életem. A múlt he­tem pokoli rossz volt. Totál dep­resszió. Napokig el sem húztam a függönyt. Nem keltem fel, nem fürödtem, nem ettem, csak ittam, pisiltem, aludtam, zenét hallgattam. Le is fogytam szé­pen... Észrevettem. Itt kellene megáll­ni. Szabó Ildikó visszanyerte az életkedvét. Holnaptól ismét a régi. Vagy nem. Attól függ, mit hoz az éjszaka. És főleg: kit? „Rettenete­sen fontos­nak tartom, hogy az együttélé­sünk zavartalan legyen.” Elgondolkoztató statisztika az Egyesült Államokból: a bemutatott filmeknek csupán az egy százaléka nem „hazai” Mennyit ér a film, ha külföldi, és mennyit, ha amerikai? Kulcsár István_____________ A kontinensek közötti filmhá­ború újabb állomásához érke­zett. Az már unalomig ismert, hogy az Egyesült Államok film­ipara elárasztja az egész vilá­got. Nem csupán a mozik, de a videotékák, az állami és keres­kedelmi televíziók is ontják az amerikai filmeket. A brit heti­lap, a Time magazin terjedel­mes cikket szentelt annak az ér­dekes kérdésnek, hogy vajon az USA lakossága néz-e a hazáján kívül készült mozidarabokat? A legújabb statisztikák szerint az Egyesült Államokban bemuta­tott filmeknek csupán egy szá­zaléka nem „hazai termék”. A hatvanas években a helyzet kis­sé jobb volt: a bemutatott fil­mek 4-5 százalékát tették ki a nem tengerentúlon forgatott darabok. Hollywood mindig is tárt ka­pukkal fogadta a külhonból származó filmeseket. A tavalyi év nagy sikerei közül például a Twistért a holland Jan de Bont, a Függetlenség napját a német Roland Emmerich, a Rés a paj­zson című akciófilmet pedig a hongkongi John Woo rendezte. Ám azok a rendezők, akik nem az amerikai álomgyárban, rá­adásul nem is angol nyelven dolgoznak, nem számíthatnak az amerikaiak érdeklődésére. Az egyik USA-beli filmforgal­mazó cég, az October Films ve­zetője, Bingham Ray szerint a külföldi filmek forgalmazásá­val évek óta baj van. „Én na­gyon szeretem a külföldi művészfilmeket, jó lenne ná­lunk is bemutatni őket. Ám minden törekvésünk hiábavaló. A Fehér léggömb című iráni film - a New York-i filmkritiku­sok a tavalyi legjobb külföldi munkának ítélték - forgalma­zásának bevétele nem érte el az egymillió dollárt, ami üzleti szempontból bukást jelent.” Bingham Ray a bajok okát egy­részt abban látja, hogy az ame­rikai közönség nem elég nyitott a világra, másrészt az európai és a világ filmművészetének legnagyobb alkotói vagy meg­haltak, vagy visszavonultak. Bergman, Kuroszava, Godard, Antonioni egyáltalán nem vagy csak nagyon ritkán forgat, Truf­faut, Fellini, Buñuel halott. Pe­dig ezek a nevek annak idején nem pusztán a művészfilmek kevés számú értelmiségi közön­ségét, hanem szépszámú „me­zei” nézőt is vonzottak. Az édes élet 1961-ben USA-beli bemu­tatásakor a forgalmazó 80 mil­lió dollár bevételt könyvelhe­tett el. Az amerikai filmesek a régi szép időkben ihletet merí­tettek, új szemléletet tanultak az öreg kontinens alkotóitól. Manapság sem a közönség, sem a szakmabeliek nem kíváncsiak arra, mi készül a világ más tája­in. így aztán sok jelentős alko­tás egyszerűen nem jut el a ten­gerentúlra. Az amerikaiak töb­bek között nem láthatták a ta­valy elhunyt lengyel rendező, Krzysztof Kieslowski Tízparan­csolat című munkáját, Theo Angelopulosz megrázó film­eposzát, az Odüsszeusz tekinte­tét, vagy a nagybeteg Antonio­ni valószínűleg utolsó filmjét, a Túl a felhőkön címűt. „Nem mondhatunk le ezekről a fil­mekről - mondotta Ray -, mert ha ezt tesszük, nem lesznek új Kuroszavák, Fellinik vagy Truf- faut-k. Minden film egyforma, amerikai lesz. És az nagyon nagybaj lenne...”

Next

/
Oldalképek
Tartalom