Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-03-12 / 11. szám
4 1997. március 12. Háttér 30 éve történt Összeesküvés „Che” ellen? Che Guevara eltűnéséért és meggyilkolásáért nemcsak Fidel Castro, hanem a Szovjetunió és a Bolíviai Kommunista Párt is felelős - derült ki „Che" egyik kubai harcostársának, a párizsi emigrációban élő Dariel Alarcónnak, vagyis Benigno tábornoknak Spanyolországban megjelenés előtt álló könyvéből, az Egy kubai katona emlékirataiból. A könyvből a szociáldemokrata El Mundo közölt részleteket, amelyeket a Dariel Alarcónnal készített in- teíjú egészített ki. Beningo tábornok ebben így fogalmazott: „Fidel megállapodott a Szovjetunióval és a Bolíviai Kommunista Párttal, hogy a bolíviai őserdőbe küldik Che Guevarát meghalni". Fidel Guevara vezetésére bízta azt a 49 emberét, akiket azért küldött Bolíviába, hogy ott gerillaháborút folytassanak és ezzel valamennyire elvonják Kubáról az USA figyelmét, illetve enyhítsenek a szigetországra irányuló amerikai nyomáson. „Che” akkor iparügyi miniszter volt Kubában, és népszerűsége - amely felülmúlta Fidelét is - fenyegette a Castro-klán érdekeit. Ezért bízta Fidel a bolíviai misszió irányítását Guevarára, miután közölte vele, hogy a bolíviai őserdőbe érkezésekor az ottani kommunista párt vezetője, Mario Monje fog várni rá, pártja és annak ifjúsági szervezete emberéivel, akik a katonái lesznek, és mindenben segíteni és támogatni fogják őt. Guevarát és 49 kubai katonáját azonban senki sem várta a bolíviai őserdőben, és a megígért támogatás és segítség soha nem érkezett meg. Monje aznap, amikor Guevarával kellett volna találkoznia, az SZKP felszólítására Bulgáriába utazott, majd onnan Havannába távozott. Dariel Álarcon 1957-ben csatlakozott Fidel Castróhoz. A Che Guevara eltüntetésére véghezvitt akcióról így nyilatkozott: „Féltékenységi történetről van szó, amely még a Sierra Maestrában Fidel a Kreml tudtával küldte az őserdőbe meghalni. r> kezdődött (ahol Fidel gerillaharcát elindította). A harcosoknak két vezetője volt, Fidel Castro és Camilo Cienfu- egos, majd érdemei miatt egy harmadik is felmerült, egy argentin orvos, Emesto Che Guevara, aki a forradalom győzelme után Fidel jobbkezévé vált. A nép „Che” iránti csodálata egyre nőtt, a kubai vezetők egyre jobban tartottak tőle. Guevara már 1961-ben, Algírban figyelmeztetett a szovjet imperializmus veszélyeire, és a kongói gerillaharcban való kubai részvétel miatt „második Sztálinnak” nevezte Castrót. Amikor 1966 novemberében - Guevara vezetésével - Fidel útnak indította Bolíviába 50 emberét, közölte velük, hogy Kubába csak holtan vagy sebesülten térhetnek vissza. Az őserdőbe érkezve azonban hiába vártak az ígért segítségre. Mario Monje csak több mint két hónap elteltével érkezett meg, s közölte Guevarával és kubai katonáival, hogy ne számítsanak semmire. A harcosoknak addigra már sem élelmiszere, sem ruhája, fegyvere nem maradt, de tovább harcoltak az őket üldöző, mintegy 6000 katonával. Benigno ezredes ott volt, amikor Che Guevarát árulás következtében a bolíviai hadsereg katonái megtalálták és meggyilkolták. (XJ) „Che" népszerűsége Castró- nak is terhes volt A NATO és az Európai Unió veszi a kalapját és ajánlja magát? Dialógus-képtelenség A brüsszeli NATO-főhadiszállás előtti park. Vajon a szlovák politikusok gyakori vendégek lesznek az atlanti tömb székházában? Archív-felvétel CSÁKY PÁL Szlovákia igaz képének bajnokai mintha gondokkal küszködnének az utóbbi időben. Ha élhetünk egy alapos képzavarral, azt is mondhatnánk: a NATO és az EU veszi a kalapját és ajánlja magát. A NATO-csadakozás első hullámának három esélyese van - és sehol nincs garancia arra, hogy lesz egyáltalán második hullám. Chirac francia elnök a közelmúltban Magyarországon az EU-tagjelöltek kapcsán is ugyanarról a három országról beszélt: Magyarországról, Csehországról és Lengyelországról. Azokról, akik már ma is tagjai a legjobbak klubjának számító OECD-nek, s amelynek a társult tagok számára létrehozott integrációs bizottságába immár csak Szlovákia