Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1996-05-19 / 20. szám

CSÁKY PÁL Édes szülőföld (részlet) Külön eseménynek számítottak az is­kolában a plébános úr órái. Szocialis­ta berendezkedés ide vagy oda, a ke­mény katolikus falu gyerekeinek nagy része bizony hittanra járt, s az órákat az iskolában tartották. Hiába voltak a nagy meggyőző szövegek, hiába a kommunista brosúrák szinte havonkénti ismertetése, hiába a szülők ismételt behívatásai a község­házára, hiába a győzködések áradata élőszóban és a hangoshíradón keresz­tül, semmi sem hatott: a szülők ke­mény nevelésben részesültek és meggyőződésükből nem engedtek. A szövetkezetbe vagy a kommunista pártba még be lehetett citálni egyikü- ket-másikukat, ám arra rákényszeríte­ni őket, hogy ne járjanak templomba vagy a gyereküket ne adják hittanra, már sokkal nehezebben ment. A taní­tó úr sem tette a kalapja mellé, amit az ilyen rábeszélések alkalmával ka­pott; a felvágott nyelvű menyecskék alaposan kitöltötték rajta a mérgüket, s egészen odáig elmentek a fenyege­tésben, ha nem engedi be a papot az iskolába, őt magát kergetik ki kapá- val-gereblyével a faluból. A hivatalos közegek, a párt- és állami szervek, de még a titkosrendőrök is meghátráltak eme elemi erejű, egységes fellépés láttán. Mégcsak azt sem mondhatjuk rájuk, hogy rossz szívvel tették volna, hiszen a faluban azt is tudta minden­ki. hogy a helyi párttitkár, a tanácsel­nök, de még a két falusi titkosrendőr fia is el-eljárt esténként a szomszéd községbe, a parókiára, ahol a plébá­nos úr otthonosan, a világ szemei elől elvonulva nyújtott nekik vigaszt, hit­tan-különórák formájában. Meghasonlott, tudathasadásos éle­tet éltek ezek a helyi vezetők is. A közösségből nem szakadhattak ki, ám némiképp el is szigetelődtek benne; a fentről kapott feladatokat csak végre kellett hajtaniuk, ugyanakkor a ked­vező elbírálás kedvéért nem kerülhet­tek szembe mindenkivel a faluban. Jó lelkiismerettel bizonyára egyik sem aludt közülük, ám azt is érdekes volt megfigyelni, hogyan próbált egyi- kük-másikuk elszabotálni egy-egy apróságot, hogyan próbáltak úgy­mond segíteni néhány keménynyakú falusinak. - Ide figyeljen, Sándor, maga hálával tartozik nekem - mond­ták egy-egy kocsmai összezördülés után -, nem írtam be a fia káderlapjá­ra, hogy hittanra jár, hát úgy becsülje meg magát! Voltak persze kimondottan rossz- indulatúak is közöttük, s az csak a rendszer aljasságát bizonyítja, hogy ezeket felhasználták mások ellen. Emberi, családi tragédiák sora kelet­kezett ezekből a helyzetekből, s az egész állapot megintcsak nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a falusiakban nőjön a bizonytalanság, erősödjön a beletörődés. Széllel szemben nem le­het, ismételgették egyre többen a pe­joratív filozófia eme veretes termékét és többen kezdtek e szerint is visel­kedni. A legfurcsább helyzetben az úgy­nevezett titkosrendőrök voltak. A kis községben mindenki ismert minden­kit, mindenki tudott mindenkiről mindent; az is nyílt titok volt tehát, ki a titkosrendőr a faluban, arról már nem is beszélve, hogy az ötvenes években, amikor ez a falu is kemé­nyen az atomháborúra készülődött, jobbára ezek a megbízhatónak tartott káderek tartottak előadásokat. Az emberek gondolkodásába akkor