Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-02-04 / 5. szám
'VaáÁK'Wf11 hogy az olasz mérnök borközi állapotban tett minősíthetetlen kijelentéseket, de „teljesen meg van békéivé az uralkodó társadalmi renddel, ha nem ivott többet a kelleténél.” Tankréd barátunk tollából tudomást szerezhetünk Hieronymi belügyminiszter erdélyi útjáról „...látogatása főleg a nemzetiségeknek szólott. Békejobbot kívánt nekik nyújtani, amit azonban ők el nem fogadtak.” (Nincs új a nap alatt.) Napirendre került a környezetvédelem, a kíméletlen fogatosok, „...a nép, mely egész heti keserves munka után egy kis friss levegőt ment élvezni a ligetbe, a fojtó gyári- vagy műhely-szagért változatosság kedvéért cserébe most oly mennyiségben kap port a tüdejére, hogy beéri vele jó időre.” Elárulja a „tdrcza” azt is, hogy a tőke arisztokráciája kocsizik, „legkivált” a pénz lovagjai. (Lásd. Nyugati luxuskocsik erdőben, parkban, védett területen, a dinnyeföld közepén stb.) Mindezekkel szinte egyidejűleg „az alföldről szocziális zavargások” nyugtalanító híre érkezik, ezt azonban feltétlenül a háttérbe szorítja Soly- mossy Sándor boszniai riportsorozata, ahol a Han- dzsi-Loja-féle lázadást követően „vastag babona, elvadultság, vérbosszú, özönvíz előtti szokások és fogalmak tartják bilincsben a népet ma is.” Ám adjuk vissza még egy pillanatra a szót Tankrédnak, aki Svájccal (mindenkori mérce?) foglalkozik: „...a két millió lakossal bíró Svájcban egész sereg szegény-gyermek nevelőintézet és árvaház van, amelyeket többnyire tehetős magánemberek alapítottak. Ilyennemű intézetek száma meghaladja a százat, míg a 16 millió lakossal bíró Magyarországon, alig van egynéhány.” (Nem tudni, vajon az utódállamokkal együtt a következő század végére behoztuk-e a svájci előnyt.) A párhuzamok kedvéért megemlítjük még Kozma Andor székfoglalóját a Kisfaludy Társaságban (1894 február), ahol felolvasta „Csinált világ" című szatíráját, mely szerint „csinált dolog most minden, még a honfiérzet és a szerelem is. Lesz nemsokára czégfölirat, hogy benn a boltban gyári alapon kapni délibábot...” Persze, ha már itt tartunk, a Magyar Szemlének reagálnia kell a hírre, hogy angol orvos reuma ellen sikerrel használja a paprikát. Ugyanis „...még a podrecsányi pipa is jobban elkél, ha ráfogják, hogy Londonban készült... Az újlaki bajusz- pödrő kikerül Párizsba és onnan hozatják némelyek; a párizsi illatszerész csak a bélyegét nyomja rá...” (Ma a „bajuszpödrőt” és egyebet nem visszük ki Párizsba. A „bélyeget" hozzuk be.) * * * Századvégi párhuzamok. Párhuzamok? Inkább Régi-régi tárgyak, eszközök - pihentető csönd egyfajta üzenetek... Kommentárt aligha igényelnek Nyugaton, illetve Keleten, a helyzet változatlan, az idő nem is múlik oly vészes sebességgel, ahogy hittük. Már csak az „ELŐFIZETÉS ily czímű munkára” mai változata hiányzik: „Ballan- gó - költői elbeszélés két részben, huszonnégy fejezetben. A költemény hőse fiatal ideálista, kit szerelme hajt a dicsőség magaslatai felé; tárgya: a hős küzdelmei és kiábrándulása...” Igen, pont, pont, pont... Melanie Griffith Antonióért kerékpározik Liz Taylor eltökélte, hogy az új esztendőben zárva tartja hűtőszekrényét és bálját. Szigorú diétát