jár amolyan bukott diákként. A hazudozó politika előtt sorra zárulnak be az ajtók, s ez rossz hír Szlovákia minden polgára számára. Még akkor is, ha a Meciar-kormány szemérmetlen politizálásának kritikusai akár némi elégtételt is érezhetnek e hír kapcsán. A magyarkérdés megoldatlansága e problémahalmaz fontos eleme, s a világ minden demokratikus államában arra intik a szlovák politikusokat, hogy megoldása nélkül az országnak komoly problémákkal kell számolnia. A kormány propagandagépezete azonban tovább harsogja szólamait, egyszer a kormánypozíciók maradéktalan külföldi támogatásáról, máskor Szlovákia-el- lenes nemzetközi összeesküvésről. A világ pedig hitetlenkedve nézi a dilettantizmusnak eme tobzódását. Szlovákia kőművesszintre süllyed, külföldön közben technokraták a vezetők. A szlovákiai magyarok is gyakran kérdezik, hol az igazság. El- hiszi-e a világ a kormánypropaganda által sulykolt nézeteket, melyek szerint például a mi helyzetünk rózsás és fölötte áll mindennemű nemzetközi átlagoknak? A szlovákiai magyar politika elmúlt évekbeli tevékenységének fontos pontja volt a nemzetközi szervezetek korrekt módon való tájékoztatása helyzetünkről, s az az igyekezet, hogy érdekeltté tegyük őket a megoldásban. Eme út sikerességét ma dokumentumok sora bizonyítja. Max van dér Stoel úr levelei, Szlovákia Európa Tanácsbeli felvételének jegyzőkönyve, a különböző megfigyelőcsoportok jelentései, a legújabb Schwimmer-jelentés az Európa Tanácsban, a szlovák parlament és az Európa Parlament közös bizottsága tárgyalási jegyzőkönyvei, a figyelmeztető jegyzékek szövegei mind konkrét cselekvési programokat fogalmaznak meg a szlovák kormány és parlament számára. A közelmúltig létezett egy boldog amerikai is, Allén Kassof úr, az USA-beli PER Alapítvány igazgatója, aki dicséretes igyekezettel próbálta meg kisimít- gatni a szlovákiai nemzetiségi politika gubancait. Sajnos, ő is csak annyira ment szlovák kormánypárti partnereivel, amennyire az európai szervezetek: semmire. A svájci megegyezést aláírók egy darab lényegtelen papírnak tartják a megállapodást, a kormány másnaponként hazudja le saját korábbi ígéreteit, s a kormánypártiak egyszerűen nem mennek el az olyan találkozókra, ahol meg kellene védeni álláspontjukat. Nem mentek el a PER-megbe- szélésre, mint ahogy a német Bertelsmann Alapítvány által kezdeményezett kerékasztalra sem, s úgyszintén hiányoztak a német Friedrich Ebért Alapítvány által szervezett kerekaszAz életképes civil szerveződések ellenállhatnak e nyomásnak. tálról is, amely a kisebbségek helyzetének távlati megoldási módjairól szólt volna Szlovákiában. így állunk tehát: nincs kinek megvédenie a dicső szlovák igazságokat nemzetközi téren, totálisan dialógusképtelenné vált a naftalinszagú szlovák nemzeti politika. Mit tehetünk mi ebben a helyzetben, amikor Szlovákia egyre inkább elszigetelődik Európától, de szomszédaitól is? Először is a jelenleginél jobban meg kell szerveznünk önmagunkat. Jelenlegi szervezettségünk messze elmarad az európai regionális közösségek állapotától, s attól a kívánatos szinttől is, amely biztosíthatná, hogy ezt a nehéz időszakot komolyabb sérülések nélkül vészelhetjük át. Szlovákiában most a sötétség időszaka van, a helyzet sok téren rosszabb, mint a kommunista rendszerben volt. Különösen rossz, hogy az európai integrációs folyamatok közepette szakad a nyakunkba ez a primitivizmus. Akkor, amikor már az évszázadokig gyarmati sorban tespedt afrikai és ázsiai országokat is művelt, a legelismertebb nyugati egyetemeken végzett technokraták vezetik, Szlovákia kőművesszintre süllyed és a fasiszta múltat dicsőítő maticások karmaiba hanyatlik. Szükség- helyzet ez, amikor fokozottabban érvényes az egymásra figyelés időfölötti parancsa. A működő és életképes civil szerveződések hálózata az, amely egy ilyen nyomásnak a leginkább ellen tud állni. