Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-05-12 / 19. szám
Vasárnap 1996. május 12. művészvilág hajnalá n látják omlaáozó, bontásra ítélt háztömbök körül. Állítólag vödörrel és vászonnal a kezében bámulja a falakat. Mit gyűjt? Riasztó élményeket?- Nem. Vakolatokat. Régi házfalak, épületek belső vakolatait szedem le az ott élt lakók nyomaival, és ezekre a vakolatokra festem rá a magam képeit. A dolog egyszerű, csak a technika különleges. Ott áll a ház harminc-negyven vagy száz éve, a szobában, amelynek falairól lekapom a vakolatot, lakott már néhány család, és mindegyik hagyott ilyen-olyan nyomot maga után. Nekem pedig épp erre van szükségem. Az újra és újra átfestett vakolatra. Ráragasztom a vásznat és letépem a falról. A vakolatot aztán ráviszem egy másik vászonra, és erre kezdek el festeni. Annak a matériának tehát, amelyre én dolgozom, története van. Képeim témája pedig ebből táplálkozik. Tárgyakat festek, nem csendéleteket. Bútorokat és épületrészleteket. Olyan teret, amely többértelmű. Vagy egy ház belső traktusát emberi árnyékkal. Rendszerint elhagyott, üres házakban gyűjtök. Falfelületeket, amelyek nem egy esetben szürreális, mégis valóságszerű történeteket hordoznak. Meglátom és megszerzem a nekem tetsző vakolatot. Ha estik éjszaka lehetséges, akkor éjszaka. Odalopakodom egy vödör ragasztóval és egy tekercs vászonnal a hónom alatt, és már viszem is a zsákmányt. Néha engedélyt kérek kőművesektől, akik bontják a házat, hogy hadd szedjem le, amire szükségem van. Elmondjam, milyen tekintettel néznek rám? „Hadd csinálja szegény, hisz bolond. ” A legjobban azokat a falakat szeretem, amelyen írásnyomok is vannak. Ha kell, úgy dolgozom, akár egy restaurátor. Külön-külön is le tudom szedni a rétegeket. • Vannak még hasonló szenvedélyei?- A talált tárgyakat is szeretem, mert átalakít- hatóak. Vagy veszek valamit és szoborrá változtatom. Pajtákban szeretek keresgélni. Begyűjteni mindenféle régiséget, amelyeket aztán összeépítek. Nagyon szeretem, ha már használt az anyag, és emberi kéz érintette. Nyilván ez egyfajta könnyebbséget is jelent, hiszen nem kell a nulláról indulnom. Megvan az első lépcsőfok. Az anyag hozza magát, tartalmaz valamit, s ehhez én már csak hozzáteszek. • Lemezborítókat és színházi plakátokat is tervez.- Ez már egy másik történet. Annak idején, amikor a Satöbbivel koncerteztünk, igazítottam egy kicsit a színpadon. Berendeztem. Ez volt a mániám. A zene mellé színpadképet is adni. A nyolcvanas években ez még nem nagyon volt divat nálunk. Olyan látványt tudtunk produkálni, hogy a közönség azonnal megtapsolta. Lámpáink nem igazán voltak, technikára nem nagyon futotta, a festett vásznakat azonban nagy tetszéssel fogadták. így még történeteket is elő tudtunk adni. A képzőművészeti főiskolán jobbára csak festészettel foglalkoztam. Munkáim láttán aztán felkértek, hogy legyek a Vígszínház grafikusa és plakáttervezője. Ma már ritkaság- számba megy egy-egy színházi plakát. Dísszé vált. Státusszimbólummá. Nincs rá pénz. Már a kiragasztásuk is iszonyú drága. Ha készül pár darab, ereklye lesz belőle. A plakát szerepét ma már átvette a reklám. • Díszlettervezői elképzeléseit mennyire nyirbálják meg a szűkös anyagi lehetőségek?- Én nagyon szeretem a kis költségvetésű produkciókat is. A műhelymunka mindig jobb, mint egy gyárszerű színházi produkció. Egy kis létszámú csapatban sokkal intimebb az alkotás folyamata, hiszen közelebb vagyunk egymáshoz. Egy monstre produkcióban, mint amilyen a Macbeth a Vígszínházban vagy a Miss Saigon Koppenhágában, mindenképpen ott a távolságtartás. A pénznek mindig van határa, a fantáziának soha. Én ötszázezerből is létrehozom a díszletet, meg ötvenezerből is. Dániában nem érzek semmiféle anyagi problémát. Ott is pontosan kiszámítják, mi mennyibe kerül, de nem úgy, mint errefelé. Egy régi gáztartály téglaépületét alakították át speciális színházi térré. Egy tizenhat méter magas, harminc méter átmérőjű hengerbe beépítettek egy színházat. Fantasztikusan néz ki, valósággal építészeti műremek. És itt mutatják be a Miss Saigont, amelyhez én készítettem díszletet. • Mikor tökéletes egy színpadkép? Ha látványos, ha beszédes vagy ha ámulatba ejt?