Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-05-12 / 19. szám
Ebbe nem lett volna szabad belekeverednem; négylábúnak vagy kígyónak nyomába eredhetsz, embernek soha. A fehér ember ezt sose fogja megérteni - ő buzgón vadászik még a saját fajtájára is. Hetek telhettek már el, mióta rávettek, hogy vezessem ezt a hajtóvadászatot. A számolás nem erős oldalam, de annyiszor álltunk már meg éjszakára, hogy nem is jut eszembe minden hely, ahol táboroztunk. Majdnem teljesen átvágtunk a Halott Vipera népének földjén, azon a száraz, víztelen pusztaságon, ahol az égető Nap reggeltől estig a fejünkön ül. Engem nem zavar annyira, én még hetekig kibírnám, de a fehérek mögöttem - az őrmester, a tehenész és a sötét szemüveges ember - már minden lélegzetvételért küszködnek. Még egy-két napig megyünk és végük. Bárcsak már kidőltek volna, akkor vége lenne a hajtóvadászatnak - de hát nem, nincs nekem olyan szerencsém, akkor meg kár gondolni is rá. Most azonban mindnyájunknak balszerencsénk lesz. Végünk lesz, mindnyájunknak, és most az egyszer nem úgy lesz, ahogy a fehér ember akarja.- Hőha! - az őrmester pihenőt vezényel. A fehérek összebújnak egy fa árnyékában, de én inkább a napon maradok, mint hogy ezzel a bandával közösködjek. Ha ebben az országban születtél, és sötét a bőröd, a napfény olyan, mint az anyád kezének érintése.- Hé, te, mikor kapjuk már el a rohadt csibészt? - kiabálja a sötét szemüveges. - Hallod, Szurokfej?- Nem hallja - mondja az őrmester.- Úgy látszik, beszélni se tud.- Néha motyog pár bennszülött szót.- Nem tudtál különb embert találni erre a munkára?- Még sose vallott kudarcot.- Micsoda fura egy figura. Hogy tudsz szót érteni vele?- A bennszülöttek tudják, hogy mit várnak tőlük.- Olyan ez, mint egy véreb - mondja a tehenész. - Az ember rámutat a nyomra, és már neki is ered. Arról nem beszélnek, hogy miért hajszolják azt a szegény fickót, még a nevét sem ejtik ki. Kár pedig erőlködniük, hogy megpróbáljanak bolonddá tenni - tudom, hogy Malu az. Az embernek nem kell sokáig követnie a nyomot, hogy tudja, mi után jár. Amikor állat nyomába’ szegődsz - ha csak egy gyík is -, mindig meg tudod mondani, jó zsákmány lesz-e, érdemes-e hajszolni, és merre fog menekülni. Ha ember nyomát követed, még azt is meg tudod ítélni, el fogják-e kapni, és ha igen, mikor. Igen, ezt fáj tudni, de jobb előre tudni, akkor van időd elgondolkodni az emberedről. Azok a fiúk, akik a telepen nőttek föl, nem sokat érnek a bozótban - csak csörtetnek, mint a vadak, gondolkodás nélkül. Malut első nap elkapták volna, ha valaki más vezeti ezt a bandát, nem én. Kíváncsi vagyok, miért hajkurásszák - mi rosszat csinálhatott? Erről egyikük se beszél, így hát lehet, hogy nem is igen van róla mit mondani. A fehér ember furcsa szabályokat állított föl, „törvény” a nevük, és nagyon nehéz szerintük élni. Amióta az eszemet tudóm, arról álmodozom, hogy rátalálok a varázslatra, ami felszabadít a szabályok alól, és képessé tesz rá, hogy a magam útját járjam. De találd csak meg ehhez most az erőt - és az egész világ, ég és föld, mind a fejedre szakad. Nem fogják elkapni, arról gondoskodom. Hét rossz lenne Malunak, ha ennek a szemüvegesnek a kezébe kerülne. Késpengére emlékeztet engem ez a pasas. Alszik a tűznél, de nem veszi le a csizmáját, és a puskája a keze ügyében van. Pár nappal ezelőtt azon kaptam, hogy rám mered, miközben a szemüvegét törölgeti, és úgy éreztem, mintha korbács hasított volna a bőrömbe. Nem szeretnék a kezébe kerülni - képes volna kettészaggatni az embert, csupa mulatságból, hidegen, minden düh nélkül. Árnyék vonala kíséri a fákat a patak kiszáradt ágyában, tisztán látszanak a homokban a lábnyomok. Legjobb mezítláb járni. A két meztelen lá- bod a világ végéig elvisz, és a fehér ember csak addig tud követni, amíg el nem nyúzza a csizmáját, az pedig nem tart soká ezen a sziklás földön. A szomjúság viszont közös ellenség, mert ha a lábad még vinne is, a kiszáradt szád odaszögez a legközelebbi árnyékhoz, és akkor már csak órák kérdése, és véged. A fehérek lelassítanak - mindnyájan. Tompán dobognak a lépteik a köves földön.