Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1996-09-25 / 39. szám

3 1996. szeptember 25.

Régi mesterségek nyomában

Látogatóban az „utolsó mohikánoknál”

S. Forgon Szilvia

Pár évtizede faluhelyen még természetes volt, hogy a család vagy a nagyobb közösség maga készítette ruházatát, használati tárgyait, munkaeszközeit. Alapanyagul a lakóhelyük környékén található nyersanyagok szolgáltak: a fa, az agyag, a kő, a nád, a bőr, a len, a kender... Megmunkálásuk fortélya generációról generációra öröklődött, miközben az előállított tárgyak formája, külleme is változott, tökéletesedett. Fazekasok, kosárfonók, csipkeverők és takácsok, szűcsök és kolompárok kézügyességét dicsérik a ma már jobbára csak tájházakban, múzeumokban látható szőttesek, varrottasok, cserépedények, fonott, faragott, kovácsolt berendezési tárgyak, használati eszközök. No meg a festői gömöri falvakban, ahol még élnek a kézműves hagyományok „utolsó mohikánjai.”

Valaha a vásár elképzelhetetlen volt illatos, édes mézeskalács nélkül. Rozsnyó környéke már a

16., 17. században híres volt a mézeseiről, a városban a múlt században is még vagy fél tucat család élt ebből a mesterségből. A régi mézeskalács-dinasztiák ugyan mára már kihaltak, de a mesterség nem. A régi hagyományt a rozsnyói Demeter Mária újította fel. Műhelyét nem nehéz megtalálni - elég, ha „az orra után ’’megy az ember.- Először csak a család részére sütöttem, később már a rokonoknak, ismerősöknek is. Aztán valahogy híre ment, és egyre többen jöttek hozzám mézesért. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nem győzöm a sütést. 1989-ben a mérnök fiam kiváltotta az ipar- engedélyt és itthon maradt nekem segíteni - meséli mézeskalács-díszítés közben. Ma már újra kelendő a mézes, nemcsak a vásárokon, búcsúkban, hanem anyák napjára, karácsonyra, hús- vétra is szívesen visznek belőle. Többnyire Mária néni fia, Demeter László árulja, de vannak rendszeres megrendelőik más vidékekről is. Nekik köszönhetően a gömöri mézes ma ismét olyan híres, mint a századelőn volt.

A festői Szilicei-fennsíkon él egy másik régi mesterség, a kolomp- készítés titkainak őrzője. Az 57 éves Bastyúr Béla régi kovácscsaládból származik, ahol apáról fiúra hagyományozódott a ko- lompkészítés fortélya. A kolomp- nak a régi paraszti világban fontos szerepe volt. Ez tartotta össze a nyájat, a csordát. Minden száz darab állatra 10-12 kolomp kellett - másfajta a juhnak, más a marhának. Ma már jóval kevesebb kolomp- ra van szükség, hiszen az állatállomány is lecsökkent. Bastyúr bácsit azért ma is sokan felkeresik, az állattartók mellett a turisták, a népművészet szerelmesei is, akik ajándékba viszik érces, tiszta hangú kolomp- jait.- Négy fiú közül egyedül én tanultam ki a mesterséget. Nehéz szakma ez, hajlam kell hozzá, jó zenei hallás, kézügyesség, erő, no meg türelem. Mert amíg él, ezt tanulja az ember. Velem is előfordul, hogy nem úgy sikerül a munka, ahogy kellene. Süket a kolomp, nincs hangja. Az nem ér semmit, mert az állatoknak messziről meg kell hallaniuk ko- lompjuk szavát.

Bastyúr bácsi rendszeresen részt vesz különböző néprajzi kiállításokon, kulturális rendezvényeken, munkái túljutottak a régió, az ország határain, még Amerikában is szólnak a kolompjai. A munkába többnyire Jaroslav fia

is besegít. Remélhetőleg folytatója lesz apja mesterségének. Mallonay Dezső a századelőn lelkendezve írt a gömöri csipkeverőkről. Mint lejegyezte, a Sajó völgyében szinte minden faluban foglalkoztak csipkeveréssel. Rozsnyón, Csetneken még tanfolyamokat is szerveztek a „gazdasági helyzet felélénkítésére”. A századfordulón nagy keletje volt a szép csipkének, népviseletből a szecesszió ízlése divattá avatta: ruhakiegészítők, gallérok,

