Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1997-03-19 / 12. szám

1997. március 19. Magyar nyelvű istentisztelet volt Olmützben Amikor az anyaföld megy a hamvak után P. Vonyik Erzsébet Retten árválkodunk fotós kollé­gámmal az olmützi Szent Ven- cel-katedrális előtti téren. Fél tíz fele jár az idő, amikor a temp­lomszolga elénk siet és faggatni kezd bennünket, vajon Szlováki­ából jöttünk-e a tizenegy órakor kezdődő ünnepi istentiszteletre. Bólogatunk, majd közli, hogy a dóm előtti térségen elfér mind a tizenkét jelzett autóbusz és egyéb jármű. Ha ezek befutnak, akkor megtelhetnek a padsorok a templomban. Ellenkező eset­ben kongani fog az ürességtől a prágai Szent Vitus-székesegyház kicsinyített másának, de így is monumentálisnak tűnő olmützi dómtemplom. Mert helybéli hívők aligha lesznek, hiszen ezúttal - s ki tudja, talán az észak-morvaországi városban először és talán utoljára - szín­magyar istentisztelet lesz a köze­li mirovi börtönben negyven éve elhunyt Esterházy János emléké­re. Míg az érkezőkre várunk, újólag ráébredünk, hogy milyen kicsi is a világ, hiszen kiderül, hogy a helybéli parókia egy magyarbéli származású papnak is otthont ad. Lassacskán benépesül az égbe törő gótikus templom melletti park. Ízes gömöri tájszólás keve­redik a királyhelmecivel, a má- tyusföldivel és a csallóközivel. A magyar csevegésbe később olasz is vegyül. Időközben ugyanis megérkezett az ünnepi istentisz­teletet édesapja lelki üdvösségé­ért szolgáltató Esterházy-Malfat- ti Alice olasz férjével, Malfatti báróval és két fiával. Az ősz ha- lántékú úr szolidan meghúzódik a háttérben, akárcsak a két fiatal­ember, akikről lerí, hogy kiváló iskolákban nevelkedtek. Ha kell, angolul, németül válaszolnak, de nem okoz gondot nekik a francia sem, viszont a magyar annál in­kább. De hogy feleslegesen nem kényeztetik őket, arról végtele­nül egyszerű öltözékük is árulko­dik.- A kassaiak is megjöttek! - kiált fel örömében Esterházy-Malfatti Alice, s személyesen siet az üd­vözlésükre. Kezet ráz, akivel csak teheti, s édesapja emlékét őrző szentképeket osztogat. Látható­an végtelenül meghatják ezek a parolázások. Többnyire egyszerű emberek hajlott hátú, idős, sőt botra támaszkodó asszonyok utaztak négy-ötszáz kilométere­ket azért, hogy részt vegyenek az apja emlékének szentelt misén és ellátogassanak a mirovi börtön­höz, ahol rabságának utolsó sza­kaszát töltötte. - Ezek a kérges kezű nénikék szinte a könnyekig megindítottak - mesélte később. Tizenegy óra. Zsúfolásig megtel­Esterházy János lánya reméli, egyszer hazaviheti apja hamvait a család ősi birtokára, Nyitraújlakra. tek a templomi padsorok. Alice arcát figyelem. Gondolataiban alighanem ugyanott jár, ahol Lé­náit Károly esperes-plébános a prédikációjában. A lelkész, az Esterházy emlékére alapított Pro Probitate-díj tavalyi kitünte­tettje keserű szájízzel szól arról, hogy a köztársaság szétbom­lasztásának, valamint a néme­tekkel és magyarokkal való pak- tálásnak a koholt vádjával elítélt magyar pártelnök, parlamenti képviselő hamvai a mai napig nem nyugodhatnak hazai föld­ben. Hogy hozzátartozói leg­feljebb Esterházy hitvesének sírjánál emlékezhetnek a gula- gokat és a Lipótvárat megjárt, majd a mirovi börtönben tüdővészben elpusztult politi­kusra. Mirov. Apró falucska alig ötven kilométernyire a lengyel határ­tól. Mintha a világ végén, vagy legalábbis az isten háta mögött bújnának meg a század eleji há­zak. Mögöttük magasodik üde színfoltként a sárga-pirosban tarkálló vár, amely még ma is működő börtön: az életfogytig- lanra ítéltek végállomása. A börtönkórházban itt morzsolta 1957-ben életének utolsó nap­jait a súlyosan beteg Esterházy. Hogy melyik ablakok mögött, azt pontosan senki sem tudja, akárcsak azt sem, hogy hol van a hamvait tartalmazó urna. Lá­nya, Alice is csak sejti, hogy a faluban a börtönben elhunyt politikai foglyoknak létesített temető közös sírboltjában le­het. Ide zarándokolt el az isten- tisztelet után az emlékező gyü­lekezet. A várbörtön kápolnájába csak a legszűkebb család léphetett be, hogy imádkozzon a mártírhalált halt gróf lelki üdvéért. A legmeg- hatóbb és legemlékezetesebb mozzanatra a politikai temetőben emelt közös emlékműnél került sor, ott, ahol gyaníthatóan Ester­házy hamvai is nyugszanak a kö­zös sírboltban. Ha már nem ada­tott meg az - legalábbis egyelőre -, hogy a hamvak az anyaföldbe kerüljenek, édesanyja sírjának hantjait szórta szét Esterházy- Malfatti Alice. De jócskán jutott ide felvidéki földből Kassától Po- zsonyig, hiszen a többiek is kö­vették a báróné példáját. Ester­házy János leánya reméli, egy­szer hazaviheti az urnát, s biz­tonságosan elhelyezheti a család