pró­bálták meg belepréselni az atombom­bát meg a gamma-sugárzást, a kapá- hoz-kaszához szokott kezek mozdu­latait akkor próbálták meg a gázálarc viselésére is idomítani, nem sok si­kerrel. A revánsra aztán a kocsmaud­varon került sor, ahol elküldték a fü­lelő spicliket jobb égtájak felé. Az anyja keservét, hangzottak el a kaci­fántos káromkodások, hát már ide is utánunk pofátlankodnak ezek a szar alakok? És kirobbant a szitokár, egy­más orra előtt hadonásztak az öklök, s nemegyszer tettlegességbe is fulladt a nagy eszmecsere. A hatalom azon­ban már ékeket ütött az emberek kö­zé, ékeket a fejekbe és a szívekbe is, s ezek a sebek nehezen hegedtek, a hazugságok, fájdalmak nehezen fe- lejtődtek. Ekkor érte el a falut a suttogó pro­paganda legújabb hulláma is. Nincs annak a gyereknek jövője, amelyik hittanra jár, próbálták meg beleszug- gerálni a szülőkbe a kételyt hozó sza­vakat, nem veszik fel őket főiskolára, egyetemre. A szülők közül pedig egyre többen kezdtek hinni a propa­gandának, amelynek ott, akkor je­lentős valóságmagja is volt, tekintet­tel arra, hogy az akkori intézmények­ben bizony keményen kádereztek is. Az embereket az újabb félelemkivál­tó hullám a módszerek megváltozta­tására szorította. Megszaporodtak a szombat esti keresztelések, a titkos esküvők, a pap sokszor az éj leple alatt látogatta meg a családokat és szolgáltatta ki a szentségeket vagy ta­nította hittanra a gyerekeket. A te­metőtől övezett templomban akkor­tájt sűrűn pislákolt esti fény, kísérte­ties fénybe burkolva az ablakokat; villanyvilágítás még nem lévén, gyertya vagy mécses adta gyenge fé­nyét az éjjeli szertartásokhoz. Egyfaj­ta összetartás fejlődött ki ebben a kérdésben is a faluban, az ahogy le- het-hitélethez alkalmasint falazott még a pártelnök vagy a titkosrendőr is. A rendszer, bár sok kárt okozott az emberek lelkében, azt soha nem tudta elérni náluk, hogy teljességgel feladják magukat. Eljött hát a plébános úr, bemutat­kozott, és a négy kiválasztott gyerek koponyájára egy-egy barackot nyo­mott. Nagy puruttyák vagytok, mondta nekik nevetve, azok pedig ta­nácstalanul kapkodták a fejüket a megnevezés hallatán. Csak később, a szövegkörnyezetből jöttek rá, hogy az előttük addig ismeretlen puruttya kifejezés valami olyasmit jelenthet, mint a tanító úr ajkán gyakran fel­hangzó kópé megjelölés. Középkorú ember volt a plébános úr, kissé testes, közepes termetű - és általában jókedvű, ami a gyerekek számára örömteli felfedezés volt. A legszimpatikusabbnak azonban azt találták benne, hogy partnernek vette őket. El is határozták menten, hogy hittanra kedvvel fognak járni, s ami­kor a plébános úr lehetséges minist- ránsok felől érdeklődött, annyian je­Méry Gábor illusztrációs felvétele lentkeztek nála, hogy vasárnap el sem fértek az oltár körül. Persze, tökéletes dolog nincs a vi­lágon, erre a gyerekek is csakhamar rájöttek. A második hittanórán ugyanis azt üzente a plébános úr a fi­án keresztül a templomszolgának, ké­szítene el három jó minőségű nádpál­cát a következő hittanórára. A gye­reknek elnyílt a szeme a csodálkozás­tól, s meg nem állta, hogy meg ne kérdezze, miért hármat. Azért, hang­zott a sejtelmes válasz, mert a vilá­gon semmi sem tökéletes fiam, fájda­lom, még a legjobb minőségű nádpál­ca