Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1996-05-05 / 18. szám

CSÁKY PÁL:

Melyik Curópci?

Az éles márciusi szél meglepő erővel söpör végig Párizs utcáin. A látogató akár hálás is lehet ezért: a hideg beszorítja őt a többezer kávéház egyiké- be-másikába, ahol megismerkedhet eme intézmények utánozhatatlan hangulatával. Nyugalom, derű és könnyedség sok helyen, a pár héttel azelőtti sztrájkokra már semmi nem emlékeztet. A látogató azonban, ha szóba elegyedik valamelyik helyi lakossal, két-három mondat után itt is hallhat elégedetlenkedő mondatokat. Nem olyan görcsöseket és nem olyan fátumszerűeket, mint Kelet-Európábán, de tapasztalhatja, hogy az emberekben itt is erős a bizonytalanság érzése és ott a félelem az életszínvonaluk csökkenésétől is. Gyakran mutogatnak indulatosan a munkanélküliek millióira és a bevándorlókra: Franciaországban valóban sok a volt gyarmatokról betelepült polgár. S a megoldást a legtöbben itt is az államtól, a kormányoktól várják.

A Notra Dame székesegyház élőben szebb, mint azt bármely felvétel érzékeltetni tudná. A forradalmi hevületek által ejtett sebeket helyrehozták benne, monumentális gótikája idők felettien gyönyörű. Nem hiába mondják egyesek, hogy az európai civilizáció addig tart, ameddig a gótika megtalálható. A fogékony látogató évszázadok múltán sem tud mást tenni, mint alázatosan fejet hajtani a múlt építőinek elszántsága és tudása előtt.

A székesegyháztól alig kétszáz méterre egy kínai vendéglő található. A legjobb helyen, egy impozáns saroképületben. Felirata és a reklámjai diszkréten vannak elhelyezve, festett ablakai és a bejárat fölötti kis kínai tetőimitáció az erre járó idegenben mégis egy furcsa eurázsiai kreatúra képzetét keltik. Nevetséges módon arra kell rádöbbenjek, patriótább vagyok a francia nacionalistáknál; taszít a Notre Dame környéki kínai vendéglő képe. Ám amikor vendéglátóm befelé invitál, a meghívást nem utasíthatom vissza - s ami utána következik, akár ....politikai szimboli- tással is bírhat.

Még be sem csukjuk magunk után az ajtót, máris egy fiatal hölgy perdül elénk, széles mosollyal üdvözöl és megkérdi, lesegíthetné-e a kabátunkat. Válaszra sem várva, máris megteszi. Udvariasságnak tűnik, de kitűnő üzleti fogás: aki odaadta a kabátját, már biztos vendég, s biztosan fogyasztani fog. A hölgy továbbadja ruhadarabjainkat egy kolléganőjének, s megkérdezi, melyik asztalnál szeretnénk ülni, milyen kilátást parancsolunk. A széket kihúzza és visszatolja alánk, s mire a testsúlyunkat az ülőkére helyezzük, máris kezünkbe nyomja az étel- és itallapot. A büszke Franciaországban mindkettő többnyelvű és színes fotókkal illusztrált. Amíg az étlapot nézegetjük, italt ajánl. Egyik ajánlatára rábólintunk, ő mosolyog, s elindul a bár felé. Összenézünk, ismerősöm megjegyzi: jó hely. Még ki sem mondja, a hölgy már ott áll előttünk. Valamit ittfelejthetett, gondolom. Nem: a kiválasztott bort hozta. Megmutatja az üveget, előttünk bontja ki, megkóstoltatja: ahogy azt az európai etikett előírja.

