Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1996-03-17 / 11. szám

ilasárnap 1996. március 17. PUBLICISZTIKA

Ki volt Esterházy János? Meg lehet-e határozni személyiségét, amelyet még halála után 40 évvel is ködfüggöny takar? Élete, mint összetört cserépedény, darabokra zúzva hever előttünk. Kezünkbe akadhat itt-ott egy-egy szilánk, egy-egy töredék, amelyen talán valami rajzolat is felfedezhető, de vajon összerakható-e ebből egy emberi élet részletekbe menőkig? Meg lehet-e írni ünnep- és hétköznapjait, melyek voltak a jó és rossz szokásai, kedvenc időtöltése stb.? Aligha. Mégis érdemes számba venni, amit tudunk róla.

A nyitrai járási csendőrparancsnok- ság leírásából tudjuk, hogy milyen volt a személyleírása 1945-ben (karcsú, magas, gesztenyebarna de már őszülő hajú, arca sápadt és hosszúkás, angolosan nyírott bajúszt visel, apróléptű, gyorsjárású stb.). A még élő kortársak szerint tudhatjuk, hogy a mindig mosolygós arcú gróf szinte mindenütt, ahol csak megfordult, egy fejjel kimagaslott az őt körül- vevők közül. (Vajon értelmezhető-e ez átvitt, szimbolikus értelemben is?) Tudjuk, hogy mindene volt a munka, s talán emiatt keveset tartózkodott odahaza a családja körében, hogy fiatal korában rajongott a gyöngébbik nem szebbik részéért, hogy nagyon szeretett mulatni. Tudjuk, ki volt a kedvenc cigányprímása Budapesten és Pozsonyban, hogy évente egyszer szülőfalujában vadászatra hívta össze barátait, ismerőseit. Egyik róla szóló előadásom után valaki sokatmondó- an megsúgta nekem, hogy a „gróf úr” állítólag fiatalabb korában mindennap megivott egy üveg pálinkát és emiatt is bohém, könnyelmű életűnek tartották. Hogy ennek ellenére legkevesebb hét nyelven beszélt, és jóban volt a pápával, akit még bíboros korából ismert a budapesti Eucharisztikus Világkongresszusról. Ugyanakkor mellette egy cigány is teljes embernek érezhette magát. Tudjuk róla, hogy a végső nagy dolgokban merte vállalni a kockázatot, a határozott döntéseket, olykor a vakmerő lépéseket is, amelyeknek következményeivel időnként tisztában lehetett, időnként talán nem. Szerette átlépni a konvenciókat, de úgy, hogy közben sosem kötött elvtelen kompromisszumot és halála pillanatáig megőrizte erkölcsi tartását, nemeslelkűségét. Egy lengyel rokona, aki mellesleg Varsóban külügyi államtitkár volt, nem tartotta őt különösebben jelentős politikusnak, de ennek ellenére politikusként sem tekinthető szakbarbárnak, hisz rajongásig szerette és ismerte a történelmet, lehetőségeihez mérten támogatta az irodalmat, a magáétól eltérő felfogásút is. Tudjuk, hogy élete második felében többek közt nővére, Esterházy Lujza behatására egyre közelebb érezte magát Istenhez, s valószínűleg ennek köszönhető, hogy végtelen türelemmel és alázattal viselte a szenvedéseket, hogy Jézust már életének ezt megelőző szakaszában is mesterének, példaképének tekintette.

Nehezen hiszem, hogy évek, évtizedek „hallgatásának falain” áttörve, a hazugság tengerén átgázolva, képes lenne bárki arra, hogy Esterházy János életének részletekbe menő leírását el tudja végezni. Hacsak nem bukkannak fel erre vonatkozó, eddig ismeretlen dokumentumok. (Egy kutató sosem zárhatja ki ennek lehetőségét!)

Addig azonban örökösei és immár sáfárai is vagyunk egy valóságos testamentumnak, Esterházy János munkásságának.

Micsoda tragikus sorsot takar ez a testamentum! Földi életének 57 évéből 23-at élt „civil polgárként”, 12 évet politikusként, s ezért 12 évet - haláláig bezárólag - kellett bűnhődnie, börtönbüntetés terhe alatt. Vajon miért kellett bűnhődnie? Grófi származásáért? Magyarságáért? Vagy mindkettőért egyszerre, vagy csak egyszerűen azért, mert Közép-Európa tragikusan abszurd történelmének osztályrészese volt. Egyike lett ő is e földrész megszámlálhatatlanul sok és felmérhetetlenül értelmetlen áldozatainak? Vagy az ő életútjának, küldetésének a szenvedés is velejáró részesedése volt? De vajon létezhet-e, épp a fontiek miatt,

itt, ezen a tájékon a világnak értelmetlen áldozata?

