Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-03-17 / 11. szám
V! LAGOSSACOT! • Nem a riporter tiszte firtatni: vajon jó-e vagy sem, ha egy 29 esztendős szerpap nevét egyik napról a másikra felkapja az egész ország. Tény viszont, hogy a ferencesek pozsonyi szerzetesrendjének diakónusa, a kassai származású Balázs Keresztelő János 1996. január 21-én a Szlovák Rádió széles körű nyilvánossága előtt szókimondó bátor prédikációt tartott. Gondolta, hogy az őszinte szavak ekkora vihart kavarnak? Vagy talán tudatosan kereste a kockázatot?- Én nem tettem egyebet, csupán a szokásosnál is alaposabban fölkészültem a rádióban sugárzott vasárnapi szentmisére. Figyelmesen elolvastam az evangéliumnak arra a napra rendelt fejezeteit, és becsülettel végiggondoltam, mit mondjak majd, hogy az ne csak közérthető', hanem félremagyarázhatatlan is legyen. Sejtettem, hogy amit mondani fogok, az egyesek számára kényelmetlen lesz és akár érintve is érezhetik magukat; ám hogy a prédikációmnak ekkora visszhangja legyen, azt őszintén szólva, nem vártam. A lelkiismeretemmel összhangban csak arról beszéltem, amiről, szerintem, itt és most, ebben az adott történelmi és társadalmi helyzetben szólni kell. • A kormánypárti sajtóban akadnak, akik az ominózus prédikáció apropóján a fiatalka szerpap keresztes hadjáratáról povedálnak...- Gondolom, az ilyen vélemények nem is engem, hanem inkább az így vélekedőket minősítik. Én senkinek nem üzentem hadat, hanem a hívőkhöz szólva arra utaltam, hogy cinkosokká válunk, ha némán szemléljük a körülöttünk zajló törvényszegéseket; hogy a fényességen eluralkodik a sötétség, ha a hatalmon lévők, épp a mi hallgatásunk tudatában, visszaélnek hatalmukkal. Prédikációmban, minden hátsó gondolat nélkül, erről beszéltem. • Eközben konkrét utalásokkal is élt: megemlítette a Rudolf Báláz besztercebányai püspököt ért kormányzati retorziókat; szóba hozta, hogy Pozsonyban a nyílt utcán verőlegények elpáholtak egy parlamenti képviselőt, más alkalommal viszont egy oknyomozó, tehát az ügyeletes hatalom számára „kellemetlenkedő" újságírót. Mondhatnák, hogy e példákkal az országban uralkodó klímát is jellemezte.- Valóban. De ez a három eset annyira közismert és égbekiáltó, hogy a szókimondás fontosságát szorgalmazva nem is kellett több más példát felhoznom. Mindazzal, amit elmondtam, senkit sem akartam célba venni, pusztán az evidenciákra utaltam. Ám ha mégis voltak, akik találva érezték magukat, az csupán azt jelzi: én igazat mondtam, bennük pedig megmoccant a lelkiismeret. • Miért lényeges, hogy a szószékre lépő lelkipásztor a konkrétumokat sem mellőzve, kerek perec szóba hozza a társadalmi élet fonákságait?- Mert az igazság minden élethelyzetben rendkívül szilárd támasz. Igazságkeresésünkben mindig Jézus tanításának fényessége világít, elvégre az ember csupán akkor cselekedhet helyesen, ha viInterjú BALÁZS KERESZTELŐ JÁNOS lágosan látja a jó és a rossz közötti különbséget. Csak e felismerések birtokában lehetnek hasonló erkölcsi és magatartásbeli elvárásaink azokkal szemben, akik a politikai-társadalmi hatalmat gyakorolják, s ily módon a közügyekért is felelősek. • Az egyház mindennapi tevékenységében háttérbe szorulhat az igazság hirdetése? Mondjuk az olyan helyzetekben, amikor a szókimondás társadalmi feszültségekkel jár....- Az egyház mindenkori és egyik legalapvetőbb kötelessége az igazság felmutatása, még ha ez olykor bizonyos köröknek vagy személyeknek kellemetlen is. Vita tárgyát - a lelkipásztorok egyéni szemléletvilága szerint - legföljebb az képezheti, hogy az egyház mikor, milyen formátlan és milyen eszközökkel tegyen eleget e feladatának. De lemondani erről a kötelezettségről soha, semmiképpen sem szabad! Elvégre a II. Vatikáni Zsinat azon dokumentuma is erre utal, amely leszögezi, hogy aki prédikációt mond, az az evangélium igazát konkrét élethelyzetekre vonatkoztatva hirdesse. A szószékről tehát sohasem a prédikáló egyéni feltételezései szólnak; ott az egyház tanainak kell elhangzaniuk, akár úgy is, hogy azokat az igehirdető még a prédikálás előtt konfrontálta a magánvéleményével. Ha tehát én abban a sok vihart kavart prédikációmban tényeket: a civil élet példáit említettem, akkor diakónusként kétszeresen is vállalom mindazt, amit akkor elmondtam; és remélem, más összefüggésekben vagy más formában áldozópapként is prédikálhatok majd arról a lelki erőről, amelyet, épp a tisztánlátáshoz, a világosság fénye gyújt bennünk. • A nemcsak Ausztriában, hanem a katolikus egyház egészében méltó tekintélynek örvendő Franz König bíboros figyelmeztet nyilatkozatai egyikében arra, hogy az anyaszent- egyháznak is be kell kapcsolódnia a politikai életbe. Ön szerint milyen mértékben fontos ez?