Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-03-12 / 11. szám
8 1997. március 12. Ripoi Hányatott sorsával a felvidéki magyarság sorsát is szimbolizálja A mi Petőfink S. Forgon Szilvia A költő bizonyára tiltakozna a cím olvastán, hiszen ő úgy volt mindenkié, hogy senkié sem volt, épp annyira volt a hazaszeretet, mint a világszabadság költője, a nemzetért áldozta életét, de mindhalálig a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” elvét vallotta. Mégis: a halálát követő közel 150 évben alig akadt kor, amelyben ne akartak volna visszaélni nevével és szellemével. Hosszú éveken keresztül ládákba zárva, raktárak mélyén lapulva várta sorsa jobbra fordulását. A személye körül kialakult kultusz, mely a múlt század utolsó harmadában indult hódító útjára, Pozsonyt sem kerülte el. E kultusz eredménye az a Petőfi- szobor, amely évtizedek óta a pozsonyi magyarság kegyeletének tárgya. De nem csupán az. Ez a szobor egyben szimbólum is. Hányatott sorsával a felvidéki magyarság sorsát szimbolizálja. Születése - ez is jelzésértékű - egy pozsonyi német újságírónak köszönhető. 1899-ben Wolfgang Rieplnek, a Westungarische Grenzbote szerkesztőjének kezdeményezésére a pozsonyi újságírók felhívással fordultak a város közönségéhez, hogy állítson szobrot Petőfinek. A szobrot a pozsonyi születésű Fadrusz János szerette volna elkészíteni, de hirtelen halála ebben megakadályozta. Ezután a szoborbizottság pályázatot hirdetett, amelyet az ugyancsak pozsonyi születésű Radnai Béla nyert meg. A szobor elkészítéséhez szükséges pénzt szinte teljes egészében a város lakói adták össze, nemzetiségre való tekintet nélkül. A pozsonyi hírlapírók egyesülete 10 000 koronával, Pozsony város tanácsa 9000 koronával járult hozzá, az újságírók által rendezett kerti ünnepélyen 6152 korona, a Merényi Ödönné által kezdeményezett virágáruláson 14 410 korona gyűlt össze. De hivatalok, magánszemélyek, kispénzű névtelen adakozók is hozzájárultak adományaikkal a terv megvalósításához. Ezek után érthető, hogy a szobor 1911. szeptember 8-i leleplezése az egész város ünnepe volt. A szobrot a mai Nemzeti Színházzal szemben levő Hviez- doslav téren, az akkori Kossuth Lajos téren állították fel. Az eseményen a város vezetésén kívül megjelent Frigyes főherceg, a budapesti Petőfi Társaság küldöttsége Herczeg Ferenc vezetésével és Kohmár József, Petőfinek akkoriban egyetlen életben levő barátja. A hófehér carrarai márványból készült szobrot azonban nem sokáig csodálhatta a város közönsége. Az első világháborút követő magyarellenes hangulatban 1921 őszén a városi tanács elrendelte a Petőfi-szobor lebontását. Miután már ezt megelőzően lerombolták a Fadrusz-féle Mária Terézia-szobrot, a rendelet tulajdonképpen megmentette a Petőfi-szobrot a vandál pusztítástól. Tény viszont, hogy azt követően hosszú éveken keresztül ládákba zárva, raktárak mélyén lapulva várta sorsa jobbra fordulását. Előbb a Grassalkovich-pa- lota garázsában, faburkolat alatt rejtegették, majd 1928 júniusának végén elszállították a Marhavásártér egyik istállójába. 1931. szeptember 21-én a Sarlós mozgalom néhány tagja felkereste az istállót, feltörte a ládákat és koszorút helyezett el a szobor fő alakjára. A harmincas években híre ment, hogy Sopron városa szeretné megvásárolni a szobrot. Miután 1936-ban a Petőfi-szobor eredeti helyén felállították Hviezdoslav szobrát, szóba került, hogy a Petőfi-szobrot is újra felállítsák. Már a helye is ki volt jelölve a Jakab városbíró téren, ám a történelem vihara újfent közbeszólt. 1955- ben, amikor rábukkantak egy elhagyott városszéli telep raktárában, a városi nemzeti bizottság úgy döntött, hogy a ligetfalusi parkban helyezi el. Erre 1956- ban került sor. Azonban néhány év elteltével innen elhelyezték, helyét Jankó Král foglalta el. Petőfit pedig a park egy távolabbi, csendes, eldugott zugába helyezték át 78 ezer koronáért! Itt keresték fel virágaikkal - titokban - a szabadságharcra, a szabadságra emlékező bátor kevesek. Az első hivatalos megemlékezés 1968 márciusában zajlott, a prágai tavasz rövid ideig tartó reményében. Ezt követően újra titkos találkozások, titkos remények helye lett, ahol évről évre az állami rendőrség éberségét kijátszva, vagy épp annak dacára gyűltek össze a Petőfi szelleméhez hű pozsonyi magyarok. Ám nemcsak ők látogatták rendszeresen az eldugott szobrot. Annyira nem lehetett elrejteni, hogy az ártó szándékkal keresők meg ne találják. A szobrot több ízben megrongálták, meggyalázták... 