Mikor fogunk e kérdésekre választ találni? Mint ahogy azokra a kérdésekre sem tudunk felelni mind a mai napig, amelyeket Mayer Judit tett fel egy Esterházy Jánosról szóló írásában: „Kinek a kezdeményezésére kellett őt és társait a Szovjetunióba vinni és ott koholt vádak alapján elítélni? Miért nem tisztázhatta magát hazai bíróság előtt” soha, annak ellenére, hogy erre a bírósági előkészületek már a Szovjetunióból való hazahozatal után megtörténtek? Miért nem lehetett eddig soha elfogultság nélkül, tárgyilagosan felülvizsgálni a háború alatt Szlovákiában működő Magyar Párt tevékenységét és tisztázni azt, hogy ez a párt nem volt fasiszta párt. „És még egy tisztázatlan kérdés. A szlovákiai Német Párt vezérét, Franz Karmasint, aki a fasiszta szlovák állam kormányában államtitkári rangot viselt, s akit jogosan nevezhetünk Hitler szlovákiai helytartójának (és aki nemegyszer intézett durva kirohanásokat Esterházy személye és a Magyar Párt ellen), nos, vajon ezt a Franz Karmasint, miért nem vonta soha felelősségre semmiféle csehszlovák bíróság? Csak azért, mert idejében elhagyta az országot? Akkor legalább távollétében ítélkezhettek volna felette! Ám ez az ember nyugodtan élhetett Németországban, mintha semmiért nem volna felelős. Ugyanúgy pártjának nem egy fő korifeusa (...) tudtommal szintén megúszta minden felelősségre vonás nélkül. ”

Ideje volna hát ezekre a kérdésekre is megkeresni a választ, szemügyre véve Esterházy hátrahagyott munkásságát. Vajon milyen választ ad feltett kérdéseinkre Esterházy János égi és földi testamentuma? E testamentumnak ugyanis van olyan része, ahol ő maga ugyenezekre a kérdésekre a választ már inkább az égi- ektől mintsem a földiektől várta.

Esterházy Jánosnak a saját maga által kitűzött ideákat, célokat, és feladatokat sosem sikerült maradéktalanul elérnie, teljesítenie. De a feléjük vezető út jelzőkövei, az úton járás eszközei itt maradtak reánk cikkeiben, beszédeiben, feljegyzéseiben. Jó, hogy ezek a cikkek, beszédek, feljegyzések (töredékesen, cenzúrától megtizedelve) fellelhetőek levéltárak, könyvtárak porosodó polcain, megsárgult, megfeketült papírlapjain. Ha valaki azt gondolná, hogy ezek a korral együtt immár véglegesen múzeumba utalandó dolgok, azt hiszem, téved. Elsősorban azért, mert mélységesen lebecsüli a múzeumok, azaz a történelem jelentőségét, napjaink s méginkább a jövő szempontjából. Másodszor pedig azért, mert Peéry szavaival élve a „nemzeti delírium” azon jelenségei, amelyek miatt ezek a cikkek, beszédek, feljegyzések megszülettek - tegyük hozzá, sajnálatos módon - egyáltalán nem kerültek a múzeumi tárolók polcaira, sőt úgy tűnik, ma elevenebben léteznek, mint valaha bármikor.

Egyet kell értenünk dr. Iván Kamenec szlovák professzor véleményével, aki egyik írásában attól óv, hogy Esterházy Jánost túlértékeljük. A túlértékeléstől való tartózkodás azonban nem azt jelenti, hogy megismerésétől is tartózkodnunk kell. Sőt, véleményem szerint kötelességünk megismerni annak az embernek az életművét, aki küldetését, politikusi hivatását annyira komolyan vette, hogy pecsétként saját életének áldozatát tette rá. Halála után nővére, Esterházy Mária egy magánlevélben ezt írta Sztáray Antalnak Eperjesre: „Gyűjtsetek róla össze mindent, amit tudtok, hogy olyan képet nyerjünk szegény Jánosról, mely úgy családjának drága emléke lesz, mint tán valaha nemzetének is. " Reménykedjünk, hogy az Esterházy Mária által jövendölt „valaha”, mára jelenidejű valósággá lehet végre!

(A Nap Kiadó gondozásában az idén tavasszal, Esterházy János születésnapjának 95. évfordulójára jelenik meg Molnár Imre: Esterházy János (1901-1957) című életrajzi kötete. Az évforduló kapcsán a könyv előszavából idéztünk.)

MOLNÁR IMRE

„ uú(fx miék mUijimk a mvjdém£'

„Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait és amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága/"

(Esterházy János: „Magyar keresztfák között” In: Új Hírek, 1939. november 1.1. old.)

