Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-03-12 / 11. szám
lblicisztika 1997. március 12. 9 A ligetfalusi szoborhoz azért a „legkeményebb” években is elzarándokoltak a pozsonyi magyarok minden március 15-én. Igaz, olykor (paradox módon éppen a rendszerváltást követően) kettőzött rendőri felügyelet mellett zajlott a koszorúzás, hogy elejét vegyék a várható incidenseknek. Vajon ránk köszönt-e belátható időn belül egy olyan társadalmi légkör, amely véget vet az itt élő magyarok és szlovákok megosztottságának, egymás elleni kijátszott- ságának, amikor egyáltalán nem lesz „téma” egy-egy emlékműnek, kegyeleti tárgynak, évfordulónak nyelvhez, kultúrához való kötődése? művész, a r alkotója illetett Po- jzsa, a mai :deti neve i nagyapja ázott. Rad- kora előtt ki varrónő sdett le. Itt ípzőművé- óbl Alajos ;ezte, ahol roly tanít- rtermében jével, Fad- nnak halá- rint segéd- rusz halála mét, halá- :ott az Or- Ui Főisko- □tásai Ma- 5 városaiKivont kardját rég letörték, pedig az a kard a szabadság eszméjéért villogott. A szoborbizottság az avatás tiszteletére százszemélyes díszebédet adott a Zöldfa, ma ismertebb nevén a Carlton Szállóban. A díszebéd menüjét tartalmazza az itt látható, korabeli étlap. Archív felvételek Emlékezet Szabadság madara deztem. Tamási Áron (részlet) Az öreg a messzeségbe nézett, majd sóhajtott egyet, mint aki messze-messze száll. Olyan messzire, ahol a valóság és a képzelet már eggyé is válnak. Aztán hanyatt ereszkedett a lekaszált füvön, és a két tenyerét a feje alá tette. S miközben csillámló szemekkel a tölgyfa lombjai között pillangózott, így folytatta a szót:- Negyvenkilencben, mikor sírt a haza, elszöktem hazulról, hogy megyek katonának. Java nyár volt éppen, de pezsgettek az emberek is; s mint a futkosó szél, dalok jártak hegyeken-völgyeken.- S aztán hogy volt?- Úgy volt, hogy kérdezősködvén szorgosan, hamar megtudtam, miszerint Bem fővezér Segesvár tájékán van. No, elindultam én is arrafelé, s helybe érkezvén, oda is eresztettek engem a nagyvezér színe elé, aki el is rendelte mindjárt, hogy ott harcolhassak, ahol legjobban nekem kedvem tartja. Mivel pedig én az első vonalba kívánkoztam, hát más önkéntesekkel együtt oda haladéktalanul kimentem. Vagyis a fejéregyházi határba, mert ott húzódott az első vonal, az országúton keresztül. Én annak a tájéknak a dombos részére kerültem, ahol termőföldek és kaszálók feküdtek. No, őrködve ott táboroztunk, tisztek és legények mind együtt. Hanem az énekszó és nagyobb mozgolódás tilos volt, nehogy az ellenség, amelyik igen közel volt, neszünket vegye. Hát mi nem is mozgolódtunk, hanem inkább a nagyra nőtt török búzával takartattuk magunkat. Csupán egy ember volt közöttünk, aki soha sem tudott megülni a helyén, hanem ide ment s majd oda ment. Még a lovát is otthagyta, jól megkötve a hátunk megett, a piros lovát. Különben sovány és csontos ifjú volt, s valamely oknál fogva nem egészen katonának öltözve. Nekem a szívem már igen dobogott.- Az volt Petőfi, úgyé? - kérLőrinc bácsi nem is felelt, hanem tovább kötötte a valót, folytatván tovább a szót:- Néha egy-két sor verset mondott, s néha nagyot nevetett. S tudván is már, hogy kicsoda, folyton szemmel tartottam, csakhogy láthassam őt. S csakugyan, mintha ma is látnám: ott ült egy vén körtefa alatt, nekivetette a hátát az öreg fának. írt valamit sebtiben a táskáján, s közben-közben lobogó szemmel gondolkozott. S ahogy ott ült a vén fa tövén, hát egyszer a szemben lévő jegenyefán megszólalt egy madár. De olyan szépen szólott, mintha a föld bánatával az ég örömébe akart volna indulni. S ahogy hallgattuk azt a madarat, hát egyszer a költő, mintha a dal egészen megbabonázta volna őt, felállt a fa tövéről, s úgy nézett fel ámulattal a jegenyefára. Ezt látván, mi is közelebb húzódtunk, hogy lássuk azt a csodás