kesztyűk, lakástextíliák készültek csipkéből. A leghíresebb csipkeverők Rédován éltek. Ezt a falut gömöri Hollókőként is emlegetik, sajátos kultúrája, építészete, hagyományőrző világa miatt. Itt tanult a jelenlegi leghíresebb gömöri csipkeverő, a betléri Dagmar Die- ová. A matematika-fizika szakos tanárnő munkái, melyek főleg figurális kompozíciók, Európa számos kiállításán sikerrel szerepeltek. Ismerik őt Hollandiában éppúgy, mint Belgiumban vagy Franciaországban. Neki köszönhetően a gömöri csipke külföldön már csaknem olyan ismert, mint a belga. Sajnos, azonban ő is azon népművészeink közé tartozik, akik ismertebbek külföldön, mint saját hazájukban. Ugyancsak messze földön híres gömöri mesterség volt a fazekasmesterség. A művelésre nemigen alkalmas talaj kiváló minőségű agyagot rejtett, amiből évszázadokon keresztül megéltek a Tú- roc menti, valamint a Rimaszombat és Nagyrőce környéki falvak lakói. Aki nem tudott fazekas- kodni, az tetőfedő cserepeket készített. Az egykori híres süvetei, mellétéi, dereski fazekasdinasztiák mára már kihaltak. Az utolsó

mesterek egyike a dereski Bajusz János. Az ő korosztályából még mindenki tanult korongozni, de a tanulóidő leteltével csak ketten maradtak a szakmában. A háború után már nem volt olyan keletje a cserépedénynek, mindenki a zománcozott fazekakat kereste, Bajusz bácsi sem maradt a korongnál. Főállásban Poháron, Dobsinán dolgozott, csak „mellékesen” fazekaskodott. Munkáit az Úruv közvetítésével főleg exportra vitték. Ma már ritkán ül le korong mellé. 76 évesen nem bír úgy dolgozni, ahogy szeretne. Csak azt sajnálja, hogy gyerekei, unokái közül senki nem lépett az örökébe.

Hasonló bánata van a 66 éves Rácz Lászlónak, az egyik legismertebb gömöri kosárfonónak is. A Rimaszombat melletti Ba- racához közeli pusztán lakó idős mesternek nyolc fia van, de a családi hagyományt egyik sem folytatja. Rácz bácsi ötéves korában tanulta meg a kosárfonást, már szülei, nagyszülei, dédszülei is ebből éltek. Prágában tanult a nagybátyja kosárfonó műhelyében, de mesterét hamarosan túlszárnyalta. Kosarai számos kiállításra is elkerültek, rendszeresen részt vesz a bártfai, turócszentmártoni, nyitrai népművészeti vásárokon, de élni abból él, amit elad. Ha nem is bőségben, de tisztességesen.

Szénégetők, botozók, harangöntők, takácsok, szűcsök, bőrösök és még ki tudja, hány mesterség utolsó generációja él az eldugott falvakban. Munkájukat már csak az etnográfusok tartják számon. Pedig hány munkanélküli találhatna megélhetési forrásra, ha elsajátítaná némelyikük tudományát, biztosítva nemcsak saját boldogulását, hanem a régi mesterségek fennmaradását is.

Munkájukat már csak az etnográfusok tartják számon.- Kilencévesen kaptam ajándékba egy mézespuszedlit, aminek az íze azóta megmaradt a számban. Addig kerestem a recepteket, addig kombináltam őket, amíg azt az ízt nem sikerült megtalálnom - meséli Demeter Mária. - Mi a jó mézes titka? A hozzávalók megfelelő aránya, a fűszerek harmóniája és a pihentetés. Különösen ez utóbbi nagyon fontos, állítja Demeter Mária, aki saját bevált receptje szerint készíti a szebbnél szebb, finomabbnál finomabb mézeseket.

Deresk környékén jó minős agyag található, ez adott műi a falu népének évszázadokor resztül. A dereski cserépedér igen kelendőek voltak az e; országban, a régi mesterek ej szekérderékkal hordták a v rokra. A háború után megc

Szabad szemmel alig lehet követni azt a boszorkányos kézügyességet, amivel a csipkeverő asszonyok mozgatják, forgatják, emelik és leteszik a pálcákat. Külföldön igen keresettek a csipkéből készült térítők, öltözék-kiegészítők, de például az olyan képek is, amilyeneket a betléri Dagmar Dieová készít. Munkái nem egyszerűen mestermunkák, hanem már-már művészi alkotások.