- Ügy vélem, először körül kell határolnunk, mit értünk a politikai élet fogalmán, amiről az egyháznak azután a templomokban illenék véleményt is formálnia. Mert például egyházi kódexben rögzített szabály, hogy a papság ne lépjen be a különböző politikai pártokba, és ha csak egyetlen mód van rá, akkor politikusként se kapcsolódjon be a közéletbe. Ezzel szemben a mindennapok politikai történéseit értékelő véleményalkotás az egyház természetes kötelessége, hiszen ebben az értelemben a politika elsősorban közügy, az egyházközösségek tagjai pedig a köznapok körforgásában élő egyszerű halandók. Az egyháznak ezért is természetes kötelessége az erkölcsi princípiumok betartását szorgalmazni, őrködni a törvényesség és a jogállamiság, ebből adódóan pedig a társadalmi igazságosság fölött. E ködiakonussal telezettségeinek az egyház aligha felelhetne meg, ha a közéletiségtől mereven elzárkózva élne. Ellenkezőleg, a papság egyik legalapvetőbb feladata ráébreszteni a hívőket arra, hogy éppen a hitből és az egyház tanításaiból merítő lélek belülről fakadó sugallata jelentheti azt a világosságot, ami a mindennapi életben az őszinte igazságosságban, az elfogulatlanságban, a felebaráti szeretetben és a toleranciában nyilvánul meg. • Aki ateista, az eszerint eleve ki- zárattatik a mennyei gondviselés fényességéből ?- Egyáltalán nem, elvégre az erkölcsi elvek megtartásának kérdésében nem kizárólag az a mérvadó, vajon az illető vallásosnak tartja-e önmagát... Isten, kegyelmének jeléül, az ember cselekedetei alapján ítélkezik. Ezért hát mindenkit elsősorban erkölcsi szilárdságának mércéjével és a tetteinek tükrében kell értékelnünk. Még akkor is, ha történetesen éppen egy kormányzat tevékenységéről beszélünk, elvégre ha ez a kormány sorozatosan megszegi a törvényességet, ráadásul még etikátlanul és alkotmányellenesen is cselekszik, akkor az ily módszerekkel kormányzó minisztertanács számára az sem jelenthet mentséget, ha tagjai éppenséggel hívőknek, a lélek belső sugallatát tisztelőknek tartják magukat. • Szlovákiára a társadalom rendkívüli erős megosztottsága jellemző. Precízebben szólva: a hallgatag többség eltűri a kormányzat nemzetieskedéssel palástolt önkényeskedéseit.- Az emberek nyilván különböző okoknál fogva hallgatnak. Van, aki a jelenét, van, aki a jelenét és a jövőjét is félti. Ezért fontos, hogy aki például prédikációt mond, az megnyissa hallgatóságának a szívét, értelmét és nem utolsósorban a szemét is. Ez is velejárója az egyház közösségépítő szerepének. Ez az igény nálunk még nem él kellőképpen a köztudatban. Lényegében ez szintén a múlt öröksége, amikor a kommunista rendszer éles határvonalat húzott az egyház és a társadalom közé; a hit dolgait pusztán a templomok falai közé szorította. Sajnos, Szlovákiában újra hasonló erőszakos törekvéseket tapasztalni, mintha a kormányzati hatalom tartana a hívők szavától, az igazságra építő egyház belső erejétől. • E jelenségek azért érdemelnek fokozott figyelmet, mert Szlovákia lakosságának 65-70 százaléka vallásosnak tartja magát. Az ország mégis túl gyakran hangos a gyűlölettől, a sovinizmussal elegy nacionalizmustól, a bűnbakkeresés csatakiáltásaitól, a populizmustól!- Éppen ezért nem szabad hallgatnunk, noha nyilvánvaló, hogy a ‘89 előtti évtizedekben az emberekbe - sajnos, sok esetben a hívőkbe is - túl mélyen beleivódott a fekete-fehér látásmód. Ezért a reméltnél nehezebben megy a kijózaVlado Gloss felvétele nodás ebből a politikai másnaposságból. • Szó ami szó, eléggé elhúzódó és súlyos tünetekkel járó macskajaj ez!