Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-04-09 / 15. szám
4 1997. április 9. Háttér Villáminterjú „Nem tudom, hogy volt akkor” Hogyan került 1990. március 20-án Marosvásárhely főterére? Autóbusszal mentünk innen, a faluból. Hívta valaki magukat? A gimnáziumból telefonáltak a községházára, és onnan értesítettek minket. Kik telefonáltak a gimnáziumból? A gyerekek. Marosvásárhelyről. Ott volt a lányunk. Meghúzták a harangokat és úgy szóltak nekünk. Nem mondtak semmit, csak annyit: menni kell Marosvásárhelyre, nagy baj van. El akarják foglalni a polgármesteri hivatalt és a prefektűrát, vagy valami ilyesmi, és ki akarják űzni a gyerekeket a gimnáziumból. Az egész a határon túlról jött... Úgy tudom, arról volt szó, hogy osztályokat cserél a két Iskola. Azaz, hogy a magyarok átköltöznek az egyik iskolába, a románok a másikba. Én nem tudom, hogy volt akkor... De nem történt végül semmi baj? Nem. No, akkor lementünk a buszhoz, bementünk Maros- vásárhelyre, és ahogy szálltunk egyenként le, elkezdtek dobálni minket kővel. A magyarok. Maguk sem mentek üres kézzel. Nem jutottunk odáig, hogy mi is megverjünk valakit. Ahogy szálltunk le a buszról, kezdték ütni a fejünket, meg dobálni minket. Hogy találkozott Cseresznyéssel? Leestem, odajött, és fejbe ütött, ahogy egy kutyával csinálják. Ki ütötte meg? Nem tudom, mert fejbe vertek, úgy, hogy nem is tudtam magamról. Ez volt kedden. Csütörtökig nem tudtam magamról a kórházban. Először megoperálták a fejemet Marosvásárhelyen, utána Bukarestben kétszer. Ez volt márciusban, és sokáig nem tudtam, melyik világon vagyok. Egészen júniusig. Hogy ismerte fel annyi ember közül Cseresznyést? Lefilmezték, és a filmen felismerték. Tehát nem maga ismerte fel? Nem, a kazettáról. Arra emlékszik, hogy megrúgta Cseresznyés? Arra már nem emlékszem... Tehát nem is tudja, hogy ki verte meg? Lehetett más is, mint akit elítéltek? Ez csak annyit csinált, hogy hasba rúgott. Más ütött meg, és időközben elindultam onnan a hoteltól és nem tudom már, merre mentem. Mentem, hogy felüljek az autóbuszra. Hátulról ütötte meg valaki a bal vállamat, és leestem. És akkor jött és megütött ő, amikor már leestem. Az emberek azt mondták: nem ő volt. Ő volt, aztán beismerte. Hát mit csinálhatott volna mást? (A Mihaila Cofaruval készült beszélgetésből.) „Ez csak annyit csinált, hogy hasba rúgott. Más ütött meg. Akkor ütött, amikor már leestem.” Archív-felvétel. Cseresznyés Pál nem haragszik arra, aki miatt lecsukták Hat év után szabadon „Nem haragszom Cofarura. Tudom, hogy nem egyéni elhatározásból jött be Vásárhelyre, hanem felbérelték." Archív-felvétel 1990. március 19-20., Marosvásárhely. Ha Bosznia nincs, Európa legkomolyabb etnikai összetűzése lett volna a második világháború óta. Történetünk két főszereplője egy román és egy magyar. A román, aki a verekedés során súlyosan megsérült, és a magyar, aki ugyan nem azonos azzal, aki leütötte, de egyedül ő volt, akit egy videofelvétel alapján azonosítani tudtak. Mihaila Cofaru a románok számára lett a marosvásárhelyi események nemzeti hőse, Cseresznyés Pál a magyarok számára. Egyikük fél oldalára megbénult, a másik hat évet töltött börtönben. Mindketten a maguk etnikumának szegényeihez tartoznak, amit elmondanak, akkor is történelem alulnézetben, ha az események középpontjába sodorta őket a sors. A marosvásárhelyi tragédia felidézésének az ad aktualitást, hogy az új román államfő nemrég kegyelemben részesítette a börtönbüntetését töltő Cseresznyés Pált, aki így emlékezik a történtekre. Hogyan kezdődött az a nap, március 20-a? Az igazából már március 13-án kezdődött, amikor egy cukrász, egy román nemzetiségű, a Tudor negyedben nekifogott lekaparni a magyar feliratot a gyógyszertárról. Utána következtek a 15-i események, már akkor szervezkedtek ellenünk, amikor a Petőfi téren megkoszorúzták a Petőfi-emlé- ktáblát. Leszedték a magyar zászlót és a román zászlóval helyettesítették. Ezek szították a hangulatot, nem tagadom. A városi buszon dolgoztam. Március 19-én szervezett a Vatra egy román tüntetést. Kincses Előd felakasztását követelték, és emellett a tüntetésen ilyenek is elhangzottak - ezt már románul fejezem ki: Libertate romanesc, niciodata unguresc (román szabadság, sohasem magyar). Ez adta a lelki fájdalmat, az ösztönzést, hogy részt vegyek a békés tüntetésen. Cofaru azt meséli: híre futott a Görgény völgyében, hogy a magyarok a román diákokat ki akarják űzni az iskolából. Ilyen terv nem létezett. Annyit tudok, hogy egy Bolyai-iskolát követeltünk és egy Bolyai-egyetemet, magyar nyelvű oktatást minden szinten. 