sem az. Ha tehát az esetleges fe­nyítések következtében valamelyik nádpálca elrepedne, akkor az a hely­zet állhatna elő, hogy a fenyítést nem lehetne befejezni, ami katasztrofális kihatással lenne a lelketekre, tekintet­tel arra, hogy épp az igazságosságba vetett hiteteket ingatná meg. Hogyan lehetséges az, hogy egyiktek meg­kapja a fenekére a teljes sort, amit ígértem, míg a másik a pálca eltűré­sének okán esetleg nem. Miféle igaz­ságosság lenne ez így, kérdezhetné­tek joggal, s meginogna bennetek az igazság mindenekfeletti teljességébe vetett bizalom. Az Isten mentsen meg benneteket az ilyen veszélytől, ma­gyarázta a plébános úr, a nevelés folytonosságának fenntartását bizto­sítandó tehát számítanunk kell a nád­pálcák esetleges tökéletlenségével is. Ezért kell belőlük legalább három - érvelt nagy hévvel a plébános úr, ám csodák csodájára az egyik ötödikes a leghátulsó padban jelentkezésre nyúj­totta a kezét.- Nem igazságos ez, plébános úr - mondta ki paraszti egyenességgel. - Régen is, az istenítéleteknél, megke­gyelmeztek annak, aki az első tortú­rát túlélte - érvelt, s a plébános úr a logikus felvetés kapcsán láthatóan meglepődött. Már-már úgy tűnt, a re­bellis diáknak esélye lehet a győze­lemre, s a plébános úr esetleg tényleg csökkenti a megrendelendő nádpál­cák számát, amikor a fiú, a nem várt sikertől felbuzdulva, tovább próbálta fitogtatni tudását.- Hunyadi László is túlélte az első kísérletet - próbálta még tetézni érve­it, ám a plébános úr, ráérezve a le­hetőségre, azonnal lecsapott: - Na lá­tod, Hunyadi László esetében is szük­ség volt a második sújtásra! S bár érezte, meglátása nem biztos, hogy mindenben megállja a helyét, elvágan­dó a vitát, ellentmondást nem tűrő hangon a templomatyafi felé fordult: - Hármat mondtam, megértetted? Mind­három első osztályú nádpálca legyen! Mondatai mocorgást váltottak ki a padokban és' valószínűleg kétkedést indítottak el az agyakban. Tény ugyanis, hogy az elkövetkezendő va­sárnapon jócskán megcsappant a mi- nistrálni akarók száma. X-né elzárja a rádiót és a tévét is, ha a me­nekültekről beszélnek. Kiütést kap tőlük, magyarázza furcsa viselkedését. Maradtak vol­na ott, ahol voltak! - emeli karját magasba és a keze ökölbe szorul. Átkozódása szokatlan, mert X-nét galamb­lelkűnek ismerik, szava halk, szitok sosem to­lul az ajkára. Szelídségének további bizonyíté­ka, hogy anyósnak is népszerű, menye, veje imádja. Ezért keltett általános megrökönyödést a fa­luban, amikor híre kelt, hogy X-né, ahelyett, hogy istápolná szerencsétlen földönfutókat, át­kokkal sújtja őket. Miért? - találgatják a szomszédok. X-né nem ad magyarázatot. De amikor már elviselhetetlennek érezte titkát, megosztotta velem, sőt felhatalmazott, írjam meg gyűlöleté­nek eredetét - mások okulására. El kell árulnom, hogy X-né imádja a megle­petéseket. Különösen azokat, amelyeket ő ké­szít szeretteinek. Tavaly ilyentájt, ruhát terege­tett az udvaron. Sütött a nap, s bár a tél még messze, mégis azt tervezgette, mit vesz majd karácsonyra a családjának. Ideje ugyan van, de nem jó mindent az utolsó pillanatra hagyni. Tervezgetett, dudorászott, észre sem vette, hogy látogatója érkezett. Vékony kis nő nyitott be a kapun. Talpig feketében, sápadt, sovány, fekete kendője a