Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-05-05 / 18. szám
32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévé és rádióműsor Ki mit tud? ’96 írásunk a 8.oldalon ZÁTOHKÍK írásunk a 16.oldalon Van valami furcsán zavaró a Bergben felszálló fiatal osztrák vámtisztben. A pozsonyi autóbusz utasai, akik a Bécshez közeli kisváros bolhapiacára igyekeznek, eleinte gyanútlanul, majd egyre kényszeredettebben válaszolgatnak tolakodó kérdéseire. „Ó, az autómoziba mennek? Valamennyien?” - kérdezi megjátszott csodálkozással, majd választ sem várva folytatja: „ Remek filmet adhatnak, ha mind odatartanak. Mit vetítenek?” Mivel senki sem szól, egyenesen egy idősebb nő arcába hajolva ismétli meg. „Maga sem tudja, milyen film megy?” Nem tudom - mondja az asszony, aki a fiatal vámos anyja lehetne. „Á, szóval nem is tudja! Beszél egyáltalán németül? Megérti majd a filmet?” - faggatózik tovább pimaszul mosolyogva, mert jól tudja, hogy nem az autómozira vagyunk kíváncsiak, hanem a standokra, amelyek a kisváros amerikai stílusú autómozijának területén sorakoznak. „Hány schillinget visznek?” - fordul a mellettem ülő házaspárhoz. Ötszázat - feleli a férj. „Kettejüknek mindössze ötszáz schil- lingjük van? Az csak egy személynek elegendő. Ha máskor jönnek, személyenként hozzanak ötszázat, máskülönben kénytelenek leszünk magukat visszaküldeni a határról. Hány napot töltenek Ausztriában?” Egyet - mondja kedvetlenül a férfi és elnéz a borotválatlan arcú, nyápic vámtiszt feje fölött, akinek arcáról nem tűnik el a mosoly. De csak a szája mosolyog, a szemei, amelyekkel folyton az utasokat pásztázza, hidegek és ellenségesek. Mégis látszik, hogy élvezi a helyzetet. Élvezi a harmincegynéhány ember kiszolgáltatottságát, akik közül egy sem kockáztatja meg, hogy rákérdezzen: az amerikai turistáktól is megtudakolja, beszélnek-e németül? Igaz, hogy mi nem vagyunk turisták. Mi csak bevásárlók vagyunk, onnan, a határon túlról, az ostblokkból, a bevásárlóknak is a legszegényebb fajtájából - bolhapiaci turkálók, másoktól levetett rongyok közt guberálók. Igaz, van közöttünk mérnök és orvosnő is, de ez mitsem változtat a helyzeten. Sőt. Egy osztrák orvos vagy mérnök nem a bolhapiacról öltözködik. Még a gúnyosan mosolygó osztrák vámtiszt sem. Ezt a luxust meghagyja a munkanélkülieknek, lumpeneknek és az arab bevándorlóknak. No meg nekünk, kelet-európaiaknak. Lehetünk mérnökök, tanárok, akár tudós atomfizikusok is, a rossz arcú, fiatal vámtiszt mindnyájunknál különbnek érezheti magát. Lelke rajta, érezze, de ne éreztesse. Ne demonstrálja ennyire nyíltan, ilyen kéjelegve. De miért is ne? Miért tagadnánk meg tőle ezt a kis örömet, ha neki ez öröm. Sőt elégtétel. De vajon miért ? Mi baja lehet ennek a fiatalembernek, aki valószínűleg azoknak a tip-top muskátlis, gemütlich házikóknak az egyikében él, amelyeket rezignált sóvársággal néz az autóbuszból a magunkfajta, keleti végekről érkezett idegen. Munkája van, amiből ha nem is fényesen, de tisztességesen megél, még bolhapiacra sem kell járnia. Az iskolában nem tömték tele a fejét hamis ideológiákkal, képmutatásra nem kényszerült, rendezett, patyolattiszta környezetben él, olyanban, ahol nem a kaffkai abszurdizmus jelenti a stabil életformát. Előre tudja, munkahelyi előre- menetelének grádicsán mikor melyik fokra kerül, minden kiszámítható, előre eltervezhető az életében. Mégsem lehet boldog, ha mások nyomorúsága jelent számára lelki felüdülést. Lehet, hogy csak rosszul nevelték. A mamája nem tanította meg arra, hogy a nála kevésbé szerencsések önhibájukon kívül is lehetnek azok. Mit szóljanak a posztszocialista mamák, akik egy kimúlni nem kívánó rendszer romhalmazán igyekeznek szépre-jóra nevelni a gyerekeiket? Nem gemütlich házikókban, hanem mondjuk egy panelházban, ahol a lépcsőházban a szomszéd szi- pózó nagyfia jelent állandó veszedelmet, követésre csábító modellt? Ahol az iskolában megfáradt, összezavarodott, fásult és meghunyászkodó pedagógusok tanítják a nebulókat alattvalói magatartásra. Ahol a papák, mamák munkahelyén még mindig vagy már megint a megfelelő politikai hovatartozás jelenti a feljebbkerülés garanciáját. Ahol a gyűlölködés napi műsor a közszolgálati médiákban, és a másság iránti intolerancia hatalmi áldással zúdul az emberekre, kicsire, nagyra egyaránt. Ahol a politikusok legszemérmetlenebb hazudozása bevett munkamódszer és a kisebbség lehengerlése állandó gyakorlat. Ahol a törvény csak arra jó, hogy jog szentesítse az eltérő vélemény elhallgattatását, és nem a közjó, hanem az egyéni érdek diktálja a paragrafusokat. Ahol a polgár szava semmit sem ér, akarata nulla, holott rá hivatkozik mindenki, aki a feje fölött sorsáról dönt. Milyen gyerekek nőnek fel egy ilyen világban? A pökhendi osztrák vámtiszt a lelki finomság és a tolerancia mintaképe lehet majd mellettük. Ha hagyjuk. ^ VOJTEK KATALIN
