Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-05-19 / 20. szám
1996. május 19. MŰVÉSZVILÁG SZABÓ G. LÁSZLÓ Fordított oggyo Előbb utazott. Diplomataszüleivel Közép-Ame- rikába. Budapestről San Jóséba. Gimnazistaként egy ottani képzőművészeti műhely tagja. Fest, kiállít, díjakat nyer. Érettségi után filológiát és művészettörténetet tanul. Egyetemista. Közben munkát kap a Costa Rica-i Nemzeti Színházban. Díszleteket fest. Táncol. Koreografál. Diplomát művészettörténetből és esztétikából Budapesten szerez, a bölcsészkaron. Kiállítani már nem akar, de a grafikákkal és az akvarellel továbbra sem hagy fel. A színpaddal is kapcsolatban marad. Könyvet ír a századforduló magyar színházi látványáról. Bartha Andrea neve mögött most már hosszabb ideje az áll: jelmeztervező. Első kosztümjei Eszenyi Enikő rendezéseihez készültek. A Leonce és Lénához, a West Side Storyhoz, a Heilbronni Katicához, a Boáihoz. Ő tervezte azonban a Dühöngő ifjúság, a Mesél a bécsi erdő (Pesti Színház), a Valahol Európában (Operett Színház), a Macbeth (Vígszínház) és a Hajlam (Budapesti Kamara- színház) kosztümjeit is. Ezekben a hetekben Pozsonyban, a Hviezdoslav Színházban dolgozik. Az Ahogy tetszik jelmezeit tervezi. Egyébként nincsenek közepesen szép ruhái. Csak látványosak, poétikusak és nagyon egyszerűek. Napjaink három nagy divatdiktátoráról a következőképpen vélekedik. Versace: „Giccses.” Ar- mani: „Menedzserdivat.” Ga- ultier: „Imádom. Nem utánoznám, de a kreativitása ámulatba ejt. A merészsége az erénye.” San Jósé: magány és egzotikum „Sok szépet és sok jót láttam Costa Ricában, de volt ott egy nagyon erős mélypontom is. Tinédzserként nem tartozni sehova... ez iszonyúan tud fájni. Egyedül éreztem magam. Az osztálytársaim az Egyesült Államokból jött vagy helybeli milliomosok csemetéi voltak, akik már tizenhat évesen Mercedesszel vagy BMW-vel jártak iskolába. Más világ, másfajta gondolkodás az ottani. A gimnáziumban angolul vagy spanyolul beszéltünk, s ami egy újabb pluszt jelentett, az a képzőművészeti műhely volt. Nagyszerű festőtanárt kaptunk. Szabadon bánhattunk mindenféle anyaggal. Kínomat, bajomat, depressziómat le tudtam vezetni. A díjak váratlanul jöttek. Később már az órákra sem kellett bejárnom, ha nem akartam. Tudták, hogy a műhelyben dolgozom, s nekik ez elég volt. A Nemzeti Színházba előbb csak nézőként jártam. Akkor már kezdtem jól érezni magam. Megtaláltam végre a helyemet. Az ottani főrendező, miután bemutattak neki, megkérdezte: nincs-e kedszettörténészek között jelmeztervező vagyok, a jelmeztervezők között művészettörténész. Én ezt élvezem, bár sok nehézséget okoz. Alföldi Róbert rendezésében, a Trisztán és Izoldában koreográfusként dolgoztam. Ezen is elcsodálkoztak sokan. Furcsállották. Nem vagyok polihisztor, csak sok minden érdekel. Ezért nem tartozom egyértelműen sehoBRRTHR RNDR6R szobái y to Ion jelmezei Kamarás Iván és Rátóti Zoltán a Hajlamban (Helyey Zsuzsa felvétele) vem díszleteket festeni. Nem tervezni - kivitelezni. Aztán kúsztam felfelé a szamárlétrán. Tizennyolc évesen már egy egész festőbrigádot vezettem. Szerettek. Örültek a tehetségemnek. Amíg önmagámmal foglalkoztam, azzal, hogy én ott idegen vagyok, mindenféle bajaim voltak. Ahogy elkezdtem másra is figyelni, egyszer csak megváltoztam. Costa Ricában egyébként semmiféle megkülönböztetést nem tapasztaltam. Csak az amerikaiakkal szemben van furcsa érzésük. Azt mondják: rátelepedtek a kultúrájukra. A fehér bőrű embert gringóként kezelik. Mert hogy amerikai. Amikor kiderül, hogy európai vagy, főleg egy értelmiségi, pláne művészi közegben, az már egyszerűen misztikus számukra. Hogy magyar vagy hottentotta, az ott teljesen összefolyik. A világnak azon az oldalán Európa létezik, semmi más. Mi itt egymást öljük, ott meg az sincs, hogy olasz vagy francia. Csak Európa. Tovább nem részletezik. De ha elfogadnak, s megszeretnek, mindent meg akarnak tanulni tőled.” Szabálytalanságok „Az én esetemben minden szabálytalan. Mindenhonnan kilógok. Most is. A művéva. Laci, a férjem is