Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-04-09 / 15. szám
Szlovákiai magyar családi magazin 1997. április 9. » 30, évfolyam Sport Nagy Tímea máig nem heverte ki az atlantai ötkarikás kudarcot. Riport Kanadai ragadozó madarak kerülnek Pozsony, Szene és Érsekújvár légterébe. 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. ápr. 12-től 18-ig Hogyan ferdít a kormány által felügyelt elektronikus szócső, avagy kit szolgál a közszolgálati televízió Jó szkínhedek - rossz cigányok? Rettegés az életük? Kövesdi Károly ________________ Jó szlovák és rossz szlovák, jó magyar és rossz magyar, jó cigány és rossz cigány. Jó szkín- hed és rossz szkínhed? A bárgyú dalban emlegetett többpupú tevét ugyan még senki sem látta, mint ahogy háromagyarú elefántot sem, de a mai szlovákiai valóságban naponta találkozhatunk az evidenciák kiforgatásával és az alapigazságok összekeverésével, ha éppen egy jó, szaftos kis feszültségszításról van szó. Ami, tudjuk, kinek a malmára hajtja a vizet. Vegyük például a privigyei cigányok esetét. A közvéleményt befolyásoló állami Szlovák Televízióban a múlt héten riportot sugároztak róluk és az ellenük szervezkedő szkínhedekről, illetőleg a privigyei közvélemény állagáról, amit az említett média a tőle megszokott színvonalon és beállítottsággal készített és sugallt. Szigorúan a tényéknél maradva: a riportból az derült ki (úgy lett kérdezve), hogy a privigyei cigányok keverik a szart, tőlük nem lehet nyugton élni, míg a galamblelkű szkínek csak úgy vannak-vagyogatnak. Időnként összejönnek, sieghei- loznak egy kissé, el-elpáholgat- nak néhány polgártársat, de félni a cigányoktól kell. Igaz ugyan, ejtette el az egyik riportalany eléggé meggondolatlanul, hogy a cigányok évszázadok óta velünk élnek, s eddig semmi baj nem volt velük, míg a szkínek csak az utóbbi időben tűntek fel, dehát a közszolgálati tévé riportjának nem az a feladata, hogy az okokat keresse, hanem hogy „sugalljon”. A riportban a társadalmi kórkép miniatürizált lenyomatát kaptuk. Valahogy olyasformán, mint Maczóné esetében, aki ugyan nem zsidózott a magyar parlamentben (pártelnöke szerint) , de azért a sugalmazás elég Ha elveszik a felelősségérzetet, elveszik a szabadságot is. egyértelmű volt. Amit lehet csűrni-csavarni, de a zsidózás attól zsidózás marad. A cigányozás pedig cigányozás, ha a szlovák tévében sugárzott riport készítője „gondosan ügyel” az arányokra. Mi derült ki a riportból? A privigyei fejesek, rendőrök, járókelők, diákok egybehangzó véleménye szerint a privigyei cigányok összeférhetetlenek és félni kell tőlük, a pozsonyi tévések szerint pedig szociálisan kivetni való réteg, amit a lepusztult lakásokról és környezetről készült képkockák is igyekeztek alátámasztani. Hogy mit mondanak a cigányok eközben? Hogy ők az a réteg, amelyet nem kíván a munkaadó, s akiket mindenütt a perifériára és a reménytelenségbe taszítanak? Hogy a társadalom úgy mutogat rájuk, mint az élősködőkre, akik a „mi” adóinkból szedik a munkanélküli segélyt? Hogy netán dolgozni is szeretnének? Hogy nem az a megoldás, ha holnaptól teknő- faragók tömegét gyártják a privigyei elöljárók? Hogy a kormánynak eszébe sem jut az önkormányzatiság elvének gyakorlása, mert az a mérhetetlen hatalomvágyát ásná alá? Pedig milyen egyszerű a dolog: felelősségérzet nélkül egyetlen társadalom, társadalmi réteg, népcsoport sem képes megoldani a gondjait. Ha a privigyei cigányok önkormányzata felelne a privigyei cigányokért, a privigyei szkínek békés termelőmunkába foghatnának a heilezés helyett. Igaz, síkos a téma. Az önkormányzatiság mindenkinek kijárna, nemcsak a privigyei cigányoknak. A rimaszombati magyarnak éppúgy, mint a ladomirovói ruszinnak, vagy a körmöcbányai németnek. A kiszolgáltatott, a felelősségtől megfosztott etnikum, népcsoport, társadalmi réteg „felülről” várja a megoldást. Onnan ugyan várhatja. Ezért van többek közt szükség Szlovákiában a szkínekre. A kormánynak van szüksége rájuk. Mert ez a kormány