- Nem az a jó díszlet, amelyik elmondja az előadást. Inkább csak tegyen hozzá. Ha mindent elmesél, akkor a színésznek már be sem kell mennie. A díszlet csak az egyik szereplője lehet az előadásnak, de nem a főszereplő. • Üvegablak, csobogó, zománcfal vízalatti világgal... szép „díszlet" lehet ez is.- Egy gyermekotthon aulájába készült évekkel ezelőtt. Százvalahány négyzetméteren egy misztikus, képzeletbeli világ. Nem festmény - zománcképek sora. Ahány szín, annyi égetés. Három hónapig dolgoztunk rajta, a végén már ronggyá égett a kezünk és ólommérgezésünk lett. Iszonyú meló volt. de ezzel együtt gyönyörű. • Képek, plakátok, lemezek, díszletek, lemezborítók, mikor érzi azt, hogy most a legjobb?- Igazi kielégülést az jelent, amikor az ujja- mon érzem az anyagot. Én kézzel festek, nem valami méteres ecsettel. Szerelmeskedni is csak úgy jó, ha az ember megfogja, megérinti a másikat. Anélkül mit sem ér az egész... SZABÓ G. LÁSZLÓ Forgütárlat Erkel László beszédes díszletei Képzőművészet, film, színház, zene több mint tizenkét éve szinte párhuzamosan fut Erkel László életében. Középiskolás korában egy újhullámos rock-zenekarban, a Satöbbiben játszott, de már akkor is vonzotta sok minden más. Például a mozgásszínház. S mivel ide-oda hintázott a művészeti ágak között, egyszer csak Kentaurnak hívták. „Kenta úr” ennek ma azért is örül, mert Erkel Ferenc egyenesági leszármazottjaként ilyen becenévvel szabadabban könnyűzenéi. Üknagybátyja, minden idők egyik legnagyobb magyar zeneszerzője pedig nem forog a sírjában. Viszont ha élne, zenedrámáihoz és operáihoz bizonyára nála rendelne díszletterveket. Kentaur pontos, egyszerű, tisztán megfogalmazott díszletei ( Dóriam Gray, Rock-Odüsszeusz, Miss Saigon a Rock Színházban, Leonce és Léna, Hajlam a Budapesti Kamaraszínházban, West Side Story, Heilbronni Katica, Baal, Trisztán és Izolda a Vígszínházban, Faust az Operaházban, Pillangókisasszony Szegeden) ugyanis egy Derko- vits-díjas festőművész jeles alkotásai. Képei közül már a Magyar Nemzeti Galéria is vásárolt, május 31 -én pedig a pozsonyi Hviezdoslav Színházban lesz „forgótárlata”. Ő jegyzi ugyanis az Eszenyi Enikő rendezte Ahogy tetszik hatásos díszleteit. • • Egyesek sötétedés után, mások hajnalok SHARON STONE A mezítelen bohóc K özel volt az Oscarhoz. Martin Scorsese maratoni hosszúságú nagyopu- szában, a Casinóbán nyújtott alakításáért Arany Glóbusszal jutalmazták. Ezek után sokan úgy jósolták, az idén az övé lesz a legjobb női főszereplőnek járó Os- car-díjat is. Mégsem kapta meg. Sharon Stone alakítása a Casinó- ban azonban, Oscarral vagy anélkül, megrázó és felejthetetlen. Gingert játssza, a Las Vegas- i luxus ká-1, aki pénzért még a gyerekét is képes lenne eladni. A történet elején veszett tigris, sugárzó bombanő a játéktermek csillogásában. Őrjöngő, szánalmasan kiszolgáltatott roncs, méltóságát vesztett alkoholista a film végén. Az ilyen átmenetet csak igazán nagy színésznők tudják hitelesen érzékeltetni. Sokáig a legadakozóbb színésznőnek tartották, aki gátlások nélkül mutatja meg a testét a kamerának. Mondott is : valami olyasmit, hogy azért teszi, mert az agyát későbbre takargatja, arra az időre, amikor a testével már nem tud hódítani, hiába is próbálná bevetni. Persze azonnal hozzátette, csak tréfának szánta, hogy véget vessen a „testre szabott” kérdéseknek, s kielégítse végre azokat az újságírókat. akiket csak a mezítelensége foglalkoztatja, s azt hiszik, csakis