Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-08-21 / 34. szám
Politika 1996. augusztus 21. Interjú Csoóri Sándorral, a Magyarok Világszövetségének elnökével Elemi dolgokat kellene tisztázni végre „Kis népben is benne van a minőség lehetősége." Archív felvétel (Folytatás az 1.oldalról) Tanácsos pontosan látni, hogy mi történt akkoriban, amikor tudatosan nem emlegették azt, amiről természetszerűleg szólni kellett volna: hogy a magyarok nemcsak Magyarországon élnek. Az elhallgatásnak olyan módszere ez, mintha az Isten eleve másodrendűnek teremtené a kisebbségi sorsban élőket! És e tekintetben mindegy, hogy magyarokról, szlovákokról, románokról beszélek-e, elvégre ez utóbbi felfogás nem egyéb, mint a lét igazságtalansága. Mesterkélt dolog hát, hogy erről hallgasson valaki, kiváltképp, ha közben állandóan a lábán állnak. Egyik nyilatkozatomban ezért kifejtettem - de távolról sem a sértés szándékával -, ha nekünk Trianont kellett elszenvednünk, akkor például a románoknak csak a demokráciát illene elviselniük; s abban a percben történelmi kiegyenlítődés születhetne ebben a térségben. Másként szólva: ha valakinek amputálják a lábát, akkor abba bele kell nyugodni; viszont ajánlatos meglelni azokat a politikai, erkölcsi és jogi formákat, hogy a lábától megfosztott ember is teljes személyiségnek képzelhesse magát. AIV. világkongresszus megnyitóján Sütő András egyebek között azt fejtegette, hogy a határon túli magyarok érzik ugyan az anyaország szolidaritását, ám a segítő akarat nem jelenik meg eléggé határozottan, azaz tétova s félénk a magyar haza, amikor a nemzet kisebbségi sorsban élő közösségeiről van szó. Adódik hát a kérdés: mit tehet Magyarország a Kárpátmedencében kisebbségi sorsban élő magyarságáért? Az erkölcsi gondolkodás alapja a világos, a tiszta fogalmazás. Mondjuk a demokrácia mibenlétének kérdéseiben. Ma már ugyanis nyilvánvaló, hogy az utódállamoknak bizonyos értelemben kapóra jött a „demokrácia”, ahol a többség-kisebbség demokratikus viszonya egyelőre jobbára csak a többség zsarnokságában fejeződik ki. Sajnos, ennek láttán kevés szó esik arról, hogy a kisebbségnek csupán addig van igazán ellenálló képessége, amíg megvan a tulajdona, az önálló intézmény- rendszere. Például Szlovákiában pár hét leforgása alatt elveszítette önálló jogalanyiságát a pozsonyi Ifjú Szivek és a kassai Thália Színház. Ez az a pont, ahol sok minden elkezdődik, hiszen ha már nemcsak a jogok vannak veszendőben, hanem a kisebbségeket megillető tulajdon is, akkor Magyarországnak már kormányzati szinten kellene érvelnie. Én a fentiek tudatában ezért úgy vélem: nem lehet olyan államközi szerződéseket kötni, amelyek a kisebbségellenes politika folytatását biztosítják. Értsem úgy, hogy ön nem pártolja az alapszerződéseket? Nekem az a véleményem, hogy ebben a térségben mindenképp békét kell teremteni, elvégre a viszálykodás senkinek sem jó. Ugyanakkor a béketeremtésnek egy más folyamatát képzeltem volna el. A béke ugyanis nem feltétele, hanem követelménye valaminek. Szerintem le kellett volna szögezni, hogy megkötjük az alapszerződéseket, de a bennük foglalt elveket előzőleg három évig próbáljuk ki a valóságban. Azt ugyanis logikátlannak tartom, hogy előbb megkötjük a békét, utána pedig folytatjuk a békétlenségeket. Ez elhibázott gondolkodás. Viszont