19-én, amikor megostromolták az RMDSZ-székházat, ott volt? Ott voltam, de nem maradtam addig, amíg betörtek a székházba. Hamarább eljöttem, nem tudtam, hogy mi lesz a vége. Talán fáradt voltam. Ez akkor volt, amikor Sütő András fél szemét kiverték... A tüntetésre úgy került sor, hogy már előre tudatták: 19-én tüntetnek a románok, 20-án a magyarok. Beálltam a tüntetők közé. Hallgattuk a képviselőink felhívását, hogy „emberek, ne menjetek haza, mert itt mészárlás készülődik”. Mialatt tüntettünk, ők már ott ólálkodtak a templom körül. Mindenfélét ordibáltak. Le a magyarokkal! És mi kiáltottuk: Anyanyelvet és Bolyai-iskolát! Hogyan lett a békés tüntetésből nagy verekedés? A város románsága, aki velünk itt osztja meg a kenyerét, az talán nem engedte volna meg magának, hogy megtámadjon bennünket, de magas szintű szervezéssel behordták a Görgény-völgyi parasztokat. Egyenruhások irányították a buszokat. Jöttek fejszékkel, csákányokkal. Már előző nap érkeztek teherkocsikkal, fejszékkel. Csak mi nem kompro- mittáltattuk magunkat, s nem álltunk szembe velük. Hagytuk, hogy dúlják-fúlják ki magukat. De amikor megérkezett az első fuvar, olyan ötven-hat- van vagy nyolcvantagú csapatot állítottak fel, amely ránk tört. Mi felfegyverzetlenül szétfutottunk, mert nem volt mivel védekeznünk. Én is egy kapu alá futottam. Találtunk kisebb kerítéseket, lécet, amit tudtunk, letörtük és azzal védekeztünk. Ebbe a környezetbe került bele Cofaru is. Azelőtt neki is fejsze vagy csákány lehetett a kezében. Hogy ki verte le, ki nem, nem tudom, mert mások leverték, aztán engem is elragadott az indulat, én is belerúgtam egyet, és futottam tovább, nehogy még valakitől kapjak a fejemre. Ennyi volt az egész? Ennyi. Egyet rúgtam bele, megkönnyebbültem, s mentem a dolgomra. ... Beálltak a tankok, elválasztották a két csoportot. Hívták Petre Románt és Iliescut is, még mielőtt megtörtént a baj. De nem jöttek. Magunkra hagytak minket, kisebbségeket, intézzük el egymás között. Gondolt-e arra, hogy amit tett, annak következményei lesznek? Nem gondoltam semmire. Magyarországon dolgoztam, karácsonyra érkeztem haza, akkor kaptam egy meghívót az ügyészségre, hogy jelentkezzek, mint gyilkossághoz tanú. Első nap tagadtam: nem én vagyok az a személy, aki belerúgott, de mikor közelebb hozták a filmet és láttam magam, akkor beismertem. Honnan tudták, hogy aki belerúgott Cofaruba, épp maga? Valami besúgó foglalkozhatott ezzel a témával. Ma sem tudom, ki lehetett. Elvették az údevele- met, s azt mondták, másnap 10- re menjek fel. Felmentem az ügyészségre. Délután a kezemre rakták a büincset. Gyilkossági kísérlettel és csendháborítással vádoltak. Váddá alakult, hogy mit kerestem én ott. Megmondtam, hogy még az állat is egy bizonyos állati csoporthoz tartozik, én is egy kisebbséghez tartozom, kutya kötelességemnek tartom, hogy minden közös ügyben én is részt vegyek. Egyebet nem tudtak bizonyítani, csak hogy belerúgtam. Tíz évet kapott. Úgy kezeltek, mint a román nemzet ellenségét. Letartóztatásom után egy hónapra elvittek Jilavára. Az egyenruhások végigengedtek rajtam egy olyan verést, hogy összeszartam magamat. Rám szabadították ezeket a szabad rabokat, akik szabadon mozognak, s mindenki úgy rúgott, ütött-vert, ahogy jólesett neki. Ugyanaz a személy felvitt a második emeletre, hogy betegyen az egyik szobába a rabok közé. Belökött: csináljatok vele, amit akartok, ez ölte márciusban a románokat. Tiétek, üssétek, nem számít, ha megdöglik. A tárgyalás előtt ezt Frunda ügyvéd úrnak elmondtam, ő közbelépett, attól a pillanattól nem bántottak. Cofaruval találkozott-e azóta? Egyszer, az első tárgyaláson. Utána az ő emberei nem engedték, hogy részt vegyen, nehogy enyhítse az én dolgaimat. Talán beszélt volna az igazságról, akkor nem mérhették volna ki rám ezt a súlyos büntetést. Mit