Az EDU-konferencia másnap Európa jövőjéről tárgyal. Nehézkes európai politikusok többszáz szempontot hoznak majd fel érvül, hogy az egységesülés bonyolult folyamatában hogyan tudnák a leginkább érvényesíteni a saját kis érdekeiket. S közben a világfolyamatokban ott a nagy

kérdés, amit az a kínai vendéglő kicsiben felvet; van-e Európának esélye a huszonegyedik századi világversenyben, s ha igen, milyen formában és milyen feltételek mellett? A büszke Európának, amely az elmúlt kétezer évben meghatározta a világfolyamatokat. Európaiak fedezték fel Amerikát, s azért tudták meghódítani, mert a civilizációjuk fejlettebb volt. Ugyanez érvényes Ázsia, Afrika, Ausztrália esetében is; az ottani kultúrák nem voltak versenyképesek az európaival, s mivel a folyamatokat akkor is és azóta is a politikai érdek - vagy mondjuk inkább politikai erőszak? - határozta meg, kontinensek váltak Európa gyarmataivá, és nem fordítva. A helyzet azonban századunk második felében kiegyenlítődött, s harminc év múlva az lesz a kérdés, megfordul-e? Képes lesz-e a széttagolt Európa lépést tartani a dinamikusan fejlődő Kelet- és Délkelet-Ázsiával, Észak-Amerikával, vagy lemarad a versenyben, s a huszonegyedik századbeli világfalu perifériájává válik.

Az a kis kínai vendéglő Párizs közepén, visszafogottságával, diszkrét áraival ezt a dilemmát példázza. Azért létezik ott, mert versenyképesebb, mint a lomhább, lazább francia konkurrencia. Bármennyire nem szimpatikus tehát a kifejezés, megkerülni mégsem tudjuk: korunk egyik kulcsszava a versenyképesség, s aki ezt nem hajlandó tudomásul venni, önmagát csapja be.

* * *

Másnap, a konferencián újból előtűnik, mennyi a megoldatlan kérdés. A szervezés kitűnő, a párizsi városháza elegáns környezetet biztosít - ám az is világos kell legyen mindenki számára, hogy a viták is csak bizonyos fokig termékenyek. Az európai demokratikus vitaklub Boszniában mindenki számára felmutatta a saját tehetetlenségét; hasonló a kép számos más kérdésben is, napjainkig.

Erős az egymásra mutogatás is. A kelet-európaiak véleményem szerint joggal mondják, erőteljesebb támogatásra lenne szükségük. Önzést és tehetetlenséget vetnek a Nyugat szemére, formális támogatást és tanácstalanságot. - Ti mentetek bele a jaltai egyezségbe, ti támogattátok a volt kommunista kormányokat is, lehetővé téve ezzel, hogy a posztkommunista országok eladósodjanak - hangzanak a szemrehányások a nem nyilvános találkozókon. - Mi pedig megnyertünk nektek egy világháborút!

A nyugatiak is elmondják: csalódtak a keleteurópai fejlődésben. A reformerők a legtöbb helyen megbuktak, erős a visszakanyarodás sok kérdésben, bizonygatják. Nem akarják, nem tudják megérteni, mit jelentett negyven évig más koordináták között élni. S azt sem, hogy ezekben az országokban nem létezett a szó valódi értelmében vett ellenzék. Másként gondolkodók igen, ám ez gyakran csak addig működött, amíg protestálni kellett valami ellen. Pozitív politikacsinálásra nemigen voltak itt felkészülve, s az egyes lépések megtételére még csak receptek sem akadtak. Ráadásul az is kiderült időközben, hogy távolról sem minden egykori ellenzéki demokrata.