1989 után sokan azt remélték, hogy a helyzet megváltozik. A pozsonyiak emlékezhetnek rá, hogy a rendszerváltás után a pozsonyi és a budapesti főpolgármester közösen koszorúzta meg a szobrot. Akkor úgy tűnt, ez a dolgok természetes rendje... Tény, hogy az utóbbi öt-hat évben újra nyíltan és szabadon emlékezhetünk meg Petőfi márciusáról, s az emlékezők között olyanok is akadnak, akik korábban inkább elkerülték a szobrot, vagy ha nem, pártfeladatból voltak ott. A mi Petőfink sorsa azonban nem sokat változott. Maradt A szobor születése egy pozsonyi német újságírónak köszönhető. ott, ugyanazon az eldugott helyen, ahol a romboló kezek ezután is megtalálják, s az általuk okozott erkölcsi és anyagi kár rendbetétele pedig egyre csak várat magára. Egy évben egyszer körbefogják, ünnepi beszédekkel, virágcsokrokkal halmozzák el, aztán másnapra elfelejtik, virágait szétlopkodják, s a kutya se néz felé a következő márciusig. Néhány elkötelezett lokálpatriótán kívül. A „mi Petőfink” így marad a szlovákiai magyarság szimbóluma... Radnai pozsony 1873. ír zsonyba Jesensk; Rausch Stájeror: nai még édesany volt, Buc végezte szeti tar mesteris a rajzok ványa v ismerkei rusz Ján Iáig egyi je és mu után örc Iáig szol szágos ' Ián. Lég gyarorsz bán teki: Önállóság - szépséghibákkal Zsilka László Az első szlovák állam négy évtizeden át tabutéma volt Csehszlovákiában. Olyannyira, hogy az államiságot jelképező szlovák bélyegek sem szerepelhettek hivatalos katalógusokban. A kommunista hatalom a szlovák nemzetnek e történelmi időszakát a legszívesebben népe és az egész világ emlékezetéből kitörölte volna. A kilencvenes években viszont éppen ennek az ellenkezője történik. Egyre több kiadványjelenik meg az első szlovák állam dicsőítéséről és nem éppen dicső szereplőiről, azzal a szándékkal, hogy ezt az eseményt a szlovák nemzet történetének dicső fejezetévé varázsolják. A szlovák önállóságig kacs- karingós út vezetett. Az 1918- ban megalakult Csehszlovákiában a szlovákok egészen furcsa helyzetben találták magukat. Államalkotó szerepüket elismerték, de nem önálló nemzetként, csupán az egységes (soha nem létezett) csehszlovák nemzet ágaként tartották őket nyilván. Saját politikai képviseletük se volt egységes. A csehszlovák ori- entáltságúak népük jövőjét az egységes köztársaság keretében tervezték, míg a szeparatisták önállóságra törekedtek. A Hlin- ka Néppárt a köztársaság megalakulásától kezdve az autonómiát tűzte programjára. Bár a párton belül se volt teljes az egység, a prágai parlamentben két évtized folyamán háromszor terjesztették be erre irányuló javaslatukat. Cseh testvémemzetük- nél azonban mindannyiszor süket fülekre találtak. A prágai parlament tanácskozásairól fennmaradt hiteles anyagokból viszont egyöntetűen megállapítható, hogy a magyar jobboldali pártok támogatták a szlovák autonómia-törekvéseket. Karol Si- dor, aki rövid ideig az autonóm Szlovákia miniszterelnöke is volt, ezzel kapcsolatban megállapította: „Á magyarok bizalmatlanok voltak a központi hatalommal szemben, és az autonóm szlovák államtól remélték a békeszerződésben őket megilletőjogaik érvényesítését.” A magyar baloldal már korántsem volt ennyire derűlátó és felhívta a figyelmet a már akkor hangoztatottjelszavakra: „Szlovákia a szlovákoké!” és „Szlovákiában szlovákul!” A szlovák önállósodási próbálkozások sorra a csehek ellenállásába ütköztek. Csak a harmincas évek második felében bekövetkezett, végül is tragikus kimenetelű események, főképp Hitler revanspolitikája teremtette meg a megvalósításuk kedvező feltételeit. A szlávokat halálosan gyűlölő Hitler Szlovákia elszakí- tásával a köztársaság és a csehek gyengítését tűzte ki célul és ravasz politikai húzásait korántsem a szlovákok nemzeti igényei iránti megértés diktálta. A szlovák szeparatisták 1938 végén elérkezettnek látták az időt, hogy a mind nagyobb német nyomással sarokba szorított csehek beleegyezését kikényszerítve, október 6-án kikiáltsák az autonómiát. Ez még ugyan nem jelentett végső szakadást, ám a szeparatisták nem hivatalos csatornákon történő német ösztönzésre is egyre erélyesebben szorgalmazták az önálló szlovák állam kikiáltását. A prágai kormány március első napjaiban végzetes döntésre szánta el magát. Jozef Tisót, az autonóm kormány miniszterelnökét leváltotta, és helyébe a mérsékeltebb Karol Sidort nevezte ki, mi ben a csehszlovák katonai ségek megszállták a fontos szlovákiai hivatalokat és te szlovák politikust őrizetbe tek. Hitler ügynökei révén ajánlotta a katonai segítsé; Szlovákiának, majd az újoi kinevezett Karol Sidort ign va, a leváltott Jozef Tisót h meg Berlinbe, ahol az önál szlovák állam kikiáltását si te. Az akkori politikai szín; rendezéshez tartozik, hog) Tiso bizonytalankodva fon gáttá a Führer javaslatát, F bentrop külügyminiszter k an Hitler elé tette az „épp i érkezett” táviratot, mely sz Magyarország katonai erői irányít a szlovák határ felé események ezután már gyt