azt felelhetem rá, hogy szorít az Idő, a nyugati Integráció szándéka szinte diktálja az alapszerződések fontosságát! A politikában mindig ketyeg az óra. Lám, hol van már ma Balla- dur, aki keresztapja volt az adj’uramisten, de azonnal született szlovák-magyar alap- szerződésnek. Ő eltűnt a politika színpadáról, a problémák viszont itt vannak csőstül a nyakunkon. Vajon lehetséges-e a trianoni határok által kizártak sorsának igazságos, a demokratikus joggyakorlaton alapuló rendezése, ha a kisebbségi sorsban élők minden jogos követelését valamiféle történelmi bűn fölemlegetésével utasítják el; ha a Horn Gyula által Is támogatott személyi, illetve a vallás, az oktatás és a művelődés terén közösségben gyakorolható autonómiák kiharcolásának szándéka ennél is hevesebb ellenérzéseket kelt? Demokráciát csakis olyan közösségben lehet létesíteni, ahol a történelemről, a kultúráról, a gazdasági életről, az érzelmekről nagyjából egyfélét gondolnak. Ez nem azonos az egyengondolkodással, hanem éppen fordítva: többszólamú gondolkodást azonos értékekről. Ebből adódóan azokban az országokban, ahol kisebbség él, a demokráciának is többszólamúnak kell lennie. Ahol ez megvalósul, ott az emberek otthon érzik magukat, hiszen kisebbségiekként a saját értékeiket is fel tudják mutatni. Fordított esetben viszont az ideiglenesség, a sértettség, a vesztesek lelkiállapota uralkodik el az embereken. A többségi államnak - ha arra akar törekedni, hogy ő is nyugodtan aludjék és mindenki jól érezze magát - nincs más megoldása, mint az autonómia. Ez az egyetlen megoldás, amely úgy-ahogy elfeledtethetné, kiegyensúlyozhatná a két világháború szörnyűségeit. Mert vagy ez történik, vagy a békében is folytatódik a békét- lenkedés. Pusztán területi autonómia lehet ez az üdvözítő megoldás? Az autonómia gondolata, annak megvalósíthatósága a demokráciából következik; a formája pedig jobbára a történelmi-politikai fejlődés következménye. A magyar történelemben például Erdélyben a szászok autonómiájának volt nagyon fontos szerepe. Nem ők harcolták ki, hanem a magyar királyság adta nekik, s ez az autonómia az 1200-as évektől évszázadokon át érvényes volt. Noha ez is jelentett bizonyos feszültségeket a magyarok, a székelyek, a szászok között, később azután a románokkal; ám mégis olyan együttélési formát biztosított, amelyben a szászok is tudtak fejlődni, hiszen Brassó, Nagyszeben, Segesvár mellett négy további várost és 350 falut alapítottak. Valami hasonlót tapasztaltam a közelmúltban Finnországban, ahol a svéd tanyán svéd, a finn tanyán finn lobogó leng a zászlórúdon, jelezvén egyúttal, hogy a gazda is otthon van. De hadd mondjak ellenkező előjelű példát is: tájainkon nagy az autonómiától való félelem, ugyanakkor a sorozatos betelepítésekkel réges- rég meg lehetett bontani mondjuk Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, vagy éppenséggel Érsekújvár, Losonc, Rozsnyó etnikai egységét. Ha tehát ezekben a városokban meg lehetett bontani, másutt miért nem lehet megtartani? Ezeket a dolgokat a világnak tudnia kellene, elvégre az autonómia nem az elszakadás, hanem inkább az egyensúlyozás eszköze. Hogy szlováknak, románnak, magyarnak, németnek azonos jogai legyenek. Ronthatja-e Magyarország integrációs esélyeit, ha a jószomszédi kapcsolatok csorbítása nélkül szeretné a