- Milyen messzire juthat még az a strici? - kérdezi a szemüveges.- Egyre közelebb kerülünk hozzá. Most már nem lehet messze.- Jó lenne. Micsoda rohadt vidék! Kezdek kikészülni. Az őrmestert könnyű bolonddá tenni. Malu még mindig fürgén mozog - hosszú léptekkel, egyenesen jár. Biztosan talált vizet, mert elég frissnek látszik még egy nekiiramodáshoz. A fekete soha nem hal szomjan - a saját földjén soha. Ha a folyó ágyában leásol a homokba, mindig találsz egy-két békát: beleböksz a hasába, és már csurog is belőle a víz. Nem a legjobb az íze, de hát aki menekül, az nem nagyon finnyás. Sose hittem volna, hogy Malu ilyen ügyes szökevény, és ilyen jól elboldogul a bozótban. Úgy látszik, könnyen túl fog járni ennek a bandának az eszén. Ott gyújtott tábortüzet, a kiszáradt vizesgödör fenekén, ha pár lépéssel arrább mennél el mellette, észre se vennéd. A közelben van egy kiugró homokkőszirt - meredek és elég magas. Igen, oda mászott föl; ügyes fiú - soha ne aludj a tábortűz mellett, amikor menekülsz. Úgy látszik, kifogyott a gyufája - most már keservesen gyújt tüzet, ágakkal. Jó kis munka egy olyan fiúnak, aki a telepen nőtt föl - ott nem sokat gyakorolják a régi módszereket. De én már réges-rég megtanítottam erre a fogásra, nem felejthette el: emlékeznie kell rá, hogyan kell tartani az ágat a két tenyere közt, egyenesen és pontosan rányomni az alsó fára, és nem engedni, hogy jobbra vagy balra elcsússzon. A bolond, nem akaródzott neki, hogy lecsiszolja az ágat, pedig nem tudod simán végigcsúsztatni rajta a tenyeredet, miközben forgatod, ha rajtahagyod a durváját. Tüzet azt gyújtott ugyan, de mind a két keze teli lesz hólyaggal, az holtbiztos. Kisfiú volt még, amikor megtanítottam tüzet csiholni; együtt kóboroltunk a Halott Vipera népének földjén, és valahol itt a közelben ütöttünk tábort... nem, följebb, a patak mentén, közelebb a hegyekhez. Ez még azelőtt volt, hogy jött a fehér ember, és megépítette az első házat odalenn a vízmosásban. Akkor még nem volt gyufánk.- El akarom kapni, meg akarom kapni azt a rohadt jutalmat - mondja Szemüveg.- Ezek a bennszülöttek olyan ügyesek az ilyen vidéken, akár a dingók - veti fel a tehenész, mintegy mentségül. - Ide nézz, elkapott egy kakadut és megkajálta.- Az egy gyík lába, nem madáré. Mind a ketten tévednek - békaláb az. Malu ennivalót és vizet szerzett a láb gazdájától, így hát egész jól elboldogul. A fehérek megint hangosan vitatkoznak. Sokkal jobb, amikor csöndben vannak, olyankor lehunyhatom a szemem, és azt képzelhetem, hogy egyedül vagyok a bozótban a négylábúakkal meg a madarakkal - azok nem bántják az embereket. Ha elég hosszú ideig tartom így csukva a szemem, a gondolataim hátrálni kezdenek, egyre messzebb és messzebb a múltba. Néha még a kagylókürt szólítását is hallom a távoli Álomból. Pár nappal ezelőtt - nem, tegnap - láttam magamat, ahogy a hegyek közt, a vizesgödömél táncolok. Ott volt a Halott Vipera egész népe, az öregemberek és a fiatal fiúk mind, és olyan keményen táncoltunk, hogy a porfelleg felszállt és elhomályosította a Napot, fényes délben sötét lett. Jó volt látni a régi társakat - mind réges-rég odalettek. Úgy tűntek el, mint a csillagok a hajdani égen - nehéz visszaemlékezni rá, mi történt az egyikkel, mi történt