A nyugatiak a több milliárdos segélycsomagokra és beruházásokra mutogatnak; a keletiek a társulási szerződések számukra több esetben hátrányos voltára. A nyugatiak széttárják a kezüket:

W

több nincs. Nagyon más világ ez, mint volt például a második világháború után. Több, mint húsz millió munkanélkülink van, mi is arra kényszerülünk, hogy lépésről lépésre lebontsuk a szociális jóléti államot, panaszkodnak. És egyáltalán: mivel vegyük rá az állampolgárokat, hogy több adót fizessenek? Hogy Kelet-Európa miatt rosszabbul éljenek? Mit mondjunk a holland, dán, francia anyáknak, miért küldtük fiaikat a Balkánra vagy Kelet-Európába békecsinálóknak, ahol lőnek rájuk? És ti, mondjuk, ott Szlovákiában, hajlandóak vagytok-e tíz százalékkal csökkenteni az életszínvonalatokat, s ezzel hozzájárulni Bosznia újjáépítéséhez? S ki tegye meg Európa részéről ezeket a nehéz lépéseket? Francia- ország, amely eddig is a legtöbb katonát küldte, s ahol az év elején nagyon kemény sztrájkhullám volt? Helmut Kohl, akinek a minimálisra csökkent a támogatottsága a Bundestagban, akinek ott a hatalmas keletnémet kölönc a nyakán - s aki eddig is már messze a legtöbbet fizetett? Netán Nagy-Britannia, ahol a kormánynak szinte teljesen eltűnt a támogatottsága, s ahol Major miniszterelnöknek rengeteg gondja van a saját képviselőivel is? Spanyolország a maga 23 százalékos munkanélküliségével vagy talán a kisebb államok? És hová küldjék a támogatást, Oroszországba, amely egy feneketlen zsák, s ahol újból világhatalmi ábrándokat szőnek? Lengyelországba, Szlovákiába, Magyarországra, Romániába, Bulgáriába, támogatni a visszajött ré- . gi kádereket?

Minden nehézségük ellenére nem hiá- bavalóak ezek a viták. Egy valamit mindenképpen tudatosítanak a résztvevőkben: az egymásrautaltságot.

Kérdés, tudunk-e tanulni a hibáinkból, mulasztásainkból; vagy marad annak a kifacsartan szellemes mondásnak az igazsága, amely szerint a történelem egyetlen tanulsága, hogy képtelenek vagyunk tanulni belőle.

Számunkra, Szlovákiában élő magyarok számára sem hordoz pozitívumokat a helyzet ilyen rendezetlen állása. Az ország jelenlegi vezetése messze kihasználja a dolgok átláthatatlanságát és teszi azt, amihez egyedül ért: a zavarosban halászik. Érzi, most lehet húzni több vonatkozásban is a nadrágszíjon; később esetleg majd enged belőle és javít valamit az imázsán, de az alapviszonyok akkor már olyanok lesznek, amelyek hosszabb távon nekik kedveznek. S ha mégis pozitívabb fordulatot vennének a folyamatok, kérdéses, hogy a szlovák társadalom képes-e, akar-e egy újabb forradalmat megvalósítani.

A dolgok jelenlegi állása mellett ugyanis Szlovákiának naponta csökken

R

\ > 1W7- ■

itlJS3

4::

i

.

Jm

'V

__

(Vlado Gloss illusztrációs felvétele):

az a minimális esélye is, ami az EU és NATO tagságra mára megmaradt. Fel van erre a helyzetre készülve a szlovákiai magyarság? Elfogadható-e számunkra az, hogy ezzel az országgal esetleg mi is elsodródunk Kelet felé? Elfogadható, hogy a magyar-szlovák határ esetleg bekeményedik és a többfázisú Európa egyik belső törésvonalává válik - akárha csak átmeneti időre is?

S ha - remélhetőleg - mégsem így lesz, mi, Szlovákiában élő magyarok, fel vagyunk-e készülve arra, hogy a fejlett Európa része legyünk? Vigyázat, a fentebb említett versenyhelyzet ránk is vonatkozik! Kihasználtuk-e az időt, az elmúlt éveket, s energiáinkat nem meddő belső vitákra pocsékoltuk-e el? Létrehoztunk-e egy olyan ütőképes szellemi elitet, amely képes ezt a népcsoportot az európai vizeken is kormányozni? Erősödtünk-e az önszerveződés terén, van-e elfogadható jövőképünk, s képesek vagyunk-e azt több nyelven, európai szinten prezentálni? Egyáltalán: hogy állunk a nyelvtudással legmagasabb képviseletünk szintjén is?

