Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-03-05 / 10. szám
Kultúra 1997. március 5. 13 Akit dühít az álintellektualitás, a folytonos fanyalgás, a művészet nagyívű féltése Sorsunk nem fekete-fehér A vörös pap. A Vivaldi-lemez mutatós borítója. Bányai Gábor________________ Volt egyszer valaha egy atyai jóbarátom. Hivatását tekintve pszichiáter, foglalkozására nézvést örök nősülő. Nem emlékszem pontosan, talán hat feleséget fogyasztott. Mindig ő akart válni, de minden volt feleségével elhitette, azok hagyták el őt. Ezért azok mindig visszajártak hozzá, pátyolgatták, dédelgették, adóztak és hálát róttak le. Irigyeltem, csodáltam barátom képességét, humorát, csendes és maliciózus öniróniáját, infarktuskerülő nyugodtságát, mellyel minden falnak neki mert menni. Úgy vélem, van valami titka, valami megtanulható, elleshető csodaszere. Pedig csak annyit tudott és tanított meg, hogy a dolgok sosem csak kétfélék. Az életben csak a legritkább pillanatokban állunk tényleg vagy-vagy választás Bámulom jótékony energiáit, segélykoncertjeit. előtt, az igazságnak sok száz megközelítése lehet, az igen vagy nem csupán kiegészítői az ezerarcú válaszadásoknak. A sorsunk nem fehér vagy fekete, hanem a szivárvány minden színében játszik. Ha elhisszük, ha merjük végig- és újragondolni a választásainkat, a feleleteinket, a döntéseinket. Az ítéleteinket. Azóta merek játszani a végletekkel is, veselkedem neki végletes kijelentéseknek. Incselkedés az egész. Ha az ember tudja, hogy a vagy-vagy kényszere becsapós, hogy a fekete és a fehér nem önálló színek, már akár merhet is e kettősség felszínén hajózni. Nekem kedvenc kortárs tenorom Pavarotti. A hangja simogat, a lénye szeretettel tölt el, bája lenyűgözően mackós. Színpadi jelenléte meghat. Gyűjtöm minden lemezét, pirosbetűs napként emlékszem élő, látott fellépéseire. Imádom, ahogy kövérre ette magát, ahogy péklegényből világsztár lett, ahogy reklámhordozóként sem változott, ahogy beleszeretett a titkárnőjébe. Bámulom jótékony energiáit, sorjázó segítőkoncert-lemezeit. És megborulok, hallgatva legutóbbi iszonyatát, a ‘96 júniusi élő felvételt a háborús gyerekekért. Utálom ezt a nemes célú szuperhaknit, mely bizonnyal lemezen is világsiker lesz, csak éppen Pavarotti hamis rajta. Hamisan énekel, hamisan jó, hamisan hazudik. Hamis az egész, minden sztárral és hazapufogtátással együtt. És imádom tovább Pava- rottit. Mert ez is ő. (Pavarotti and Friends fór War Child, DECCA) Vagy mondjuk, itt ez a vörös pap, ez a Vivaldi. Hiheteden, hogy milyen termékeny volt, hogy egyre- másra fedezik fel újabb műveit, hogy századunk második felére lassan slágerszerzővé nőtte ki magát. Csak éppen ezáltal sem kerülhette el a sorsát: sztárrá vált, ezért a mód, ahogyan játsszák műveit, egyre csontosabb, szárazabb, akadémiku- sabb lett. Jönnek ugyan olykor magukmutogató álzsenik, akik felismerhetetlenre maszkírozzák, de ezek nem jobbak a hideg víz feltalálójánál. Szóval értik: imádom Vivaldit, de többnyire unom hallgatni. Most a kezembe került egy lemez, melyen fiatal olaszok fittyet hánynak minden hagyománynak. És zenei anya- nyelvként kezdik dalolni, egy maszkabál hangulatának fesztelenségével. Fekete vagy fehér? Egy pillanat alatt butává válik a kérdés. Vörös. Mint Vivaldi, a szentelt pap. (The Red Priest, II Giardino Atmonico, TELDEC.) Imádom a kalandokat. Megélni is, nézni is. Vonzódom a hősökhöz, akik helyettem tornázták bicepszesre és rettenthetetlenre magukat. Rongyosra zokogom magam a szépek és jók kudarcain, majd mégis győzelmén, izzadásig rettegek megpróbáltatásaikat látván. És közben kuncogásra ingerel egy kisördög, amikor a Nagy Keresztény Amerikai Elnök vezényletével egy zseniális zsidó tudós és egy fineszes fekete főtörzs legyűri a világegyetem leggonoszabb ufóit (Independence Day), vagy amikor egy rezzenéstelen arcú, humortalan belga karikatúrává silányítja May Károly és Verne Gyula örökbecsű ötleteit (A kalandor). Kuncogok és nézem. Dühöngök A gyarlóság teszi a hősöket és a megfu- tamodókat is. és meghatódom. Hitetlenül tá- tom a számat. Amit látok: fekete és fehér, igen és nem. Ezt utálom a legjobban. Tehát ülök tovább a sötétben, és remélem, senki