tart, csak egészséges, kalóriaszegény ételeket fogyaszt, s nem iszik szeszes italt. Vajon meddig? Négyszemközt a Ritzben Hová hívja meg híres hölgyismerősét egy párizsi úr? Természetesen a Ritzbe. így tett Gérard Dépardieu (47) is: pompás vacsorára invitálta amerikai kolléganőjét, Goldie Hawnt (50). Dépardieu, aki nemcsak színészként szerzett hímevet, hanem bortermelőként is, a híres szállodában saját borával, az 1993-as zamatos Chateau de Tignével lepte meg Goldie-t. Julia Roberts új partnere Melanie Griffith amerikai filmszínésznő (38) szinte mindent megtenne Antonio Banderasért (35). Mostanában például szorgalmasan kerékpározik, mert a spanyol „hősszerelmes” Melanie gömbölyödésének láttán kifejtette: csak a szuperkarcsú nőket szereti. Újévi fogadalom Alacsony, jóképűnek igazán nem mondható szemüveges úrral, kézenfogva kóborol mostanában Párizs utcáin Júlia Roberts (28). Az úr nem más, mint Woody Allén (60), akit az egyik legsikeresebb amerikai rendezőnek és komikusnak tartanak. A francia fővárosban a Projekt ’95 című film forgatásán találkozott a két sztár, s azonnal összemelegedtek. Mit szól majd mindehhez Woody élettársa? Német lapokból POLAK IMRE ROVATA Valódi, igaz titkokat a múlt őriz csupán. A jelen - a ma, az ép pen tovasuhanó óra, perc, pillanat - mindössze konkrét tények „hétköznapi” villanása... S a jövő...? Végeredményben múltból táplálkozó sejtések apró szemcséiből áll össze jelenbe simuló mozaikká. Századunk elején a futuriz- mus múltat akart pusztítani, hogy romjain jövőt, pontosabban jelent építhessen. Marinetti kiáltványa 1909. február 20-án jelenik meg a párizsi Le Figaro hasábjain. Éget, perzsel minden szava: „A századok legkiemelkedőbb csúcsán állunk!... Miért kellene hátra néznünk, ha ki akarjuk tárni a Lehetetlen rejtelmes kapuit? Tegnap meghalt az Idő és a Tér. Már a teljességben élünk, miután megteremtettük az örök, mindenütt jelenlevő sebességet. ”----V?— Id ő és Tér nem halt meg... Talán picit megnyílt a Lehetetlen rejtelmes kapuja? Nos, ez idő tájt nyilván kevesen sejtették, hogy a Sebesség nagybetűs dimenzióvá nemesül, Idővel, Térrel békésen összefér majd... A századvég embere - 1890-95 tájékán - talán nem ok nélkül hitte, hogy „elközelgett az idők vége”. Anatole Francé, a századforduló egyik legkedveltebb szépírója szelíd iróniával jegyzi meg: „Nem könnyű általános fogalmat alkotnunk magunknak azokról a dolgokról, amelyek közt élünk. Hiányzik hozzá a levegő és a távlat. S ha sikerül is áttekinteni azt, ami véget ér, nehéz felismerni azt, ami kezdődik... az emberek hajlamosak azt hinni, hogy a világ velük együtt ér véget. ” Nem ért véget. És nyilván velünk, az újabb századvég embereivel sem ér véget. Annak ellenére sem, hogy a mi századvégünket még egy ezredvég is hatványozza! Mi - Legalábbis az 1996. esztendő elején - ugyancsak távol állunk a futuristák múltat feldúló hangulataitól. A múlt számunkra szelíd, bölcs szavakat, pihentető csöndet jelent. Gyökereket, ahonnan rohanó századunk kifulladt, kimerült embere éltető nedvet vár. Szerb Antal enyhe malíciával írta le a mondatot: „A fáradtság a század végén mintegy kötelező attitűd. ” Viszont mi valóban elfáradtunk... Elfárasztott bennünket két világégés, a