egy ár- nyék-Szlovákiát építget, amelyben a miniszterek azokkal ülnek le tárgyalni, akik elégedettek a konccal, s nem azokkal, akik szabadságot és felelősséget szeretnének. Más értéket, más munkát, más életet. Ki- számíthatóbbat, biztonságosabbat és egyértelműbbet. Dehát ez a kormány, szegény, annyit dolgozik, hogy nem ér rá odafigyelni ilyen apróságokra... Vezércikk Eurobarométer Miklósi Péter _________________ Sz lovákiában akár börtönráccsal kecsegtető politikai vicc is lehetne az alábbi tréfa: Fordítva hajt be a részeg autós az egyirányú utcába. Megállítja a rendőr: - Ember! Maga hová megy? - Már mindegy, biztos úr, úgyis lőttek az egésznek; a NATO-ba meg az Európai Unióba egy egészen más út vezet! Ténynek tény, hogy 1989 őszén az akkori Csehszlovákia kiszabadult végre a kommunizmus egyirányú utcájából; hogy aztán az immár önálló Szlovákia fordítva hajtson be a nacionalizmussal ki- cövekelt posztkommunizmus sikátorába. A rendszerváltás mámora, egy szakszerűen végrehajtott császármetszés helyett, a történelmi ritmusvesztések sorába torkollt. Kezdődött talán azzal, hogy a hangoskodó nacionalisták táborának csőlátása szem elől tévesztette az európai horizontot; s így, az ország ketté- szakítása után, a konszolidált nyugat-európai társadalmak felé induló hajó is tovaúszott. A nem könnyű, ám mégiscsak békés hajókázás helyett előkeveredett a hordó, amelyen az országdicsőítő máglyák fényében szónokolni lehet ugyan, az euroatlanti szervezetekbe jutni viszont nem. Szlovákia most már évek óta várja-hirdeti, legalábbis kormányzati szinten, hogy az ország a saját hajánál fogva felemeli magát és áthuppan a pompásnak ígért jövőbe... Csakhogy az europé- erségről nem mesélni kell, hanem tenni érte. Mindezt azért érdemes szóba hozni, mert Szlovákia apostolának, Vladimír Meciar evangéliumának legújabb fejezete arról szól, hogy ővele bizony az USA mai külügyminisztere, Albright asszony már tavaly nyáron közölte: hazánk kiesett a NATO- csatlakozásra kitippelt országok közül. De sebaj, hirdeti egy szuszra az apostoli biztatás, hiszen ha az általa kormányzott ország most köny- nyűnek is találtatott az euroatlanti megmérettetésben, 2006 után így is megvalósul, amit ő már 1992-ben, 1993-ban... meg hát 1997-ben is megjövendölt. Nevezetesen, hogy Szlovákia Közép-Európa Svájca lesz! Arról viszont már nem szól a kormányfői ige, hogy a sikátorok meg zsákutcák helyett vajon melyek a tejjel- mézzel folyó Kánaánba vezető utak - bár minek részletezni a dolgokat, ha az ő választóit ez nem érdekli különösebben, s elég számára, ha az apostolként imádott vezér ide ígérte az Édent. Ne részletezzük, hogy parlamenti és büntetőjogi felelősségre vonás dolgában mit érdemel, aki kormányfőként sorozatosan blöfföl, vagy épp fordítva, hibát hibára halmozva hónapokon át egyszerűen eltitkol egy kulcsfontosságú információt. Egye-lőre szögezzünk le „csupán” annyit: akit nem hódított el az országjáró apostolnak és tanítványainak tömjénfüstje, az a hordószónok(ok) locsogása közepette azt is világosan látja, hogy az édenkerti víziók blöffölésnek is zsengék, hiszen Szlovákia egyszerűen nem rendelkezik e mesésnek ígért fejlődés belső tartalékaival. Nincs saját nyersanyagbázisa, az ország ipara viszont szerkezetileg is, műszakilag is elaggott. A gyökeres felújításhoz külföldi tőke kellene, ám annak fuccs, ha Szlovákiát kikosarazzák a demokratikus államok közösségéből. Sőt! A Damoklész kardjaként fenyegető kiközösítés révén Szlovákia azokat a kereskedelmi előnyöket is elveszíti, amelyeket ma még az EU-hoz fűződő társulási szerződés garantál. S ha a már kilátásba helyezett brüsszeli döntés nyomán egy szép napon bedugulnak a kohászati, textil- és vegyipari termékek exportcsatornái, akkor nem hogy a svájci nívó ábrándja, de még Szlovákia korábbi önmagának képe is alaposan eltorzul. Az „apostoli” ige így könnyes zsoltárrá keseredhet. Számunkra, 1997 tavaszán, ezt jelzi az eurobarométer. Vlado Gloss Illusztrációs felvétele
