Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-21 / 3. szám
0 < ■J > * 111 a in >■ 0 Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement, hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt és békességgel elaludt. Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott állt készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs az a mestermunka, amelyik különb lehetett volna. Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta; éppen ráillett a lábára.- Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál, pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta. „A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól.” De mire másnap fölkelt, készen állt a két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott. Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle. Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:- Hallod-e, lelkem, mi lenne, ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben? Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz. Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egy arasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjúkkal olyan szaporán varrtak, tűztek, szögecseltek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában. A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltűntek.- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod mit? Varrók nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt. Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögeit, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra: szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók. Azok a szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat, s azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, fúttyentgettek, rikkant- gattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek: Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk? Többet bizony nem is suszter- kódunk!- énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából. Nem is jöttek vissza soha többet. A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora, mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett. Rónay György átdolgozása Tíz állat - egy város Ha a lerajzolt állatok nevének kezdőbetűit megfelelő sorrendben beírod a körökbe, egy hatalmas európai kikötő neve alakul ki. Nos, hol kötöttél ki? MEGFEJTÉS A december 24-ei számunkban közölt feladat megfejtése: 14 doboz. Nyertesek: Tóth Katalin. Zalaba; Nedela Patrik, Ipolybalog; Pálos Edit, Dunaszerdahely; Nagy Tamás és Balázs, Vásárút; Schulczi Gábor, Búcs. ÁGH ISTVÁN Édesapám, virágosat álmodtam, napraforgó virág voltam álmomban. Édesanyám, te meg fényes nap voltál, napkeltétől napnyugtáig ragyogtál. Rácz Noémi rajza-m mr j hétéves is elmúltam, de még \/J G T'* nem volt szánkóm. Pedig na- XV JLCLi gyón szerettem szánkózni. Ám mindig csak akkor szánkózhattam, ha a háta mögé ülhettem annak, akinek szánkója volt. Kölcsön nem szívesen adták, mert féltették. Csak Szabó Karcsi volt kivétel, a legjobb pajtásom. Ő kölcsönözte néha, ha fölkerült az alvégről. Mert ők lent laktak a Sajó partján, a gát mellett. Onnan nem mindig akaródzott neki feljönni, hiszen ott sem hiányzott a domb, ahol nagyszerűen lehetett szánkózni. De kifogtam a szánkó hiányán. Kerestem egy deszkadarabot, s azt használtam szánkó helyett. Ráültem, kapá- lództam egy kicsit, s előrenyújtva a lábamat, le- siklottam a dombról. Bár vizes, havas lett a nadrágom, nem bántam. Csak az bosszantott, hogy mindig röhögtek rajtam a gyerekek.- Nem szánkó az, te buta! Nem is fér rá a hátsód! A nadrágodon csúszkálsz. Hehehe! Ilyen szamár is csak egy van. Még sok mindent kiabáltak, és folyton hec- celődtek. Egy ideig nyeltem a könnyeimet, végül fogtam a deszkát és hazaszaladtam.- Édesanyám - szóltam már az ajtóban. - Mikor lesz nekem szánkóm?