helyi háborúk megszámlálhatatlan sora. Az ún. életszínvonal permanens emeléséért folytatott hasztalan (illetve másnak hasznot hajtó) hajsza... mindaz, ami a szellemet, lelket, hitet profitrátában méri, sőt szolgáltatássá züllesztette. Korunk embere - kivezető utat és válaszokat keresve - régi-régi fóliánsok fölé görnyed, tibeti kolostorok ősi szövegeit böngészi, évezredek homályából „ás elő” tanokat, transzcendentális kapcsolatteremtéstől vár megoldást nem éppen transzcendentális gondjaira, meditációs gyakorlatokat szenved végig annak reményében, hogy bepillanthasson lelkének legrejtettebb bugyraiba. Persze, aki keres, az talál... Más kérdés, vajon azt talája-e, amire leginkább szüksége van...? Két évszázadot tulajdonképpen három nemzedék kapcsol össze. A nagyapáknak rendszerint volt, az unokáknak pedig lesz századvégi életérzése, hangulata, tapasztalata. Kétségtelen, hogy az információk ilyen szintű áramlása nem teljesen hiteles, a szubjektivitás, a transzformáció ugyancsak torzít rajta. Viszonylag objektívebb és a konkurencia jóvoltából könnyebben ellenőrizhető forrás a korabeli sajtó, amely „naprakész” információkkal szolgál, sőt évfolyamokba kötve izgalmas olvasmánnyá válik - részben igazolva Verne Gyula jóslatát, hogy egykor az újság pótolni fogja a könyveket. Tény, hogy a silány és hamisított történelemkönyveket máris pótolja. Lapozzuk fel most a Magyar Szemle 1894-es évfolyamát: vajon találunk-e párhuzamokat századvég és századvég között? íme, a Hétről- hétre című rovat - Tankréd „eredeti tárczája”. A tárcaíró „januárius 18.” keltezéssel Rajner Lajos esztergomi kanonokot idézi, aki szerint „Ma már senki sem vonhatja kétségbe a nyomtatott betű hatalmát. Bárminemű ügy vagy vállalat sikerre csak úgy számíthat, ha annak megfelelő képviseletéről gondoskodva van a napisajtóban...” (Médiavita volt, van és nyilván lesz.) Tankréd kollégánk 1894. „februá- rius 8.” keltezéssel a nagyböjt egyik várható nagy eseményével foglalkozik - Munkácsy Mihály képe, a „Honfoglalás" Párizsból útban van Budapest felé, a város készül a millenáris ünnepségekre (honfoglalás), látnivaló lesz bőven „de minden késik”, nem így a háziurak, akik máris felverték a lakbéreket. Nem lehet tehát rossz néven venni a „szegény díj- nokoktól, tanítóktól, hivatalnokoktól, hogy az egész vonalon fizetéspénzt hangoztatnak.” (Nos, ami azt illeti, a „fizetéspénz" körül ma is vannak bizonyos gondok.) Tankréd figyelme természetesen más országokra is kiterjed, a külpolitikai események monoton ismétlődése nyilván bosszantja, így hát megjegyzi: „...úgy látszik, állandó rovatokat nyitnak már az újságok ily czimek alatt: anarchista-világ Párizsban, anarchista-világ Olaszországban, Spanyolországban és egyebütt.” (Tehát merényletek nagy választékban, a helyszínek szinte azonosak.) Míg aztán a 30. számban végre nekünk is van anarchistánk (persze nem egészen a mienk). „Piccarone Moksának hívják az illetőt s már négy év óta lakik Budapesten, mint a Ganz-gyár egyik tecnikusa. Heves természetű ember, aki szereti kissé az italt, s gyűlöli, de nagyon, az osztrákokat.” Persze a mi merényletünk silányra sikeredett, miután a rendőrség a végén kiderítette, ÉRDEKESSÉG 1996. február 4.