kisebbségi hazában több tekintetben is másodrendű államnpolgárokként élő magyarok érdekelt védeni? E dilemmát úgy lehetne feloldani, hogy a nyugati országok politikusai megértenék: ha újfent csak letakarják ezt a valóban kényes kérdést, akkor hiába az atlanti integráció, mégis nagyon kínos dolgokkal kell majd foglalkozni. Nevezetesen arra gondolok, hogy a második világháború után, a békeszerződésekben is, mindig csak az egyéni jogokról beszéltek. Azt mondogatták: ha az egyén megkapja a jogait, akkor mindent megkap. Eszükbe sem jutott az a hasonlat, hogy ez nagyjából olyasmi, mintha azt mondanám a vallásról: egyénileg mindenki gyakorolhatja a saját hitét, de templomot nem építhet, mert oda többen szoktak betérni... Őszinte perceikben vajon mit szólnának ehhez a nyugatiak? Elemi dolgokat kell tehát tisztázni és megérteni, hiszen a kisebbségek jogai egyben a térség biztonságának feltételei is. Ezt a két dolgot együtt kell kezelni, s abban a pillanatban fölösleges attól tartani, hogy a kisebbség ellehetetlenedik, kiszorul azokból a lehetőségekből, amelyek a valós európai megújulást segítenék. És gondolni érdemes ennek az ellenkezőjére is: az a kisebbség, amelyik nem oly módon kapja meg a nyelvét, a kultúráját, ahogyan erre szükség van, az előbb-utóbb lesüllyed és kiszorul a demokratikus folyamatokból. Ön mit tart lényegesebbnek: hogy a nyugati magyarság a szellemi haza Irányába vezető integráló utakat tapossa egyre szélesebbre, avagy a Kárpátmedence kisebbségi gondokkal bajlódó magyarjait támogassa? Szerintem az úgynevezett volt emigráció akkor teljesítené a feladatát, ha mindkettőre odafigyelne. Egyszerre. Megvannak hozzá a kapcsolatai, hogy személyesebbé tegye az érvelését. Olyan gondolkodásra van szükség, amely a nyugatiak számára érthetővé teszi a magyar problémát. Ez azért lényeges, mert az emberek manapság hihetetlenül felületesek, a politikusok ráadásul kényelmesek is. Általában akkor oltják a tüzet, ha már késő. Az a helyzet, hogy az emberek manapság Shakespeare helyett szívesebben néznek Dallast, azaz a tömegízlésnek megfelelő áldrámákat. Vonatkozik ez a politikára is, ahol nem a valós dráma felől közelednek a katarzishoz, hanem a napi politika érdekeit követve az álmegoldások oldaláról. Ezt a szemléletmódot kellene megváltoztatni.. És vajon mit értsünk a korszerű nemzettudat fogalmán? Azt, hogy a kis népben is benne van a minőség lehetősége, ő is fontos dolgokat közölhet Európával is, a világgal is. Térségünk egyetlen igazi adottsága a kis népek gazdasági, politikai, művészeti összefogása a másképpen gondolkodó nagy országok ellenében, de nem szemben velük! Ezt kellene siettetni, hiszen itt nemcsak a demokrácia felülkerekedéséről van szó, hanem arról is, hogy Közép-Európa kis népei talán hozzájárulhatnának az egész megújításához. Az elmúlt 70- 80 esztendőben rengeteg tragédiát, ezzel járó katarzist értek meg. Mindennek társadalmi és művészi lecsapódása hozzásegíthet ahhoz, hogy az egyetemes európai kultúra egy újabb lökést kapjon. Persze, a kis népek szemszögéből ehhez az kell, hogy környezetükben a történelem és a politikai türelem kérdései ne útszéli hangnemben vetődjenek fel. A köznapok gondjaiból már annyi is bőven elegendő, ha valakinek szinte naponta próbatételt jelent a magyarsága, ám ő talmi érdekei ellenére is magyar