Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-04-09 / 15. szám
Kultúra 1997. április 9. 13 Sára Sándor: A Duna Televízió továbbra is igyekszik megtartani a másságát Különbözni kell, nem szabad beállni a sorba „Ez nem lélekemelő dolog.” Méry Gáborfelvétele Kövesdi Károly ____________ Sá ra úr, Ön tavaly, amikor szinte a Duna Televízió megléte forgott kockán, nem szívesen adott nyilatkozatot. Mennyiben változott azóta a helyzet? Tavaly az volt a gondunk, hogy a hatpárti média-tárgyalásokon megígérték, a második félévtől mi is részesedünk az előfizetői díjból, amiből addig nem kaptunk egy fillért sem. Ez egymilli- árd kétszázmillió forintnyi összeget tett ki. Ezt a parlamentnek kellett megszavaznia. A parlament később ült össze, tehát látni lehetett, hogy ez a pénz jóval később fog megérkezni, mint ahogyan számítottuk. A hiány áthidalására háromszázmilliós bankkölcsönt vettünk fel, aminek az a hátránya, hogy kamatokkal jár. Ezzel a likviditási hiányt meg tudtuk oldani, s aztán be is érkezett az ígért összeg. Az anyagi gondjaink azonban nem oldódtak meg, mert az idén már folyamatosan és rendszeresen kellene kapni az előfizetési díjakat, de mivel a Műsorszolgáltatási Alap még nem állt fel, mert nincsenek meg a rendelkezései, kis zűrzavar van. Ez elég volt ahhoz, hogy hozzánk januárban egy fillér nem jött be. Februárban jöttek már a pénzek, de megint nem a megfelelő ütemezésben, úgyhogy megint ott tartunk, hogy legalább százmillió forintos hiányunk van. Ilyenkor mi sem tudunk fizetni, tehát nálunk is dörömbölnek a pénztárajtón. Ez különben borzasztó, mert négy éve működik a Duna Televízió, de ez minden évben így volt. Mindig az utolsó pillanatban kellett valamilyen megoldást találni. Ez nem éppen lélekemelő dolog. Számomra kissé furcsa hallani, hogy a Dózsa, a Nyolcvan huszár vagy a nagy lélegzetű dokumentumfilmek készítője négy éve ilyen fogalmakban gondolkodik, mint likviditás... Hogyan éli meg ezt az alkotóművész? Nekem is elég szörnyű, dehát a költségvetés mindig is létezett. Ráadásul az említettek drága filmek voltak. Akár operatőrként, akár rendezőként vettem részt egy filmben, foglalkozni kellett a gazdasági ügyekkel is, mert be kellett tartani a költségvetést, másrészt ott is mindig kevesebb volt a pénz, mint amennyi igazán kellett volna. Az utóbbi időben pedig pénzt szerezni egy filmre egyáltalán nem gyerekjáték. Ez napi robot, amit életformaként nehéz volt megszokni, egy sokkal szabadabb és másféle koncentrációt igénylő munka után, mint amilyen a filmrendezés. De ha az ember valamire vállalkozik, akkor azt tisztességesen és becsülettel végig kell csinálnia. A Duna Televízió adásait Szlovákiában kevesebben nézik, mint például Erdélyben. Van valamilyen koncepciójuk a határon túli magyarságot illetően? Nem éri Önöket az a vád olykor, hogy Erdély-centrikusak? Erdélyben él a határon túl a legtöbb magyar, s talán ott több a probléma is. Nem azt mondom, hogy súlyosabbak, de az arány a lélekszámból kifolyólag is természetesen következik. A Duna Televíziót akkor lehetne elmarasztalni, ha nem foglalkozna a fontos és súlyos kérdésekkel a Felvidéken, viszont huszadrangú erdélyi dolgokkal igen. Ekkora aránytévesztések pedig nem fordulnak elő. Ön szerint érezni a Duna Televízió hatását a Magyar Televízió műsorstruktúráján? Feltétlenül. Megjelentek olyan műsorok, amilyenek eladdig nem voltak, bővebb lett a filmkínálat, ami odáig talán vissza volt szorítva. Teljesen természetes, hogy vannak kölcsönhatások. Számunkra, akik láthatjuk a cseh Nova és a szlovák Markíza adók műsorait, érdekes tapasztalat a Duna Televízió profilja. Ön szerint lehet-e tartani ezt a „konkurenciát”, hiszen a Duna egész kivételes arculatot mondhat a magáénak ezekhez a televíziókhoz képest? Hogyne lehetne. Sőt azt gondolom, hogy a Duna Televíziónak egyik nagy ereje és a vonzása is abban rejlik, hogy más lett és más mert lenni, mint a többi televízió. Mert ha a többséget nézem, a franciáktól kezdve az imént említettekig, azok bizony egy kaptafára készülnek. A Duna tévé mert ezzel szakítani. Nálunk hiányoznak bizonyos műsorok, másokat pedig jobban preferálunk. Sajátos és egyéni arcéllel jelentkeztünk, s úgy gondolom, hogy a Duna Televízió meg is fogja tartani az