ilyen. Fest, zenél, díszleteket tervez. A hályogkovács biztonságával csinálunk sok mindent. Ezt pedig elég nehezen nyelik le azok, akik úgy érzik, hogy alulmaradtak. Hosszú távon szerintem teljesen mindegy, ki mit tanult. Sokkal lényegesebb, hogy mit tesz le az asztalra. A Vígszínházban, évekkel ezelőtt, előbb tanulni szerettem volna. Fizetniük sem kell, mondtam, csak engedjék, hogy dolgozhassak. Természetesen a kosztümök érdekeltek. De a színpadról. Ők viszont csak öltöztetőként alkalmaztak volna. Mára fordult a kocka. Jelmeztervezőként hívnak ugyanebbe a színházba.” Eszenyivel, véd- és dacszövetségben .Enikővel a véletlen hozott össze. Bár mint tudjuk: véletlenek nincsenek. Még a mágikus realizmusban sem, amit én nagyok szeretek. Enikő első rendezésére, a Leonce és Lénára készült, amikor az üzemszerűen működő kőszínházak engem már egyáltalán nem érdekeltek. Én ezt már lezárt ügynek tekintettem. Az alternatív és a tán- színházak sokkal jobban vonzottak. Laci a Vígben plakátokat tervezett akkoriban, Enikő már ismerte őt és megkérdezte tőle, ismer-e valakit a képzőművészeti főiskolán, akivel megcsináltathatná a Büchner-darab díszletét. A főiskolán nem, felelte Laci, de a feleségét talán rá tudná beszélni. És kihúzta a táskájából a Leonce és Lénát, hogy neki is ez az egyik kedvenc darabja, és mindig magánál hordja. Enikő aztán eljött hozzánk, megnézte a munkáimat és azt mondta: jó, akkor tervezd meg a díszletet és a jelmezeket is. Hogy én éppen akkor babát vártam, az nem nagyon érdekelte. Majd a Laci segíteni fog, közölte. S ezzel el is dőlt minden. Enyém lett a kosztüm, Lacié a díszlet. És ez a leosztás aztán meg is maradt köztünk. Enikő különben az a kivétel, amely nem erősíti a szabályt. Őt nem lehet normális mércével mérni, mert fordítva van berakva az agya. Mint ahogy, remélem, nekem és Lacinak is. Ezért tudjuk megérteni egymást.” Lelke legyen a ruhának „Tervezés közben már csak a színész érdekel. A hangja, a gesztusa, a járása. Nézem, bámulom őt a próbán, gondolkozom, válogatok a jelmeztárban, egyszer csak beugrik valami. Onnantól fogva már elég gyorsan dolgozom. Előre tervezni kínszenvedés. Nekem bele kell szagolnom a játék hangulatába. Látnom kell, hogy mozog a színész, milyenek a reakciói, a megnyilvánulásai. Én csak belőle tudok kiindulni. Nem egy kollégám ugyanis karakterre tervez. Anélkül, hogy tudná, ki játssza ezt vagy azt a szerepet. Nekem ez így képtelenség. Az én munkamódszerem a következő. Kikotrom a raktárban, ami nekem tetszik, s azt felújítom, vagy egészen máshogy használom. Én akkor érzem jól magam, ha variálni tudom a ruhákat. Megtörténik az is, hogy egy ócska sapkából vagy egy elnyűtt szalmakalapból születik meg a figura, vagy egy szál jégeralsóból, amelyből kilátszik a színész feneke. Mint a Macbethben Reviczky Gábornak. Vele egyébként mindig gondban vagyok. Talán mert annyira a saját karakterét hozza. A legtöbb esetben az történik, hogy a jelmeztervező kitalál valamit otthon, az asztal mellett, majd a kivitelező, tervekkel a kezében bemegy a raktárba és választ hozzá valamit. Nálam ez épp fordítva van. Elkezdek turkálni, keresgélni, kinézek egy számomra izgalmas holmit, és ahhoz tervezem a ruhát. Engem például egy régi mellény, amelynek lelke van, nagyon is inspirál. A jó kosztümnek két feladata van. Segíteni a színészt és vele együtt játszani. Ha csak felöltözteti, az nem jó. De az is rossz, ha a színész helyett játssza el a darab koncepcióját. A ruhának szolgálnia kell egy elképzelést. Egy elegáns modell bármit felvehet, a kifutón jól fog kinézni. A színészeknél máképp működik a dolog. Nekik nemcsak viselniük kell a ruhát - játszaniuk is tudni kell benne.” ^Megrázóan kegyetlen kfilm a Kivégzés előtt. Egy halálra ítélt rab és egy apáca kapcsolatát mutatja be. Három nagy művész összekovácsolt, közös munkája — Tim Robbinsé, a rendezőé, valamint a két főszereplőé, Susan Sarandoné és Sean Penné. Az apácát játszó Susan Sarandon alakításáért megkapta a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-dij'at. Családba