marad, s annak vallja magát. Babits írta: „Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét!” Csoóri úr, köszönöm az interjút. Vonal alatt Az anyaország ünnepén Szűcs Béla A magyar nyelv egyik csodálatos kifejezése az anyaország. Benne van minden. Az anya iránt érzett szeretet, ragaszkodás, tisztelet. Szerencsések azok, akiknek a szülőföldjük azonos az anyaországgal. A határok azonban csak politikai vonalak és lélekben nem választanak el az anyaországtól. Ezer év alatt hányszor változtak földrészünkön? Minket ez a föld, őseink, szüléink sírjai ideláncolnak. Nem tudnám itthagyni ezt a földet, de ugyanakkor nem tudnék lemondani arról sem, hogy az anyaországot szeressem. A magyar történelem, a magyar kultúra benne van minden sejtemben és számomra mindez a mindennapi életben nélkülözhetetlen levegő. Ez a levegő az, ami éltet és a szülőföld ad erőt ahhoz, hogy Szlovákia becsületes állampolgáraként mindig arra törekedjem, hogy segítsem népeink közeledését és gyűlöljem az átkos viszálykodás minden máko- nyát. Az elvakult nemzetállami politikusoknak is végre meg kellene érteniük, hogy számunkra az anyaország nem helyettesíti a szlovák kormányt, nem aj irredentizmus forrása, nem az ellentétek csiholója, hanem épp ellenkezőleg. Minél jobban becsüljük dicső múltunkat, minél nagyobb fejlődési lehetőséget biztosítanak a magyar kisebbségnek, annál hűségesebb, lojálisabb állampolgárai vagyunk Szlovákiának. Ünnepel Magyarország. Ünnepel az anyaország. Ünnepiek én is - a szlovákiai magyar, aki a történelem kiszámíthatatlan fordulatai következtében egy szomszédos ország tisztességes állampolgáraként köszöntőm az 1100 éves anyaországot, amely ma az egyesülő Európa egyik megbecsült tagja. Szlovákiának vagyunk az adófizetői, a nemzeti termék egytizedének előállításához az itt élő félmillió magyar járul hozzá, fiaink a hadseregben ezt az országot védelmezik, nem lázadozunk. Még a nagyhangú szlovák hazafiak is elismerik, hogy békeszerető, becsületes állampolgárok vagyunk, akik példás toleranciával együttélünk a többségi nemzet fiaival. Tiszteljük a szlovák népet, de ki nem állhatjuk azokat a nacionalistákat, akik szemérmetlenül gyalázzák történelmünket, és a múltból csak azokat a méltánytalanságokat látják, amelyeket Nyugat-Európában már rég megbocsátottak egymásnak a művelt nemzetek. Megvetjük azokat a Porszem- jankókat, akik ma uszítanak és minden eszközzel megpróbálják a szlovákiai magyarságot kiforgatni jogaiból. A bennünket megillető jogainkra törő mélynemzetieket holnap már senki sem fogja ismerni, eltűnnek a történelem szemétdombján. A szülőföldhöz való ragaszkodás és az anyaország szeretete soha nem kelthet viszályokat a szlovákok és a magyarok között. Európába tartunk, ahol a határok elválasztó szerepe egyre jelentéktelenebbé válik. Mi a holnaptól ezt várjuk: az átjárható, légiesített határokat, nem a nacionalisták agyában szüntelenül kísértő határrevíziókat. Épp az utóbbiak azok, akik egyáltalán nem bíznak az európai struktúrákban. Ünnepel az anyaország. Vele együtt ünnepiünk mi is. A világtörténelem megbecsült ezeréves népe európai létének 1101. évébe lép. Büszkék vagyunk arra, hogy mi e népnek a fiai vagyunk, szlovák állampolgárokként is. Ellenségeink minél jobban el akarnak távolítani, mi annál közelebb érezzük magunkhoz az anyaországot.
