Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-08-21 / 34. szám
Vasárnap Szlovákiai magyar családi magazin Riport István királynak ez volt az első hadjárata, amelyben Koppányt győzte le 8 Nagyvilág Tízegynéhány éve a falu polgármesterének jutott eszébe a legenda 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1996. aug. 24-től 30-ig Interjú Csoóri Sándorral, a Magyarok Világszövetségének elnökével Elemi dolgokat kellene végre tisztázni A hét vezér szoborcsoportja a budapesti Hősök terén Méry Gábor felvétele Miklósi Péter A magyar honalapítás millecen- tenáriumán, gondolom, két dologról kell okvetlenül szót ejteni. Az egyik: mi valósult meg a vereckei álomból; a másik pedig: a harmadik ezredforduló küszöbén vajon mi tarthatja egyben a lelkeket és a gondolatokat, egységben a világ magyarságát? Meggyőződésem, hogy ami egy nép, egy nemzet sorsával a történelem kivételes pillanataiban történik, az csak nagyon komoly elhatározások, előzetes töprengések s tanácskozások eredménye lehet. A magyarság életében a honfoglalás volt az ilyen sorsfordító mozzanat. Ehhez intelligenciára, szervezőkészségre, előrelátó döntésekre volt szükség. Az a tény, hogy még Etelközben megköttetett a vérszerződés és hogy Árpádot megválasztják vezérnek, ez már eleve a tudatos építkezésről, a célok világos körvonalazódásáról, a személyek kiválasztódásáról tanúskodik. Ezek olyan faktumok, amelyeknek döntő szerepük volt a magyarság megmaradásában; szemben például az avarok vagy a hunok sorsával, akik valószínűleg azért veszítettek ebben a térségben, mert épp ezt a szervezett erőt nem tudták a maguk számára megteremteni. És a vereckei álom? A magyar történelmet én két nagy fejezetre osztom: a Mohácsig tartó, illetve az ezt követő időszakra. A folyamatos ideiglenességgel járó sztyeppi élettől egészen Mátyás birodalmáig oly módon épült ki itt egy európai nemzet és állam, amire méltán lehetünk büszkék, s amire alig akad egyéb példa. Azokban a századokban ez egy természetesen fejlődő, küzdelmekben megerősödő, a saját kultúráját is megteremtő ország volt. E sikeres korszakot egyetlen esemény, a tatárjárás rázta meg, de azt is kihevertük. A Mohács utáni magyar történelem viszont már a vergődések, a felállások, a visszazuhanások napjainkba nyúló szakasza. Mohács után alakul ki a három ország egy haza tudata, s az ebből adódó meghasonlások sorozata azóta is végigkíséri történelmünket. Ezt távolról sem csak a szó tragikus értelmében értem, hanem úgy, ahogy egy mélyebben gondolkodó, realista ember felméri önnön helyzetét. Elvégre Trianon óta szintén egy térségben, ám több hazában élünk, így az utódállamok magyarsága mást ért a nemzethez való tartozás, mást a saját államához való tartozás alatt; mást érez a haza, mást a szülőföld fogalmán. Ez is eltűrhető állapot, mint az életben annyi minden, de csupán akkor, ha tudatosítjuk, hogy mindez egyben mennyi meghasonlással jár. Az első világháborút követő békeszerződések olyan állapotot teremtettek, amit igazában nem lehet jóvátenni soha, csupán elviselni. Ennek velejárója, hogy azóta az utódállamoknak is örökös gondot jelentenek az ott élő nemzeti kisebbségek. Ha ugyanis 1918 után igazi békeszerződések születtek volna, akkor húsz évvel később nem tör ki a második világháború. Ez önmagában is kritikája az első világháborút lezáró paktumoknak. De ezt bizonyítják az utóbbi fél évtized friss történései is, amikor mind Csehszlovákia esetében, mind a Balkánon felbomlottak azok az országok, amelyek épp a két világháború utáni békeszerződések révén erősödtek meg. A Magyarok Világszövetségének elnöke miként látja: a széthúzás vagy az összetartás jellemzi a mai magyarságot? A júniusban rendezett Magyarok IV. Világkongresszusán mindenesetre úgy tűnt, hogy az országhatárokon kívül rekedt és a „hivatalos” magyarság között nézeteltérések feszülnek. Nem érti magyar a magyart? Mind a politikában, mind a hétköznapi valóságban tényleg jelen van egyfajta