került az elismerés, hiszen a rendező, Tim Robbins a férje. ' J~k /A1 Hollywood legszolidabb, befelé, család- centrikusan élő párjának tartják őket. 1987-ben találkoztak. A fiú, Tim kezdő színész volt, akit inkább rendezői ambícióiról ismertek. A Los Angeles-i The Actors Gang nevű, nem túl népes avantgárd színházi társulatnál dolgozott. A tizennégy évvel idősebb Susan akkor már ismert színésznőként több filmben is szerepelt. Tim magas fiú volt, meglehetősen hanyag, kedvetlen, lomha figura. Képlékeny gumiarccal, amely mindenről és semmiről sem árulkodik. Mellette Susan még kisebbnek, jelentéktelenebbnek tűnt. Vörös hajú, egyszerűen öltözködő hétköznapi asszonynak, akiről inkább mondhatták, hogy a mindennapi bevásárlásból jön, mintsem a hollywoodi filmstúdiókból. 1987 táján épp olyan időszakban találkoztak, amikor mindkettőjüket ugyanaz az érzés nyomasztotta. A rendezők és producerek Susanben a bomba nőt, Tiniben a mácsót látták, s mindkettőjüket csak a happy enddel végződő felszínes történetekbe hívták. Elévült, avítt szerepkörbe sorolták be őket, s ebben a skatulyában reményeik meghiúsulását látták. Ebben a válságos időszakukban a sors összehozta őket a Baseballbikák felvételein, s mire a forgatás befejeződött, a két rokon lélek egymásra talált. Azóta együtt élnek, van két közös gyerekük (Jack Henry és Miles), és egymást erősítve merítettek bátorságot ahhoz is, hogy hátat fordítsanak a minden jó, ha a vége jó megoldású sekélyes filmeknek, és újrakezdjék a pályát. Susan új időszaka a Thelma és Louise-zal kezdődött, egy országúti kalanddal, amelyben pusztulásba űzi őt a férfiak erőszakossága. S olyan magasságokba ért, hogy az elmúlt években, az ideivel együtt, ötször választották be őt az Os- carra jelölt öt legjobb közé. Tim Robbins pedig nekiveselkedett első önálló nagyjátékfilmjének, a Bob Roberts című politikai szatírának, melyet hamarosan követett második rendezése, a Kivégzés előtt. Célja az volt, hogy teljesen szétrombolja azt a börtönromantikát, amit a rácsok mögé be-bekukucs- káló legtöbb szórakoztató film egzotikumként kínál. Két évig járta a fegyintézeteket, hogy megismeije az elítéltek igazi életét, érzéseit, viselkedését, bezártságát, lelki kínját. Susan pedig tovább épült és szépült mellette. Olyannyira, hogy a Playboy magazin egyik éven a nyár legszebb mellét tulajdonította neki. Máskor pedig Hollywood kiáltotta ki őt az év legszexisebb színésznőjének. Amerika ma sem búja megértem, hogy egy negyvenkilenc éves nő, három gyermek édesanyja (első gyermeke, Éva nevű lánya Franco Amurri olasz rendezőtől született) hogy lehet annyira szép, mint ő. „Ez. jellegzetes amerikai tabu - nyilatkozta az Arnica című olasz divatlapban. - Európában sokkal jobban elfogadják az érett nőket, mint nálunk. Szerintem az érzékiség megőrizhető egészen az elmúlásig. Mert nem a kor függvénye, sokkal inkább hajlam, tartás kérdése. ” Mondják, és sok színészházaspár rövid idő alatt zsákutcába fordult kapcsolata is ezt bizonyítja: Hollywoodban nem könnyű boldogságban, megértésben együtt élni hosszú távon. Susan: - Sehol se könnyű. A kapcsolat olyan valami, amit mindennap építgetni és ápolni kell. Persze ezt akkor könnyebb, ha olyan személy mellé rendel a sors, aki tisztel, aki fel tud vidítani, bármikor meg tud nevettetni, csupa olyan dolgot csinál, amivel le tud venni a lábadról, s még táncolni is elvisz... Tény, nagyon szép és nagyon izgalmas, hogy együtt tudunk dolgozni, de az együttélés az más dolog. Együtt élni nehezebb. Jól mondom? Tim: - Jobban nem is mondhatnád... És az is fontos, milyen a viszonyunk a gyerekeinkkel. Bármikor bármivel odabújhatnak mellénk, megbeszélhetik, megvitathatják velünk a dolgaikat. Ez persze bonyolultabbá teszi az életünket. Susan: - Arra vágyom, hogy megismerjék az igazi örömöt. Hogy szeressék egymást és bennünket, hogy mindig velünk maradjanak. És az se baj, ha én is meg tudom őrizni az életerőmet. A tüzet, aminek nem kell, hogy kialudjon. Példa rá Jeanne Moreau. Még mindig lobog benne. (tallósi) Susan Sarandon