Rendcsinálás

Románhonban

Szívesen meghívnálak hozzánk, a lakásunkba, de nem tehetem - szabadkozott a nyolcvanas évek elején bukaresti kolléganőm, aki az ottani újságírószövetség nevében kalauzolt. Nem kérdezősködtem, jóváhagyólag bólintottam, s ebből rögtön sejthette: én is tudom, amit ő is tud. Azt, hogy Románhonban főbenjáró bűn, ha valaki külföldit merészel meghívni a lakásába. így volt ez Ceausescu elvtárs fénykorában, s meg is volt az eredménye. A átlagrománok többségét csaknem tökéletesen elzárták attól a lehetőségtől, hogy az otthonok mélyén zajló bizalmas beszélgetésekből rájöjjenek: ha valami rothad, akkor a hazai rezsim, nem az ennek kikiáltott imperializmus. A nagy kondukátor elérte, amit akart: alattvalói nem sóvárogtak az után, amiről sejtelmük sem volt, s már az élvezetek halmozásának tekintették azt is, ha kéz alatt pörkölt kávéhoz, cigarettához, illatos szappanhoz, használt szájrúzshoz jutottak.

Akik voltak olyan bátrak és szembeszegültek a rendelettel, azokra esőstől szakadtak a következmények: se vége, se hossza nem volt a zaklatásoknak, beidézéseknek, s persze, az illetőket talán holtáig szemmel tartották volna a Securitate emberei, ha nem áldozik le véresen a diktátor napja.

Bukarestbe férjhez ment szlovák származású alkalmi ismerősöm szállodám kávézójának egyik zugában vallotta be szinte suttogva: nem meri vállalni az üldöztetést. Nem is kívántam tőle. Ezért ott a félhomályban mesélte el, sűrű körbepillantások közepette, hogy gyermeket nem vállalhattak, mert hem tudnák tisztességesen eltartani. Ezenfelül férjével ellenzékiek, és felmérték, milyen sors várna gyerekükre felnőttkorában egy önkényuralmi rendszerben. Az örökös megfigyelés, kihallgatás, besúgás. - S ha hiszed, ha nem, a férjem ugyan sikeres sebész, csontnövesztő műtéteket végez, de az anyagi háttér sem lenne megfelelő - magyarázta. Hitetlenkedve hallgattam, mire hozzáfűzte: „Tudod, szegény szüleim falun élnek, s amit mi itt a fővárosban megspórolunk az élelmiszer-fejadagunkból, azt nekik juttatjuk.”

Miért jutott mindez éppen most, mintegy másfél évtized után az eszembe? Mert Romániában újra szeretnék bevezetni az 1989 előtti állapotokat. A múlthavi parlamenti szavazáson „csak” 153 igenlő szavazat jött össze a szükséges 172 helyett, de semmi garancia arra, hogy legközelebb nem lesz meg a külföldiek jogállásáról intézkedő törvény elfogadásához szükséges többség. Ha az indítvány zöldet kapott volna, akkor a román polgárnak 24 órán belül be kellene jelentenie az illetékes hivatalban, hogy külföldi tartózkodik nála. Sőt, az egyik cikkely szerint kijelöltek volna bizonyos tiltott övezeteket, amelyekbe külföldi halandó be sem teheti a lábát. Aki a rendelettel dacolva mégis felkereste volna a tiltott településeket, körzeteket, kíváncsiságáért és törvényszegéséért keményen meglakolt volna: az elvetett törvény szerint a szabálysértőket ötéves börtönbüntetéssel kívánták sújtani.

A romániai magyar képviselők nem véletlenül szavaztak a törvény ellen, amelynek kétségtelenül magyarellenes éle is volt. Nemcsak azt tiltotta volna például, hogy a külföldiek szélsőséges, nacionalista és fasiszta rendezvények szervezésében vegyenek részt, a felsorolásban szerepelt a szeparatista jelző is, minden bővebb magyarázat nélkül. Eddig sem ment ritkaságszámba, hogy szeparatistának bélyegezték azt, aki magyarul szólalt meg. A vitában az RMDSZ-képviselők épp arra mutattak rá, hogy a törvény javasolt formájában nyitva hagyja a kiskaput a Erdélybe látogató magyarországiak zaklatása, esetleges kiutasítása előtt.

Fellélegezhetünk: a javaslat megbukott - egyelőre. De a szenátusi kudarc után a nacionalista körök most újra nekiveselkednek: a büntetőtörvénykönyv megfelelő cikkelyeinek módosításával próbálkoznak. Eredeti szándékukat nem adták fel, csak más köntösbe bújtatják.

Nem tehetek róla, újra csak eszembe jut a hasonló hazai példa. Az, hogy Slotáék is eredetileg törvényt akartak fabrikálni a köztársaság védelméről, s ha ez nem megy át, akkor a BTK módosításával próbálkoznak. A kérdés csak az, hogy ki kit utánoz. Bukarest Pozsonyt vagy megfordítva? De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy olajozottan működik a Pozsony-Bukarest tengely, s hogy itt is, ott is az oly könnyen irredentának, szeparatistának, nacionalistának és felforgatónak bélyegzett erdélyi, dél-szlovákai és magyarországi honfitársaink ellen irányulnak a kirekesztő lépések.

P. VONYIK ERZSÉBET