különbözés, bizonyos fokú feszültség. De ezt természetesnek tartom, hiszen a magyarság élete más törvények szerint alakult az utódállamokban, vagy éppenséggel Nyugaton, illetve idehaza. Magyar- országon még valóban nem érlelődött meg az a pontosan megfogalmazható gondolat, hogy megcsonkított ország vagyunk, de egy egységes nemzet is! A felfelmerülő nehézségeknek így különböző lélektani okai vannak. Rádásul az utóbbi ötvenhatvan esztendő arra sem volt különösebben alkalmas, hogy összhangot teremtsünk. A rendszerváltás előtti évtizedekben uralkodó nemzetietlen vezető réteg mennyiben ártott a magyarság helyzetének? Felmérhető ez egyáltalán? (Folytatás a 3.oldalon) Ahol kisebbség él, a demokráciának többszólamúnak kell lennie. Vezércikk A nemzet önmagában nem érték Grendel Lajos______________ Augusztus 20-a a magyar államalapítás ünnepe, amelynek ebben az évben a millecente- náriumi ünnepségek adnak külön hangsúlyt. Alkalom ez ünneplésre, örömre és sírásra egyaránt. Egy olasz ismerősöm, aki valóban szívből szereti a magyarokat, sírós nemzetnek tart bennünket. Nem mintha sírásra és panaszra nem lett volna okunk bőven - csak ebben a században is hányszor! Mégis, azt hiszem, olasz ismerősöm joggal csóválja a fejét „hungaropesszimizmu- sunk” láttán. Mert a magyar történelem azért mégsem volt folyamatos vesszőfutás. Államalapító királyunk műve kiállta az idő próbáját. Magyarnak lenni már régóta nem európai botrány (legföljebb a szomszéd népek némely nacionalista bajkeverőjének a szemében), nem szégyen, nem sorscsapás. Számtalan népnek, nemzetnek, nemzettöredéknek jutott a miénkénél keservesebb osztályrész történelme során. Nézzünk körül, akár csak Európában. Pozitív utópia, eszme, küldetéstudat nélkül minden nemzet amorf, arctalan tömeg csupán, amely önmaga érdekeivel szemben is manipulálható, kijátszható és becsapható. Történelmünk legnagyobb tragédiái mindig akkor sújtottak bennünket, amikor a Szent István-i gondolat ereje meggyengült, amikor a nemzet vezető rétege nem volt képes távlatot kínálni az alattvalóinak, amikor a morális züllés, a széthúzás a társadalom minden rétegét áthatotta. A nemzet önmagában nem érték, mondhatnám azt is, hogy önmagában értékközömbös. Paradox módon akkor emelkedik fel, akkor erősödik meg, ha kultúráját, szokásait, hagyományait, ha a tehetségét aláveti olyan egyetemes értékek szolgálatának, amelyek kiemelik partikularizmusából. Amilyen egyetemes érték Szent István korában a kereszténység volt, s amilyen a kereszténység ma is. Joggal tehető fel az a kérdés is, hogy csaknem ezer évvel az államalapítás után milyen pozitív utópiát, víziót kínál számunkra a demokratikus Európa? Erre a kérdésre, azt hiszem, több hiteles, érvényes « válasz is adható. Számomra ezek közül a szabad, nyitott társadalom eszméje a legfontosabb. Az az eszme,, amely az amerikai függetlenségi nyilatkozattal és a nagy francia forradalom napjaival született meg. Ennek a társadalomnak a megalapozása és kimunkálása olyan hosszú távú történelmi feladat, amely nem idegen nemzeti hagyományainktól. Hiszen erről „szól” a reformkor, s erről, bármily tragikus véget ért, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc s az 1956-os forradalom is. A szabad, nyitott társadalomra - különösképpen a szovjet típusú diktatúra alól a közelmúltban felszabadult régiónkban, de láthatunk közelebbi és távolabbi példákat is - sok veszély leselkedik. Ilyen a fundamentalista nacionalizmus, a vallási és faji türelmetlenség, a szájtépő, demagóg populizmus, a szociális gondok iránti közömbösség. De ilyen a kishitűség is, az örökös sírás-rívás, a hun- garopesszimizmus. Napi gondjaink-nyomorúságaink közepette gondoljunk arra is, hogy végre nem kényszer- pályán mozog nemzetünk, hogy újból történelmi lehetőséget kapott a magyarság. Hogy méltó és megbecsült helyet foglal el Európa szabad nemzeteinek közösségében, s hogy az átmenet kínjainak, keserveinek is vége szakad egy napon.