ilyen értelemben vett másságát. Igenis, különbözni kell, nem szabad beállni a sorba. A legtöbb tévében fő műsoridőben kvízek vannak meg amerikai filmek, mi fő műsoridőben a saját műsorainkat, magazinjainkat sugározzuk, amelyekről fontosnak tartjuk, hogy eljussanak a nézőhöz. Nagyon ritka a világ televíziózásában, hogy fő műsoridőben értékeket sugározzanak. Heti kultúra Könyvespolc Csiba Lajos diáriuma Dr. Stollmann András Annak idején - a hetvenes évek végén - Őry tanár úr (Dunakiliti) jóvoltából betekintést nyerhettem egy kopottas, barna fedelű kockás füzetbe, amelybe a harmincas években néhai Csiba Lajos (1901-1966) jegyezte be szülőföldje szellemi néprajzával kapcsolatos megfigyeléseit és gyűjtéseit. A közel százoldalas füzetjavarészt a szűkebb pátria, a felső-csallóközi népszokás és hiedelemvilág gondolkozásmódját, meséit ismertette. A néprajzi gyűjtést Csiba Lajos főleg szülőfaluja - Tejfalu - környékén végezte, minden bizonnyal azzal a céllal, hogy azt átmentse az utókornak. S íme, előttem fekszik egy tartalmas kiadvány. Nem más, mint Csiba Lajos diáriuma. Az éppen ötven éve önként a hontalanságot választó (1947) lokálpatrióta jegyzetfüzete s autentikus sorai könyv alakban, Tallós-Pro- hászka István illusztrációival. •" . Ai ü v CSIBA LAJOS DIÁRIUMA FELSŐ-CSALLÓKÖZI gazdaregulAk, babonák. mesek £S NÉPSZOKÁSOK _________ Min dezt sajtó alá rendezte és szerkesztette: Presinszky Lajos. A diáriumban megtaláljuk a gazdálkodással, időjóslással kapcsolatos megfigyeléseket, a jeles napok és életfordulók szokásait, hiedelmeit. Ismereteket nyújt Felső- Csallóköz gyűjtögető gazdálkodásáról, népi gyógyászatáról, házi gyógyszerek leírásáról, azok használatáról. Csiba különös figyelmet szentel a legendák, mondák, mesék világának. Szép számmal jegyezte fel a néhai boszorkánymeséket, kísértettörté- neteket, találós kérdéseket, szólásmondásokat, szállóigéket, kiolvasó versikéket. Kiállítás Turner művei Bécsben Még nincs sorállás a bécsi Kunstforum előtt, mint tavaly a fiatal Van Gogh-kiállí- tásnál, de szerencsés az, aki viszonylag kevéssé zsúfolt termekben nézheti Tumer képeit. Az óriási érdeklődés három héttel a megnyitó után igazolja a kiállításrendezők várakozásait, vagyis, hogy június elsejéig legalább 150 ezren fogják megtekinteni William Tumer varázslatos műveit. A legutóbbi retrospektív kiállítás Párizsban 13 évvel ezelőtt volt. Turner a 18. század utolsó harmadától - korának hagyományaitól, a romantikus stílustól - a 19. század közepére korát messze megelőzve az impresszionizmus előfutárává vált, s a kiállítást megte- kintők csak törhetik a fejüket, vajon mi az, amit száz évvel később mindehhez még egyáltalán hozzá lehetett tenni. A Kunstforum termeiben nemcsak a velencei légies, ködös képek, vagy a tengeri vihar többféle változata látható, hanem olyan festmény is, amely egyetlen vásznon mutatja e fejlődés folyamatát. A bécsi kiállítás június elsejéig van nyitva - naponta 10 és 18 óra között szerdán egészen 21 óráig. Regény N emcsak nekem volt olyan szagom. Azon a napon mindennek Santiago Nasar-szaga volt. A Vicario testvérek is érezték a fogdában, ahová az elöljáró bezáratta őket, amíg eszébe nem jutott valami megoldás. .Akármennyit súroltam magam szappannal meg szalmacsutakkal, nem jött le rólam az a szag” - mondta Pedro Vicario. Három napja fenn voltak egyfolytában, de mégsem tudtak elaludni, mert mihelyt lehunyták a szemüket és elfogta volna őket az álom, újra Santiago Nasart gyilkolták. Pablo Vicario, már majdnem egészen öreg emberként, ezekkel a spontán szavakkal magyarázta el, hogy mit érzett azon a végeérhetetlen napon: „Olyan volt, mintha duplán ébren lettem volna.” Ebből arra gondoltam, hogy semmi se lehetett olyan elviselhetetlen számukra a fogdában, mint a saját éber agyuk. A cella három méter hosszú volt, egy kis rácsos ablakkal a mennyezet alatt; volt benne egy kübli, egy mosdótál vizeskannával és vödörrel, valamint két, téglából rakott fekhely, gyékény derékaljjal. Aponte ezredes, aki a fogdát építtette, gyakran mondogatta, hogy ennél humánusabb szálloda nincs a világon. Luis Enrique öcsém osztotta a Egyelőre bejelentett gyilkosság krónikája Gábriel García Márquez 20. rész nézetét, mivel egy éjszaka ő is ott kötött ki