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy mindannyian naponta megmérettetünk: nem hiába tartja a mondás, hogy a nehéz időben mutatkozik meg, kiben mi lakik. A védekezés mellett még egy fontos feladatunk van. Meg kell fogalmaznunk, hogyan képzeljük el a kibontakozást, s most kell elhintenünk kül- és belföldön, hogy a demokratizálódás elengedhetetlen része a szlovákiai magyarság helyzetének rendezése. Erről a kérdésről ugyanis az úgynevezett ellenzék is hajlamos gyakran megfeledkezni. Az egykori spanyol külügyminiszter tagadja, hogy tudott volna a náci arany eredetéről Franco diktátor személyesen irányította az aranyügyletet „Mi lett azzal a két tonna arannyal, amit madridi követségünkön tároltunk?” - tette fel a máig megválaszolatlan kérdést 1955 augusztusában egy német diplomata spanyol kollégáinak. A francóista Spanyolország valószínűleg első számú célállomása volt azoknak az aranyszállítmányoknak, amelyekben a zsidóktól és az elfoglalt országok bankjaiból rabolt náci aranyat juttatták külföldre, svájci bankokon keresztül. Az arany felkutatását szorgalmazza most a Wiesenthal Központ, amelynek európai igazgatója, Simon Samuels nemrég Madridban ígéretet kapott a Spanyol Nemzeti Bank igazgatójától, hogy kutathat az ügyben a bank irattárában. A német diplomata látogatása után egy magas rangú spanyol külügyi tisztviselő levélben fordult az ország bonni nagykövetéhez. Azt írta, hogy ha valóban volt letétben két tonna arany a madridi német követségen, akkor azt a szövetségesek vitték el anélkül, hogy a spanyolokat tájékoztatták volna. A szövetségesek valószínűleg nem értesítették a németeket sem spanyolországi javaik elosztásáról. Erről 1948-ban megállapodást írtak alá Francóval, amelynek értelmében az összeg 25 százaléka Spanyolországot illette, a német adósság fejében. A két tonna arany sorsára vonatkozóan a külügyminisztérium irattárában nincsenek adatok. A gazdasági rendőrség 1946-ban levélben fordult Alberto Martin Artajo külügyminiszterhez, s beszámolt a madridi német követségen lefoglalt pénzösszegekről, amelyeket a nemzeti bankban helyeztek letétbe. Közöttük nem szerepel a két tonna arany. 1948 novemberében a nemzeti bank páncélszobájában a spanyol kormányképviselője átadott 8 darab mintegy 100 kg súlyú aranytömböt a szövetségesek képviselőinek. S miért csak ilyen kis mennyiségű arany került átadásra, ha Spanyolország 1942 és 1943 között 2738 aranytömböt vásárolt a németektől svájci bankokon keresztül? Simon Samuels szerint az akkori spanyol vezetők tudtak a vásárolt arany eredetéről. A náci arany sorsáról 1944-ben Olaszország is érdeklődött, madridi nagykövetén keresztül. Válaszában a spanyol külügyminisztérium közölte, hogy „semmiféle olyan manőver nem történt, amelynek a német arany Spanyolországban való tárolása lett volna a célja”. A korszakot tanulmányozó történészek egyetértenek abban, hogy Franco megszállott módjára próbálta pótolni a köztársasági időszakban eltűnt - a Szovjetunióba szállított - aranykészleteket. Ismerte-e Franco a svájci bankoktól a háború alatt vásárolt aranytömbök eredetét? Hol van az a két tonna arany, amely a madridi német nagykövetségről tűnt el? Tudta-e Franco, hogy Hitler 97 tonna aranyat lopott Rómában? E megválaszolatlan kérdések miatt a Spanyol Nemzeti Bank épületében letétben lévő arany nagyon gyanússá vált. Az El Pais spanyol lap arról is beszámolt, hogy az akkori külügyminiszter, a most 96 éves Ramón Serrano Suner végig tagadta, hogy köze lett volna a náci aranyhoz, vagy hogy tudott volna annak eredetéről és sorsáról. A külügyminisztérium archívumából azonban kiderül, hogy ez hazugság, hiszen a miniszter 1942-ben levélben fordult a szövetségesekhez a Svájcból Spanyolországba küldendő aranyszállítmányok ügyében, Franco pedig személyesen is több sifrírozott táviratot küldött az ügyben az érintett országok nagyköveteinek. Serrano Suner - akinek az El Pais újságírója megmutatta a külügyminisztérium archívumában talált bizonyító iratokat, most végül elismerte, hogy a bank vásárolt a náci aranyból, de hozzátette, hogy - bár az említett dokumentumokon valóban az ő aláírása is szerepel - semmit sem tudott a dologról, és hogy az aranyvásárlásokat Franco személyesen irányította.