nem veszi észre, hogy ott vagyok. És ha igen? Majd utólag leszólom. Mármost persze mindez tekinthető mélységesen magánügynek. Hogy mégis kikívánkozik belőlem, annak több oka is van. Az egyik: rettentően dühít az álintellektualitás, a folytonos fanyalgás, a művészet nagyívű féltése azok részéről, akik közönség híján a legtöbbet tették a művészet elkorcsosulásáért. A másik: egyre inkább úgy látom, a nagy életelvek, még a nagy életelveket tagadók is leginkább csak arra jók, hogy legyen mitől eltérnünk. Vagyis: utálom a fekete-fehér agyonegyszerűsített áligazságát. De szeretek belekapaszkodni. Mert bármily hihetetlen, a gyarlóság teszi a hősöket és a megfutamodókat is. Hol hőssé, hol csak emberré. Oké, néha semmilyenné is. Vonzódom a hősökhöz, akik helyettem tornázták bicepszesre magukat. Heti kultúra Ajánló Dusza István Két szám - két évfolyam. Nem tévedés az állítás. A Rozsnyói Futár című havilapot tavaly decemberben indította el Ambrus Ferenc szerkesztő, akinek szinte emberfeletti erőfeszítésébe került a napokban megjelent második évfolyam első számának a kiadása. Elsősorban a pénzhiány jelent akadályt, de a megfelelő színvonalon írni tudó és akaró munkatársak sem árasztják el dolgozataikkal a fiatal lapot. Egyelőre a Rozsnyó és vidéke Alapítvány támogatja a megjelenést, de nagymértékben számítanak az olvasók érdeklődésére és anyagi támogatására is. Ezt elsősorban a Csemadok Területi Választmányának és alapszervezeteinek a lap terjesztésében vállalt munkájával szeretnék gerjeszteni. Nemcsak a régióval kapcsolatos hírek, információk, de a történésekre dinamikusan reagáló jegyzetek, glosszák és körkérdések sora is olvasható a lapban. A publicisztikai igényességre törekvő írások egy része országos optikán keresztül reflektál a helyi történésekre. Ez a szerkesztői és munkatársi törekvés lehet a későbbiekben a legnagyobb erénye a Rozsnyói Futárnak. Némi grafikai rendteremtés és az újságírói műfajok gondosabb megszerkesztése után a manapság már oly ritka magyar nyelvű regionális lapok között sajátos hang- ütésű lehet. Viszont tény: a Rozsnyói Futár sem maradhat fenn az olvasók lankadatlan érdeklődése, a munkatársak írásai és a régióból szép számmal elszármazott újságírók, irodalmárok önzetlen szellemi támogatása nélkül. Ezúttal kívánunk sok-sok teljes évfolyamot a Rozsnyói Futárnak. Új lap: tewjó?%táf Ady-díj Grendel Lajosnak Huszár Tibor felvétele Művészek, irodalmárok és történészek munkáját jutalmazta nemrég Budapesten a Soros Alapítvány. Hazánkból Grendel Lajos kapott Ady-dí- jat, aki az átvétel utáni percekben a következőket nyilatkozta: „Ez az elismerés a szlovákiai magyar irodalomnak is szól, amely az elmúlt tíz évben egészen más lett, mint korábban volt.” Regény C lotüde Armenta még el se adta a tejet, amikor a Vicario testvérek két másik, újságpapírba csomagolt késsel már vissza is jöttek a boltba. Az egyik darabolókés volt, rozsdás, kemény pengével, mely tizenkét hüvelyk hosszú volt, és három hüvelyk széles: Pedro Vicario maga fabrikálta egy fűrészlapból, abban az időben, amikor a háború miatt nem érkeztek német kések. A másik késnek valamivel rövi- debb, de széles és görbe pengéje volt. A vizsgálóbíró le is rajzolta a jegyzőkönyvbe, talán azért, mert szavakkal nem tudta leírni, csupán egy bizonytalan hasonlattal: hogy olyan, mint egy miniatűr jatagán. Ezzel a két kezdedeges, agyonhasznált késsel követték el a gyilkosságot. Faustino Santos nem tudta elképzelni, hogy mi történt. „Egyszer csak megint ott termettek, hozták a késeket, hogy kiköszörüljék - mondta -, és megint azt kiabálták, jó hangosan, hogy mindenki hallja, hogy mennek és kiontják a beleit Santiago Nasamak; úgyhogy azt hittem, agyukra ment a pálinka, mert nem vettem észre, hogy nem az a két kés van náluk.” Clo- tilde Armenta viszont, amint beléptek az ajtón, nyomban észrevette, hogy már nem olyan elszántak, mint az első alkalommal. És csakugyan, addigra már Egyelőre bejelentett gyilkosság krónikája Gábriel García Márquez 15. rész támadt köztük egy kis nézeteltérés, az első az események során. Nemcsak azért, mert belsőleg sokkal inkább különböztek egymástól, mint külsőleg, hanem azért is, mert a