valami muzsikusperpatvar miatt, és az elöljáró emberbaráti szeretetből megengedte neki, hogy az egyik mulatt lányt is bevigye magával. Lehet, hogy a Vicario testvérek is így vélekedtek még reggel nyolckor, amikor végre biztonságban érezhették magukat az araboktól. Azokban a percekben csak arra gondoltak, hogy meg van mentve a becsület, és csak egyvalami zavarta őket; az a szűnni nem akaró szag. Kérték, hogy hozzanak nekik jó sok vizet meg mosószappant és szalmacsutakot, és lemosták a vért a karjukról meg az arcukról; még az ingüket is kimosták, de nem tudtak elaludni. Pedro Vicario az öblögetőszerét és a vizelethajtó orvosságát is elhozatta, meg egy tekercs steril gézt, hogy tisztába tegye magát, és a reggel folyamán kétszer is sikerült vizelnie. De később, ahogy múltak az órák, olyan keservessé vált számára az élet, hogy a szag háttérbe szorult. Délután két órakor, amikor a tikkasztó hőség elnyomhatta volna őket, Pedro Vicario már olyan állapotban volt, hogy se feküdni, se állni nem tudott a fáradtságtól. Az ágyékát mardosó fájdalom a nyakáig nyilallt föl, elapadt a vizelete, és az a rémítő bizonyosság töltötte el, hogy soha többé nem fog elaludni, amíg él. „Tizenegy hónapig voltam ébren” - mondta, és ismertem annyira, hogy tudjam; igazat mond. Az ebédhez hozzá se nyúlt. Pablo Vicario viszont mindenből evett egy keveset, és negyedórára rá bűzös hasmenés tört ki rajta. Délután hatkor, miközben Santiago Nasar holttestének a boncolása folyt, az elöljárót sürgősen a börtönbe hívatták, mert Pedro Vicario a fejébe vette, hogy a testvérét megmérgezték. „Azt hittem, mindenem elfolyik - mondta nekem Pablo Vicario és meg voltunk győződve róla, hogy a törökök műve volt.” Addigra már kétszer teletöltötte a küblit, és a börtönőrnek hatszor kellett kikísérnie az elöljáróság épületének vécéjére; Aponte ezredes is ott talált rá, az ajtó nélküli klozeton, a börtönőr rászegezett puskacsöve előtt: csakugyan úgy ömlött belőle a víz, hogy a feltevés nem tűnt képtelennek. De rögtön elvetette, mihelyt megállapították, hogy Pablo Vicario csak abból a vízből ivott, és csak abból az ebédből evett, amit Púra Vicario küldött be neki. Hanem az elébe táruló látvány úgy megdöbbentette, hogy a rabokat különleges őrizettel átvitette a saját házába: ott is maradtak mindaddig, amíg a vizsgálóbíró meg nem érkezett, és el nem szállíttatta őket a riohachani börtönbe. Az utca hangulata arra mutatott, hogy az ikrek félelme nem alaptalan. Azt, hogy az arabok esetleg bosszút állnak, senki se tartotta kizártnak, de hogy megmérgeznék őket, arra rajtuk kívül senki se gondolt. I nkább azt tartották elképzelhetőnek, hogy majd az éj leple alatt benzint öntenek be a tetőablakon, és rájuk gyújtják a fogdát. De ennek a feltételezésnek se volt sok alapja. Az arabok békés bevándorlók voltak, akik a század elején te- lepdtek meg a Karib-tenger partja melletti falvakban, de még a legszegényebb és legeldugottabb porfészekbe is jutott belőlük, s azóta is ott ragadtak, és árulták a tarka rongyokat mega vásári kacatokat. Összetartó, dolgos, katolikus népek voltak. Egymás közt házasodtak, messzi földről hozatták maguknak a búzát, birkát tartottak a hátsó udvarban, vadmajoránnát és padlizsánt termesztettek, és csak egy szenvedély gyötörte őket: a kártya. Az idősebbek még mindig a szülőföldjükről hozott falusi arab nyelvet beszélték, és a családokon belül a második generációig épségben megőrizték, de a harmadik generáció, Santiago Nasar kivételével, a szülők arab szavára már spanyolul válaszolt. Úgyhogy nem volt valószínű, hogy pásztori szellemüket hirtelen meghazudtolva bosszút állnának egy olyan halálért, melyről voltaképpen mindnyájan tehetünk. Arra viszont, hogy Plácida Line- ro családja is bosszút állhat, senki se gondolt, pedig dölyfös és fegyverforgató népség voltak, amíg el nem úszott a vagyon, és nem is egy bicskázó kocsmahőst nemzettek, akiket nevük sója hosszú időre bepácolt az utókornak. Aponte ezredes, akit nyugtalanná tett a sok szóbeszéd, sorra látogatta az arab családokat, és ez egyszer helyes következésre jutott. Mindenütt megdöbbenést és bánatot talált, a gyász jelképeit a házi oltárokon, némelyek a földön ülve hangosan zokogtak, de senki se gondolt bosszúra. (folytatjuk)