bájainak köszönheti a sikert. „Bár igaz - ; nyilatkozta a Gioia című olasz heti- : lapnak -, hogy a Basic Instinct hozta meg számomra a sikert, tehát az a f film, amelyben megmutattam magam ruha nélkül. Csakhogy rengeteg olyan film van, amelyben a nők levetkőznek, és mégsem érnek el olyan sikert, mint én. Tehát biztos, hogy bennem lennie kell valami másnak is, mert a testem önmagában aligha lenne elég a sikerhez. Egyébként nincsenek gátlásaim: Ha a szerep azt kívánja, hogy szomorú legyek, az vagyok. Ha vidámnak kell lennem, vidám vagyok, ha meg mezítelennek kell lennem, hát levetkőzöm. Ilyen a mi munkánk. Megköveteli, hogy félretegyük saját énünket, és teljes mértékben alávessük magunkat a szerepnek. Magunkévá tegyük a megírt, elképzelt figura lényét, a legőszintébben vállaljuk jellemét. Más kérdés az, hogy az ember arra törekszik, hogy sikert érjen el, hírnevet szerezzen magának, pénzt és hatalmat. Ez persze nemcsak ránk, színészekre érvényes. És vannak, akik bármit megtesznek, testüket-lelküket is eladják, hogy elérjék a céljukat. Ugyanakkor állítom, hogy Hollywoodban ma kezdő színésznő akkor sem tudná egy-egy producernél testi adottságaival megalapozni a karrierjét, ha akarná. Igen, itt, Hollywoodban mindent be kell vetni, és meg kell tenni azért, hogy az ember eljusson oda, ahova akar. De ha egy lány azt hiszi, hogy ehhez elég, ha odaadja magát, vagyis hogy a hírnévhez az ágyon keresztül vezet az út, az nagyon téved. A producerek dollármilliókat fektetnek egy-egy filmbe, és nem kockáztatnak egy mindenre kész csinibaba helyeske popsija miatt. Ahhoz, hogy az ember elinduljon ezen a pályán, és valóra váltsa az álmait, erős akarat kell. Az nagyon fontos. Nekem sem volt könnyebb hírnevet szerezni, mint más sikeres művésznek. Steven Spielbergnek vagy Robin Williamsnek például, akik azért jöttek Hollywoodba, hogy az álmaikat valóra váltsák, és ezért mindent, de mindent megtettek. Ha az ember halálos elszántsággal küzd a pályán, az előbb-utóbb érvényesülni fog. A sikerért meg kell izzadni. Amikor megkaptam az Arany Glóbuszt, a felhőkben jártam, mintha be lettem volna lőve. Én ezt a sikert tanáromnak, Roy Londonnak köszönhetem. akitől színészmesterséget tanultam. Ő segített, hogy felismerjem a képességeimet. Ő adott erőt, hogy kövessem az álmaim, és hogy bátran kamera elé merjek állni, mert hitte és elhitette velem is, hogy alkalmas vagyok erre a pályára. De a siker soha, egy pillanatra sem szédített meg. Hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy mi színészek végtére is bohócok, udvari bolondok vagyunk. Szórakoztatjuk az embereket, hogy egy kis időre kiszakítsuk őket a mindennapok valóságából. Hol vagyunk mi olyan fontosak, mint a tudósok, akik erő felett küzdenek, kísérleteznek, hogy felfedezzék a rák ellenszerét. Sokáig dolgoztam harmadrangú filmekben, mert kellett a pénz, hogy vissza tudjam fizetni az államnak a megelőlegezett tandíjat. De akkor is azzal az akarattal álltam kamera elé, hogy meg kell felelnem ar.nak a feladatnak, amely a színészre hárul ebben a világban. Vagyis hogy az életre keltett figura révén a legnagyobb humanitást fejezzem ki. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megkaptam a Casino női főszerepét. Hálás vagyok, hogy ekkora szerencse ért. Közvetíthetem, megmutathatom egy olyan asszony érzéseit, vívódását, aki nem egy képzelt figura, valóban megjárta azt a kálváriát, amit a filmben láthatunk. Mélyen hatott rám, hogy négy hónapon keresztül nap mint nap éltem másvalaki életét, vívódtam egy másik asszony szélsőséges érzéseivel. S bevallom, mindig is álmaim netovábbja volt, hogy olyan színészóriással dolgozhassak, mint Róbert De Niro, és olyan különleges rendezővel, mint Martin Scorsese. Velük olyan mestereket kaptam a sorstól, akiktől ennyi év után is nagyon sokat tanultam.” (tallósi)