a másikkal. De néha-néha belébotlasz egy kóbor szellembe, aki emlékeztet rá, hogy mindnyájan a Halott Vipera családjába tartozunk. A fehér emberek siettetni próbálnak, csakhogy én nem szeretem, ha nyaggatnak. Elég hamar meg fogják tudni, hogy nem számít, merre megyünk, vagy milyen gyorsan, mert az út vége már nagyon közel van. Szeretném újra látni magamat, amint táncolok, de a kép nem egykönnyen jön elő. Az utóbbi időben, ha lehunyom a szemem, csak egyenként jönnek az emberek. Sokan vannak, egyik jön a másik után, de mindegyik egyedül van. Nem emlékszem, hogy ilyen sokuknak követtem volna a nyomát, de így kell lennie - a szellemek mindig igazat mondanak. Jó lesz majd megmondani nekik, hogy rám is sor került, és megyek - és nemcsak én, hanem a többiek is. Itt lelassíthatok, meredek, sziklás lejtőn kapaszkodunk föl. Egyetlen fát se látni, és a nap úgy ül a homlokodon, mint a kő, amit most húztak ki a forró hamuból. Még jó darabig út van előttünk; a fehér ember nem egykönnyen roppan össze, annyi mindene van, amiért élni akar. És ezek még mindig a jutalomról beszélnek, hogy eltereljék a gondolataikat a tűző napsütésről. Kíváncsi volnék, mekkora jutalmat tűztek ki Malura. Tekintélyesnek kell lennie, ha a vadászokat ilyen messzire hajtja, és ennyire sietteti.- Én a részemet mind sörbe fektetem - álmodozik a tehenész. - Tavat csinálok a piából, úszhattok majd benne. A többiek hallgatnak. Biztosan száraz a szájuk, és nehéz kipréselni rajta a szavakat. Már nem követjük a nyomokat, de a górék nem veszik észre - annyira biztosak benne, hogy én nem tévedhetek. Most már közelebb vagyunk a hegyekhez - a sziklák között itt-ott fákat is látni. Örült dühösek lesznek ezek a fehérek, amikor megtudják, hogy nincs visszaút. Az a napszemüveges valószínűleg rám fogja sütni a puskát. De ez most már nem számít. Nekem már semmim nincs a telepen. ahol a Halott Vipera népe csak egy maroknyi vénasszony; a férfiak mind odalettek, egyik a másik után. Amikor nyomot keresel a fehér embernek, a feketét vagy elkapják, vagy megszökik - akár így, akár úgy, odalesz. Nem lett volna szabad engem Malu nyomába uszítaniuk - még a dingó se vadászik a maga fajtájára; de hát ezek fehér emberek... bennük nincs ennyi büszkeség. Szellő se rezdül a levegőben; rettentő nagy a forróság ezek közt a sziklák közt, a föld még az árnyékban is olyan forró, hogy az ember megsül rajta. Dél felé járhat - a nap magasan áll és kegyetlenül tűz. Napnyugtára mindennek vége. így lesz a legjobb, és a vénasszonyokkal se kell szembenéznem a telepen. Azelőtt, amikor visszajöttem a fehér ember adta munkából, olyanból, mint ez, mindig gyűlölködve meredtek rám, szavak nélkül átkoztak, iszonyatos szemük gonosz dolgokat kiabált. Ez úgy leteríti az embert, akár a cunda-bot ütése. A gyerekek kövekkel hajigáinak, és azt kiabálják: „Üsd, vágd. Rossz Szellem”. Ha a közelükbe megyek, elfutnak és elbújnak - de gajdolnak és kiabálnak, és akárhová megyek, biztonságos távolból követnek. Jó, hogy nem kell visszamennem: a fehérek már majdnem kikészültek. Már nem beszélgetnek, és fekve maradnak a földön. Kis idővel ezelőtt összemarakodtak, úgy ordítoztak és kiabáltak, hogy már azt hittem, mindjárt lövöldözni kezdenek, egymásra vagy énrám. Nem mindent hallottam, amit mondtak, és valószínűleg különben se nagyon értettem volna, de nagyrészt a jutalomról volt szó. Biztosan elkapta az agyukat a nap, vagy talán a szomjúság. Azt hitték, megtalálták a jutalmat: egész halom pénzt, itt a sziklák közt. Az őrmester meg a szemüveges összekapkodtak, amennyit csak bírtak - még soha nem láttam ilyet, ahogy ezek ketten markolászták a semmit, kaparták az ujjúkkal a sziklákat meg a durva