homlokába húzva. Nem több huszonöt évesnél. Mondott valamit, de X-né nem értette. Idegen nyelven beszélt. Bosznia, Bosznia hajtogatta a fekete ruhás asszonyka, mutogatott, és X-né nehezen bár, de annyit mégis kivett a hadarásából, hogy háború van, menekülnek, valakije meghalt, Németországba indulnak, de nincs pénzük. Az utcára tekinge­tett, ahol idegen rendszámú autó vesztegelt. X-né behívta a vendéget a konyhába, leültet­te, enni adott volna neki, de az asszonyka eltol­ta az ételt. Váratlanul térdre borult és éktelen zokogásba tört ki. X-né vigasztalta, simogatta, az asszonyka megnyugodott, és kinyögte: pénz kell neki, benzinre. Nem koldul, isten ments, cserébe itthagyja ezeket az aranygyűrűket. Két darabot kétezerért. X-né lelkében megszólalt a figyelmeztető hang: légy résen! De a vészjelzést elnyomta a zokogó nő látványa meg a gyűrűk csillogása. Hátha mégse arany, villant fel benne a kétke­dés, de a szipogó aszsonyka a veséjébe látott. Arany, arany, hajtogatta. Lekapta a polcról az ecetes üveget, egy poharat félig töltött, sót is szórt bele jócskán, s a fortyogó „próbalébe” belepottyantottá a gyűrűket, meg is kavarta ka­nállal, aztán kiemelte, kifényesítette a konyha­ruhával és X-né orra alá dugta: ha eddig kétel­kedett, most láthatja, igazi arany, a maró folya­dék sem vette el a fényét. X-né mélyen elszégyellte magát. Miért is té­telezte fel, hogy becsapni akarják? Derűs szív­vel nyújtotta át a két darab ezrest és vette át a két gyűrűt. Az idegen asszony elment, X-né egyedül maradt - a gyűrűkkel. Gyönyörködött bennük egy darabig, aztán elrejtette. Messze még karácsony. December elején a városban járt. Kíváncsi­ságból körülnézett az ékszerüzletben, mennyi­ért vesztegetik az aranygyűrűket. Megbecsül­tette, mennyit ér az ő két aranygyűrűje. Nem akarta elhinni az ékszerész ítéletét: ez a két gyűrű nem arany. A becsüs szavai sem vi­gasztalták, hogy volt, aki mindjárt nyolc dara­bot vett... X-né vigasztalására én is elmondtam egy tör­ténetet. Egy kisváros utcáján leszólított egy férfi egy járókelőt: vegye meg ezt a gyűrűt, olcsón adja, ötszáz koronáért. A férfi nem ment lépre. Hátha nem is arany! Jöjjön be velem az ék­szerüzletbe, megnézetjük. A gyűrűt a szakértő is aranynak találta, és ezt a próba is alátámasz­totta. A férfi (az utcán) legombolta az ötszáz koronát, és zsebre tette a gyűrűt. A felesége örült is, de csodálkozott, hogy miért ilyen ga­vallér egyszeriben a férje. Valami bűnét akarja jóvátenni? Rosszat sejtve, másnap ő is megné­zette a gyűrűt. Ez nem arany, közölte vele az ékszerész. A családi veszekedést nem ecsete­lem, de a férj rekonstruálta az esetet. Az tör­tént, hogy az élelmes utcai csaló két darab, hajszálra egyforma gyűrűvel dolgozott. Az ék­szerésznek aranyat mutatott, a vásárlónak ha­misat adott. A rászedett férfi első gondolata az volt, hogy feljelentést tesz ismeretlen tettes el­len. Aztán meggondolta magát. Saját magánál csak nem tehet felejelentést! Mivelhogy ő - rendőr... X-né jót derült a történeten, talán vigasztaló­dott is kicsit, de a menekülteket továbbra sem szereti. Mert begyűrűztek hozzá, KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA Miért nem szereti X-né a menekülteket? PUBLICISZTIKA 1996. május 19.

Next

/
Oldalképek
Tartalom