- Mikor lesz szánkód? - nézett rám a mosó- teknő fölött, és árnyék suhant át az arcán. - Ne félj, neked is lesz.- De mikor? Édesapám is mindig ezt mondja. Még sincs szánkóm.- Egy kicsit vámod kell. Már nem sokáig.- De hát meddig? Mindenkinek van szánkója, csak nekem nincs. Abbahagyta a mosást, megtörölgette a kezét, és magához húzott. Éreztem testének melegét s a mosószappan átható szagát. Simogatta hajamat, s gyöngéden mondta.- Ha hazajön, beszélek apáddal. Valahonnan szerzünk egy szánkót. Jóleső bizsergést éreztem a bőrömön. Szavai nyomán szertefoszlott minden szomorúságom. Estefelé megjött apám, s fáradtan ült az asztal mellé. Keveset beszélt s komótosan fogyasztotta a krumplipaprikást. Még tanultam egy kicsit, de a pillám egyre mélyebbre ereszkedett. Félálomban még hallottam, ahogy sugdolóznak, azonban semmit sem értettem beszélgetésükből... Harmadnap este nevetve lépett be ajtón az apám komája, Karikás Lajos bácsi. Hóna alatt takaros kis szánkó volt. Nem ródli, hanem amolyan parasztszánkó, alacsony és lapos.- Na, itt van a szíved vágya! - mondta szélesre húzott szájjal, és felém nyújtotta a szánkót. Hű, milyen melegem lett. Forgattam, mustrál- gattam a fenyőszagú alkotmányt. Tapogattam a vasalását. Rátelepedtem, ide-oda mozgattam. Majd kiugrottam a bőrömből.- Köszönöm, komám - mondta a vendégnek apám. - Mégis sikerült összeütnöd.- Miért ne sikerült volna - pislogott Lajos bácsi. - Értek én az ilyesmihez, asztalos volt a nagyapám.- De hát mivel tartozom, komám?- Majd elintézzük. Nem sürgős... Másnap én is ott nevetgéltem a szánkózók között. Többen irigykedve nézték új szánkómat. Én meg csak szánkóztam, szánkóztam egészen csillaggyúlásig. Éjjel is a szánkóval álmodtam, s iskolába menés előtt mindig megsimogattam. Történt egyszer, hogy egy szekér tűzifát hoztak a szomszédunkba. Én is ott lábatlan- kodtam a szekér körül, húztam magam után a szánkót. Magam sem tudom, mi történhetett, de a szánkó a szekér kereke alá került. Egy roppanás, és vége lett a büszkeségemnek. Törötten húztam haza, és sírtam, sírtam. Szegény édesanyám is velem könnyezett. A végén azonban megvigasztalt.- Ha hazajön apád, megszögeli.- Aztán meg is püföl!- Ne félj, nem engedem, hogy megverjen! Nem is vert meg, csak csendes szóval káromkodott. Miután összeszögelte a szánkót, újra a gyerekek közé vegyültem. A szánkó azonban nem sokáig bírta. Elhasadt. Még megszögelte néhányszor apám, de nem használt. Mindig elhasadt, lesántult. Nem is mentem vele semmire. Behúztam a színbe, hogy ne is lássam többet. Apám végül gyújtóst hasogatott belőle. Így ment tönkre a szánkóm, s nem csináltattak másikat helyette. DÉNES GYÖRGY A szánkó FECSKE CSABA jJUi \r Gáborka egész nap nagyon szomorka volt. Mintha búbánatból lett volna szoborva. Egy pádon ülve szoborkodott egyedül. Se Ödönke, se Erzsiké nem játszott vele, pedig úgy szeretett volna egy kicsit ödönkélni, egy kicsit bö- zsikélni. Egymagában ödönkétlenkedett hát, míg bele nem erzsült. Egy idő után úgy elgá- borodott, hogy kicsordultak a könnyei. Bár nem volt hűvös az idő, megborzongott. Úgy bronzongott, mint ott vele szemben a szobor, aki bronzból volt és lovon ült. Bronzlovon. Bronzalom, ha valaki bronzlovon ül egész életében. - Milyen szoború is egy bronzszobor sorsa! - gondolta Gáborka. - Csak egy Gáborkának gáborkásabb, amikor egyedül van. Ödönkétlenül és erzsikétlenül. Akinek még lova ^ sincs: se - gfi ■/®) bronz, se bronztalan lova. Szeretett volna megb- ronzulni legalább,-^ * hogy ne legyen olyan gáborkásan Gáborka, de hát ő egy élő, eleven gyerek búbánatból szoborva. Vidám - madárfütty rigólko- dott a hársfán, de Gáborka) meg se hallotta. Hiszen olyan szoborúan szomorka volt. ............. íb orkaR V - JS 'a g: Szerkeszti: Tallósi Béla