madarat; s amikor megláttuk, még jobban ámuldoztunk rajta, mert annak a madárnak piros volt a szíve tája, fehér a szárnya és zöld a lába. S nézvén nagy ámulattal a csodát, egyszer a költő felkiáltott, szólván: „Szabadságunk madara!” Itt elhallgatott az öreg, majd így folytatta:- Így kiáltván a költő lassan megindult, hogy felmenjen a fára, mert meg akarta fogni a csodás madarat. De ahogy feljebb s feljebb ment a jegenyefán, az ellenség észrevehette, mert az egész ármádia megindult felénk. S nekünk parancs hangozván, hogy húzódjunk alkalmasabb hadállásba rögvest, valaki felkiáltott a költőnek is a jegenyefára, hogy jön az ellenség! Hanem a költő csak annyit felelt vissza, hogy ’’pököm az ellenségre!” Ennyit mondván, hirtelen felült Lőrinc bácsi, és reám tekintett.- S aztán mi lett Petőfivel? - kérdeztem.- Gondolom, onnét elrepült- mondta az öreg. S abban a pillantásban a tölgyfáról lehullott egy makk, és pontot tett a földre. IÓ íásutánban követték egy- . A szlovák történészek a r védőszárnya alatt létrejött ó szlovák államot két rossz őség közül a kevésbé rossz- ekintik, mert így sikerült elánjuk Szlovákia magyar ka- i megszállását. Az „önállóak” azonban ára volt, mert r az új szlovák kormányra íszakolta az ún. védelmi ;ődést, amelynek értelmé- Izlovákia kötelezte magát, kül- és katonai politikáját ¡hangolja a Német Biroda- rolitikájával, és területén délyezi a német egységek lásozását. A Szlovák Állam üitikájában is a fasiszta Né- írszág politikáját követte, eres, erre is talál „magyará- Az önálló szlovák állam kikiáltásának 56. évfordulójára rendezett ünnepi esten dr. Július Porubsky, a Politikai Foglyok Szövetségének elnöke kijelentette, hogy a Szlovák Állam ugyan a náci Németország gyámkodásával jött létre, de „a politikusok, élükön Tisóval, egyáltalán nem voltak fasiszták, se nácik, csupán annak tették magukat, hogy Hitlert félrevezessék”. Ezzel szemben Jozef Lett- rich -1948 februárjáig a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke - amerikai emigrációjában írt De- jiny novodobého Slovenska (Az újkori Szlovákia története) című könyvében megállapítja: „Szlovákia az önállóság kihirdetése után se szabad, se önálló ország nem volt. A hitleri Németország vazallusa lett.” Az összefüggések szempontjából nem érdektelen, hogy Magyarország az önálló szlovák államot még kikiáltása napján de facto és de jure elsőként ismerte el. Mind a két ország a fasiszta Németországgal kötötte egybe további sorsát. Igaz, a háború másképp végződött Szlovákia, és másképp Magyarország számára. A történelem Szlovákia javára írja az 1944 augusztusában kirobbant fasisztaellenes felkelést. A szlovák történészek a felkelést is különféleképpen értékelik. Egy részük épp ideológiai töltete miatt próbálja nemzeti jelentőségét kétségbe vonni. Tiso ellen kommunisták lázadtak fel, akik ezen túl az egységes Csehszlovákia visszaállítását tűzték célul, mintegy elárulva a szlovák nemzeti törekvéseket. Bizonyára ez is motiválta a Tiso-kormány tettét, amikor szívélyesen fogadta a felkelés leverésére bevonuló német csapatokat. Tiso a szlovák felkelők gyilkolásában kitűnt nácikat érdemeik elismeréséül szlovák érdemrenddel tüntette ki. Az említett emlékest egyik résztvevője Tiso gesztusát méltatva közölte, hogy az államfő ismét túljárt a németek eszén, akiknek mellét nem is éremmel, hanem közönséges pléhdarabbal dekorálta. Tisót háborús bűnösként kivégezték. Halálos ítélete sok vitát váltott ki. Természetesen az első szlovák államot magasztaló történészek, de egyházi személyiségek is szívesebben tisztelnék Tisó- ban a makulátlan államalkotó szentet, mint Hitler vazallusát. Szerepét megint másképp látják azok, akiknek édesapja, nagyapja a Tiso-rendszer áldozata lett. Ezért a március 14-i évfordulót is mindenki más-más szemszögből értékeli, esetleg ünnepli.