homokot, és gyömöszölték befele a zsebükbe meg az ingük elejébe. A tehenész is megpróbálta kivenni a részét. Amikor arrébb taszigálták, dühbe gurult, és erőszakkal fu- rakodott oda. Azok ketten leütötték és összerugdosták. Úgy hemperedett el, mint egy fűcsomó a szélben, aztán mozdulatlanul fekve maradt, alighanem csúnyán megsebesítették. A két fehér ember egy darabig boldog volt, hogy teli van kővel a zsebe meg az inge eleje. Aztán - pedig a „jutalom” súlya lehúzta őket a földre - csúszva-mászva elindultak a kövek közt. Talán megpróbáltak elszökni a kinccsel. De a szomjúság nehezebb teher, mint a szikla, földhöz is szögezte őket a domb oldalán. A szájuk akkor már réges-rég kiszáradt, az ajkuk véresen fölrepedezett. Csak néhány lábnyit vánszorogtak, aztán elkezdtek lyukakat kaparni, hogy kirakják és eldugják a szemetet a zsebükből meg az ingükből. Hirtelen föllángolt közöttük a bizalmatlanság és a gyűlölködés, szembefordultak egymással és vicsorogtak, mint a dingók, mielőtt egymás torkának esve összemarakodnak. A tehenész fölemelte a fejét, de meg se moccant, hogy megpróbáljon véget vetni a küzdelemnek. Csak feküdt, alig néhány lábnyira, és fuldokolva nevetett. - Összeverekednek a pénzen... a világ minden kincse se tudja megvásárolni a békét... még itt se. - A hátára fordult, rugdosta a port a sarkával, és csak nevetett, nevetett. Mind mozdulatlanul fekszenek, a fa árnyéka már arrébb vonult, de egyikük se veszi észre. Most könnyen elosonhatnék. A mögött a sziklás gerinc mögött van egy mély vizesgödör, két nagy szikla között jól elrejtve. A Halott Vipera népének szent vizesgödre az; amikor valamelyikünk meghal, a szelleme annak a gödörnek a mélyén tér nyugovóra, várva, hogy új életre keljen. Az én népemből mindenki újjászületik, nem embernek, hanem fának, madárnak vagy csillagnak. Ha dingónak születhetnék, nincs az a fehér ember, aki valaha elkapna. Malunak mostanáig már el kellett haladnia a szent vizesgödör mellett - Malu tudja, hogy ott van az a vizesgödör. Éntőlem tudja, mert én mutattam meg neki népünk szent helyeit, ugyanúgy, ahogy ő meg fogja mutatni a fiának, az a fiú pedig az ő fiának. így lesz ez, amíg csak fekete ember él ebben az országban, és egy napon, amikor mind négylábúak és madarak leszünk, találkozunk majd ennél a vizesgödörnél és iszunk belőle. A mélyben, a nagy sziklák között, a fehér ember soha nem fog ránk találni. Szilágyi Tibor fordítása * Ausztráliai, bennszülött származású író KÖNYVESPOLC Peéry Rezső: Requiem egy országrészért „Bármilyen értékes művekkel ajándékoz is meg majd bennünket az életmű egészéből készített válogatás, az bizonyos, hogy Peéry Rezső különleges életrajza - a Requiem egy országrészért - az életmű egyik csúcsteljesítménye. Ez a könyv először 1975-ben jelent meg Münchenben az Auróra Kiskönyvek hetedik kötete gyanánt és olyan szerzők műveinek társaságában, mint Cs. Szabó László és Gombos Gyula. Kiérlelt, klasszikus alkotása ez a mindig rendkívüli műgonddal dolgozó Peéry Rezsőnek.” — olvashatjuk a Pannónia Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet előszavában Görömbei András tollából. A rendszerváltás óta tapasztalható Peéry-reneszánsznak tudjuk az okait: őt is, mint emigráns társait, az itthoni „hivatalos” irodalomkritika agyonhallgatta, mellőzte. A Pannónia Kiskönyvtár sorozatban megjelent könyv ezért értékes adaléka önismeretünknek. Illyés Gyula szerint: „Nemzedékünk utolsó nagy tennivalója, hogy igaz képet - ilyet mint ez a te munkád - hagyjunk hátra azoknak, akik - én bízom benne - hozzálátnak visszaadni az egész nép méltóságát.” PEERY iü REZSŐ REQUIEM EGY ORSZÁGRÉSZÉRT PANNÓNIA KISKÖNYVTÁR IRODALOM 1996. május 12. 1/BSŰmBP