- Akinek viszont józan az értékítélete, látnia kell, hogy mi történik az országban: a Szlovák Köztársaság szabad polgárát - aki „mellesleg” az államfő fia - elhurcolják Ausztriába, de a köztársasági elnök lejáratására törekvő kormányzat több mint öt hónapig a kisujj át sem mozdítja annak érdekében, hogy ez a fiatalember hazatérhessen. A kormány ezzel nemcsak lejáratta magát, hanem azt is bebizonyította, hogy valójában ki áll az ügy hátterében. Vagy az utcán leütnek egy újságírót! Ugyanez a kormányzat a füle botját sem mozdítja az ügy tisztázása érdekében, hanem inkább nevetség tárgyává teszi az illetőt, s ezzel is önmagát állítja gyanúba. Olyan dolgok ezek, amelyek fölött nem lehet hallgatással napirendre térni. Ezért, őszintén szólva, jólesett, hogy a január 21-i prédikációm után sokan azzal a bátorítással kerestek fel, hogy visszanyerték már-már veszni látszó kurázsijukat. • Más szóval: legyen meg a kellő merszünk ahhoz, hogy vessük önvizsgálat alá a lelkiismeretünket?- Prédikációmbnan épp ennek érdekében idéztem Helder Kamara püspök idevágó gondolatait. És minél többünknek lesz meg ehhez a bátorsága, annál valószíhűbb, hogy felszínre törhet az a világosság, amely valóban szép jövőt ígér Szlovákiának. Meggyőződésem hát, hogy nem szabad hallgatnunk. Nem szabad, hiszen ez összhangban van a Szentatya figyelmeztetésével is, aki 1995-ös szlovákiai zarándokúba során május 30-án arra szólította fel az ifjúságot: éljen nyitott szemmel! Ugyanitt hozzáfűzte azt is, hogy Cirill és Metód a saját életük kockáztatásával merészeltek szembeszegülni a hatalmi érdekeknek; majd azzal zárta gondolatait, hogy a lelkierő, amely bennünk lakozik, sokkal erősebb a világ valamennyi kísértésénél. A Szentatya tehát világosan meghatározta a teendőinket, amikor azt mondta: Ne féljetek! És ennek szellemében fogok prédikálni, rendre arra figyelmeztetve hallgatóságomat, hogy bizonyos fokig valamennyien felelősek vagyunk az ország társadalmi helyzetéért... Január 21-e óta a saját bőrömön is tapasztalom, hogy a demokrácia helyzete nálunk távolról sem olyan rózsás, mint ahogyan azt sokan ecsetelik. Ha ugyanis már valóban demokráciában élnénk, akkor senkinek sem kellene ilyen kirívó törvényszegésekkel illusztrált prédikációt tartania. És olyasmi sem történhetne meg, hogy lehallgatják a telefonbeszélgetéseimet, hogy fenyegető leveleket kapok, hogy követnek az utcán. • Mennyiben nyugtalanítja mindez?- Már a kommunizmusban is foglalkoztam szamizdat irodalom kiadásával, úgyhogy számomra nem újdonság az ilyesmi. Persze, nem a legmegnyugtatóbb érzés, ha a templomban az ügynökök fel- játsszák a prédikációmat, hogy meg-megfigyelnek, ha kilépek a kolostor kapuján. De túltettem már magam mindezen, így hát nem is félek. Inkább attól tartok, ha elnémulunk, ha hallgatni fogunk, akkor mi is tettestársakká válunk mindabban, ami itt a hétköznapok során történik. • Jómagámnak, mindennek kapcsán, az evangélium azon fejezete jut eszembe, amikor Jézus kitűzte a kufárokat a templomból!...- Az utóbbi időben többször is belemélyedtem ebbe a történetbe, amely arról szól, hogy amikor Jézus bement az Isten templomába, kiűzte mindazokat, akik ott adtak-vettek; a pénzváltók és a galambárusok asztalait meg székeit pedig felforgatta. Közben így szólt: Az én házamat imádság házának nevezik, ti pedig rablók barlangjává teszitek. De amikor vakok és sánták mentek oda hozzá a templomban, ő meggyógyította őket. Ennyi a történet, amelynek fontos tanulsága számomra, hogy a templom a lélek fényességének, az igazat hirdető prédikációknak a helye. Én ehhez tartom magam. • De mi is elkerülnénk az igazat, ha elhallgatnánk, hogy az a sokat emlegetett januári prédikáció az egyház felsőbb köreiben sem talált egyértelmű fogadatatásra.- Valóban nem. A ferencesek rendje egyértelműen kiállt melletem, és a rendfőnök is a támogatásáról biztosított. A nagyszombati-pozsonyi érsek álláspontját viszont közvetítette a televízió, közölte a sajtó, úgyhogy én ahhoz csupán annyit fűznék hozzá: nagyon szeretem az egyházamat s annak püspökeit is. Még ha bírálattal is illetnének, tiszteletet tanúsítanék irántuk, hiszen a katolikus egyház püspökei ők. • Megváltozott az élete a rádióban sugárzott prédikációja óta?- Persze, nem a spiclik sündörgését akarnám újra szóba hozni!- Tulajdonképpen nem, hiszen az csak egy igehirdetés volt a többi között, elvégre rendszeresen és sok mindenről prédikálok. Legföljebb egy fikarcnyival még jobban megedződtem. És szilárdabban hiszek abban, hogy eljő a világosság! Ennyi. Ennyi? A kérdés mindannyiunkhoz szól! MIKLÓSI PÉTER INTERJÚ 1996. március 17. l/HSfrnap