ősi birtokán, Nyitraújlakon. így méltó helyre kerülnének annak a politikusnak a hamvai, aki a szlo­vák parlamentben egyedüli kép­viselőként nem adta áldását a zsidótörvényre. Peéry Rezsőt idézve: az alázatos igenekkel szemben övé volt az egyetlen el­utasító szavazat. A mirovi várbörtön, ahol az orosz lágerek poklát megjárt po­litikus 12 évnyi raboskodás után kiszenvedett. Az életútját taglaló legújabb könyv szerzője, Molnár Imre szerint Esterházyt a várbör­tön baloldali, alacsonyabb szár­nyának legfelső emeletén lévő ablakok valamelyike mögött érte a halál. A mirovi várat egyébként a hatvanas években alakították át börtönné. A második világhá­ború idején főleg a tüdőbajban megbetegedett rabokat vitték oda. Nyilvántartási adatok sze­rint a német megszállás alatt e falak mögött 666 politikai fogoly pusztult el. „lilll»»*111 M Esterházy János „ügye” Molnár Imre ___________________ Át tekintve Esterházy János élet­útját, legelőször talán az ötlik a szemünkbe, hogy neve sajáto­san kötődik a század magyar, de méginkább közép-európai tra­gédiáihoz. A felnőttkor küszö­bén érte a trianoni döntés, és ez­zel cselekvő, egyben szenvedő részese lett a kisebbségi sors minden változatának. Egy nép­csoport élén állt, mégis azt kel­lett megtapasztalnia, hogy a né­pe sorsát közvetlenül érintő tör­ténelmi események a feje felett, akaratával közel sem mindig megegyező módon mennek vég­be. Átélte az első és a második világháborút és a bécsi döntése­ket. Országa és hazája határai­nak ide-oda tologatását és az ennek nyomában járó mérhetet­len emberi szenvedést. Meg­szenvedte a közép-európai né­peket nyomorba döntő társadal­mi rendszerek minden követ­kezményét. A börtönben az 1956-os forradalom hírére még fellángolt benne a remény, de a forradalom leveretése után ro­hamosan romlott egészségi álla­pota. Csehszlovákiában hamvai­nak utolsó kiadatási szándékát az 1968-as bevonulás hiúsította meg. Életművét hosszú évtize­dekig a kommunista ideológiá­val felvértezett diktatórikus ha­talom igyekezett nemlétezővé hazudni, s ezzel örökre kitörölni az emberi emlékezetből. De milyen különös, hogy a hosszú-hosszú hallgatás után az életéről szóló első nyilvános előadás egybeesett a csehszlová­kiai kommunista rendszer buká­sával. Ez az előadás azon a szlo­vákiai magyar értelmiségi fóru­mon hangzott el, amelyet a prá­gai diáktüntetések másnapján, 1989. november 18-án, Vág- sellyén tartottak. A fórum részt­vevői amellett, hogy - szinte közfelkiáltással - rehabilitálták Esterházy Jánost, az összejöve­tel szerves folytatásaként mega­lakították a rendszerváltozásban is aktív szerepet vállaló első szlovákiai magyar politikai szer­veződést. Esterházy János neve így immár elválaszthatatlanul összekötődött a rendszerváltás­sal, amely paradox módon ma­gával hozta azt az eseményt, amelyet Esterházy több alka­lommal előrejelzett, azaz a „csehszlovák republika” immár második, végleges széthullását is. Rehabilitálásának a társadal­mi folyamata ezen a ponton in­dult el s kezdetben ennek a fo­lyamatnak kedvező hátteret biz­tosított a rendszerváltás, illetve az ennek következtében fella­zult állami-nacionalista szigor is. Esterházy János „szellemi ki- hantolásának” folyamata ugyan­akkor együtt járt azzal a katarti- kus élménnyel, melyen keresz­tül a szlovákiai magyarság egy­kori vezetője tragikus életpályá­ján keresztül saját sorsát ismer­hette fel. Esterházy sorsának a köztudatba való lassú átmenete­le, azaz életpéldájának, helytál­lásának felfedezése az egyete­mes magyarság közgondolkodá­sában is egyre inkább meg- kérdőjelezhetetlenné teszi a ki­sebbségi sors vállalásával együtt járó mindenkori erkölcsi tartás többletértékét. Esterházy tehát egy bizonyos szempontból jelképpé magasztosult. Jogi úton rehabilitálásának igazi ne­hézségei e ponton kezdődtek el. A kezdet kezdetén csupán nem­tetszésüknek adtak hangot a magukat: illetékeseknek vélők. Anton Hmko (akkor Szlovák Nemzeti Párti képviselő) az új szlovák parlamentben interpel­lációban tiltakozott az ellen, hogy egy hazaárulásért és a fa­sizmussal való együttműk sért halálra ítélt magyar e életéről nyilvános előadás hangzanak el a fővárosba] az Pozsonyban és másutt) szlovákiai magyar, a magi szági és esetenként a cseh gi pozitív hangvételű publ ók s az ezzel kapcsolatos t ziós és rádiós műsorok kö: adása, bemutatása egyre c tebb reagálást váltott ki a vák értelmiségi társadalor bizonyos részénél. Ezek a lások általában a szélsősé; hangnemükről híres szlov tótermékekben jelentek m (Zmena, Republika, Slove juh stb.), de jutott belőlük olyan tekintélyes lapok oh is, mint a Národná obroda a Práca. Esterházy rehabil

Next

/
Oldalképek
Tartalom