kritikus pillanatokban teljesen eltérően viselkedtek. Mi, a barátaik ezt már az elemiben észrevettük. Pablo Vicario hat perccel előbb született a testvérénél, és kettőjük közül ő volt a színesebb és határozottabb egyéniség, legalábbis kamaszkorukig. Pedro Vicariót mindig érzelmesebbnek és éppen ezért erőszakosabbnak tartottam. Amikor betöltötték a huszadik évüket, együtt mentek el a sorozásra, de Pablo Vicariót, mint tényleges családfőt, felmentették a katonaság alól. Pedro Vicario tizenegy hónapot töltött le a rend- fenntartó erőknél. A halálfélelemmel súlyosbított laktanyai szigor kifejlesztette egyébként is meglevő parancsolási hajlamát és azt a szokását, hogy a testvére helyett is ő döntsön mindenben. Az őrmesteri csillaggal együtt egy kankót is hazahozott a kaszárnyából, amely a katonaorvosok legbrutálisabb gyógymódjainak ugyanúgy ellenállt, mint Dionisio Iguarán doktor arzéninjekcióinak és hipermangános öblítéseinek. Csak a börtönben sikerült kigyógyítani belőle. Mi, a barátaik, mind úgy láttuk, hogy Pablo Vicario egészen ritka függőségbe került Pedro Vicarióval, mintha legalábbis az öccse lenne, amikor az végleg hazajött, kaszárnyához idomult leikével és azzal az új szokásával, hogy az ingét emelgetve mutogassa boldognak-bol- dogtalannak a bal melle alatt levő lőtt sebet. Olyannyira így volt ez, hogy a kankó, ez az igazi férfibetegség, melyet a testvére úgy fitogtatott, mint valami háborús érdemrendet, Pablo Vicariót valóságos áhítattal töltötte el. értőjük közül Pedro Vicario határozta el a gyilkosságot, amint azt maga vallotta a bíróságon, a testvére csak belement a dologba. De aztán, amikor az elöljáró lefegyverezte őket, ő már úgy gondolta, hogy ezzel a maguk részéről el is van intézve az ügy, akkor viszont Pablo Vicario nem hagyta annyiban. A vizsgálóbíró előtt külön-külön tett vallomásukban egyikük sem említette, hogyne lettek volna mindvégig egy véleményen. De Pablo Vicario többször is mondta nekem, hogy nem volt könnyű rábírni a testvérét a végső elhatározásra. Lehet, hogy csak pánikba esett egy pillanatra, de tény az, hogy Pablo Vicario egyedül ment hátra a disznóólhoz a másik két késért, miközben a testvére ott haldokolt a ta- marindfák alatt, cseppenként préselve ki magából a vizeletet. „A testvérem el se tudja képzelni, hogy mi az - mondta nekem Pedro Vicario azzal az egyetlen alkalommal, amikor el tudtam beszélgetni vele. - Mintha üvegport hugyozna az ember.” Amikor Pablo Vicario visszajött a két késsel, ő még mindig a fatörzset tartotta átölelve. „Olyan kínjai voltak, hogy kiverte a hideg verejték - mondta Pablo Vicario -, és azt motyogta, hogy menjek egyedül, mert most aztán igazán nem tudna senkit se megölni.” Felült a fák alá kitett egyik deszkaasztalra, amelyen a lakodalmi ebédet tálalták fel, és térdig letolta a nadrágját. „Félóráig elvacakolt a gézzel, amíg bebugyolálta a farkát” - mondta Pablo Vicario. Valójában tíz percnél se tartott tovább, de olyan komplikált és Pablo Vicario számára meg egyenesen rejtélyes műveletvolt, hogy arra gondolt, ez is csak egy újabb csel, hogy húzza az időt, amíg kivilágosodik. Úgyhogy kezébe nyomta a kést, és jóformán úgy vonszolta magával, hogy menjenek már, és keressék meg a húguk elvesztett tisztességét. - Nincs mit tennünk-mondta neki*-, olyan, mintha már meg is történt volna. A disznóólak mellett is volt egy kapu: azon át mentek ki az utcára, a két meztelen késsel, miközben a szomszéd udvarokból vadul ugattak rájuk a kutyák. Éppen pirkadni kezdett. „Nem esett az eső” - mondta Pablo Vicario. „Dehogy esett- tette hozzá Pedro -, friss szellő fújt a tenger felől, és meg lehetett számolni a csillagokat az égen.” A hír addigra úgy elterjedt már, hogy Hortensia Baute, aki éppen akkor nyitotta ki a háza kapuját, amikor a két iker odaért, elsőnek siratta el Santiago Nasart. „Azt hittem, hogy már meg is ölték - mesélte nekem -, mert az utcai lámpa fényében úgy láttam, mintha vér csöpögne a késükről.” A félreeső utcában még alig egy-két háznak volt nyitva az ajtaja. Valahányszor arra jártak így hajnaltájban, és leginkább pénteken hajnalban, amikor a piacra mentek, az ikrek itt itták meg az első kávéjukat. (folytatjuk)