mondana neki? Én nem vádolom semmivel, jó egészséget kívánok neki és a családjának. Mikor kijöttem a börtönből, találkoztam sok románnal, akik megkönnyeztek, megöleltek. Az egyszerű emberek között nincsen probléma. (A 168 óra alapján, rövidítve) Tűnődés Hadd reméljük: soha többé... Bodor Pál Intetjük a politika félig-meddig ismeretlen katonáival, akik valahogy megúszták az ismeretlenséget. Hátborzongató olvasmány. Csakhogy Cseresznyés Pál és Cofaru Mihaüa egyszerre volt ismereden katona és politikai plakát. Mindenki olyan jól ismerte őket, mint a reklámembert a képernyőn - de alig tudott róluk valamit. A két tönkretett sorsú férfit csak egy rúgás köti össze. Csak egy utcai (poli- rikai) verekedés. Es az a majdnem halál, amelyben élnek. Két aktív statiszta és vértanú a plakátról. Az egyiket, amint a földön fekszik (és még rá-ráütnek egy tüntetőtáblával is): kezdetben mindkét fél a saját hősi félhalottjaként mutogatta unos- untalan a képernyőn. Magyar- országon is rémülten siratták, és a tévé ületékesei idegesek lettek, ha az ember szólt: jó, jó, de ez nem egy románok verte magyar, hanem fordítva. Egyébként: mindegy. Ami örökre kiemeli őket a Mindegyből, az nem személyes sorsuk, hanem ami mögötte, fölötte robajlik. (És biztosan senki épszívű ember nem úgy érti mondatomat, hogy nekem mindegy, románt vagy magyart vernek. Különösen, ha az egyik kisebbségi...) Azt azonban nélkülük is tudjuk, s ezt talán ők nem tudják, hogy történetük (és Sütő András tragédiája) kereken hét évvel ezelőtt épp azon a napon ütött sebet mindannyiunkon, magyarokon és románokon, amikor Budapesten a történelemben első ízben ült össze magas szintű román-magyar értelmiségi csúcs. A marosvásárhelyi vérzővakító hírek meg is szakították a tárgyalásokat. Sőt: a folyamatot magát. Ismét csúcs volt Budapesten, román-magyar kormánycsúcs. S az új román politika képviselői még repülőjegyük megvétele előtt letettek az asztalra egyet s mást. Nem semmit! (S igaz, még nem is mindent.) Van valami utópiákba csábító abban, hogy a román miniszterelnök március 15. alkalmából románul és magyarul köszöntötte a romániai magyarságot, Kossuthot emlegetve. Épp azt a Kossuthot, aki a magyar negyvennyolc fő politikai bűnözője volt a román szélső- jobboldali nacionalisták száján. Akik tudatosan elhallgatták Kossuth - igaz, kései - megvilágosodását a kisebbségi-nemzetiségi ügyben. Amit az új román politikusok letettek az asztalra avagy napirendre tűztek, abban ott van az is, amiért a vásárhelyi buszsofőr „kiment az utcára”: az iskolakérdés. Be különös: egy jobbközép - a helyi magyarság képviselőit is magába foglaló - román kormány és egy szocialista többségű magyar kormány szóértése lenne ez? Avagy ennél sokkal több: a politikán túl, történelmi fölismerése annak, hogy (mindkét nemzet érdekében!) ilyen tragédiáknak, ütközéseknek soha többé nem szabad előfordulniuk? Persze, a felismerések nem újak. S a veszélyek sem. S nemcsak azért, mert ezt a közeledést gazdaságilag (más-más módon) hátrányos helyzetű, veszélyeztetett sorsú kormányok hajtják végre. A viszályok legdúsabban termő tartományát, a nemzeti félelmet és nemzetszerelmet majd mindenütt a szélsőjobb csatolná a maga birodalmához. Mintha magyarságot (románságot), hazát, családot csak jobbról lehetne igazán szeretni, méghozzá annál jobban, minél inkább jobbról. Aki nem onnan szereti, az hazudik, taktikázik, és nem is telivér magyar (román). Persze: a halálnak is lehet nemzed színe. A nyomornak is. A nemzethez azonban nemcsak jobbról (vagy balról) lehet tartozni. A két nyilatkozó nagyon messziről nézve - „alulról” tartoztak nemzetükhöz, és fölnézek rájuk. S ezzel nem azt akarom mondani, hogy az utcán nem miniszterelnökök szoktak verekedni és rémhíreknek is remélhetőleg ők ülnek fel a legritkábban. Lovagiasan, Horn Gyula említést tett Iliescu érdemeiről is az alapszerződés aláírásában. Helyes. Iliescu azonban, akihez hajdan, jóval 1989 előtt, nagy reményeket fűztünk, a szó történelmi értelmében maga is ott súgott és verekedett a marosvásárhelyi utcán. Hadd reméljük végre, hogy a Kárpátok medencéjében lassan mindannyian kigyógyulunk a gyűlöletnek nevezett betegségből. Hadd reméljük, hogy: soha többé...