Persze, mindannyian tudjuk, hogy a mi lehetőségeink nem kezelhetők elszigetelten az országban zajló folyamatoktól, s a helyeztünk legjellemzőbb vonása a legtöbb téren tapasztalható kiszolgáltatottság. Szinte bénító, hogy a közelmúlt egyik felmérése szerint a szlovákiai magyarság túlnyomó többsége elutasítja az autonómia lehetőségét, mint megoldási formát. Nagy ar- culcsapása ez a szlovákiai magyar politikának, amely a leginkább ludas egy ilyen eredmény létrejöttében, mivel nem prezentálta egyértelműen választói előtt akaratát. Mosolydiplomáciával ilyen helyzetben semmire sem megyünk, s azt sem tudom elhinni, hogy az értelmes szlovákiai magyarok az után epekednének, hogy az oktatásügyünket az idők végezetéig ilyen Slavkovská kaliberű hivatalnokok igazgassák (?), hogy a kultúránk felügyelete a Matica alá legyen begleich- sajtolva. Márpedig vagy ez lesz, vagy autonómiának kell lennie, az oktatásügy és a kultúra autonómiájának minimálisan. Az autonómia ugyanis azt jelenti, hogy mindenki maga igazgatja a saját dolgait, s ehhez pénzt és törvényes jogköröket kap. A közvéleménykutatás szerint ezt utasítja el a szlovákiai magyarok többsége.

Mi ez, szellemi rövidzárlat vagy a politikusok kommunikációs tehetetlensége?

Látnunk kell, hogy a szlovákiai magyar politika - és a szlovákiai magyarok igazi önszerveződési képessége - még istenigazában nem méretett meg. Eddig mi is csak protestálni tudtunk valami ellen, hála Istennek, sok esetben sikeresen. De a gyökerekhez való statikus lecöve- kelés a jövő Európájában bizony kevés lesz: ott mobilis tudatosság, gyors helyzetfelismerés, jó szervezettség és megfelelő kommunikációs képességek lesznek szükségesek. Politikai elitünknek kvázikormányként kell működnie, értelmiségünknek képesnek kell lennie az európai kompatibilitásokra. S mennyire gondolunk az utánpótlásra? A közelmúltban Pozsonyban egy konferencián vettem részt, ifjú szlovák kerszténydemokraták szervezték. Öt nagy- követségről voltak jelen az asztalnál, a szlovák parlamentet hárman képviseltük, mintegy hetven főnyi hallgatóság előtt, szombaton, késő este. Ami engem is meglepett, a hetven főnyi fiatal közül legalább tizenöten beszéltek I kiválóan angolul vagy németül.

Össze tudunk-e | mi hozni szomba- j tón este hetven fiatalt, akik világnyelveken képe- ' sek vitatkozni Európa ügyeiről? Van-e egyáltalán olyan alapítványunk, amely felkarolná a hazai, hátrányosabb szociális hátterű fiatalokat?

Jól sáfárkodunk-e idővel, pénzzel és energiákkal?

Párizs egy magyarban nagyon vegyes érzelemeket kelt. Ha kultúrember, megcsodálja, meg kell csodálnia a ver- saille-i palotákat, a Montmartre-t, az Eiffel-tornyot, az Operát, a Louvre-t, a Champs Élisées-t. Ez utóbbi közepén pedig mi mást, mint dühöt érez a Piacé Clemenceaun, a névadó szobra előtt. De hasznos is számára a párizsi szél - új gondolatokat ébreszt benne. S nagyon megérti, miért jártak ki századok óta ide feltöltődni eleink.

Nem árt néha kívülről megnézni önmagunkat is.

PUBLICISZTIKA 1996. május 5. l/HSáffiSp