Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-03-03 / 9. szám
A ki a mai hazai irodalmi életet becsületesen meg akarja ismerni, az nem nélkülözheti ennek a terjedelmében is, tartalmi súlyában is jelentős mű alapos ismeretét. Az 1290 oldalt számláló két vaskos kötet bámulatos mennyiségű anyagot tár olvasói elé. Biztosan állítható róla, hogy - szemet gyönyörködtető tipográfiai megformálással - (Szakolczay Lajos irodalomtörténész avatott kezű szerkesztésében) Csoóri Sándor író szíve szerint válogatta össze kötetét. A kor számos dokumentumát is magába foglaló műve: nemzeti kincs. Csoóri közösségépítő emberként békességet, harmóniát teremt a lelkekben. Tapasztalatait szívesen megosztja az érdeklődőkkel. Művének szinte mottója lehetne: ünnepi tanácsok kortársaiknak, elfára- dóknak; újraérkezőknek és bizakodóknak. Magasrendű szépirodalmi alkotás, mely megtalálta a 20. századi „öltözetét”. A szerző a művét záró Vallomás - nemcsak magánügyben (1994) című írása utóiratában is humanizmusáról tesz hitet: - Ha valaki megkérdi tőlem: hogyan bírom az életemet elviselni, a politika és a közélet csapásait, mosolyogva válaszolok neki: a négy évet végigharcoltam én is. Mindent elkövettem, hogy ne a fölösleges és a gyalázatos háború nyelvén beszéljek ebben a világban, s ne a rosszat szaporítsam benne. Nem véletlen, hogy Csoóri a mai kortárs magyar irodalom talán legsokoldalúbb alkotója: író, költő, szociográfus, esszéista és forgatókönyvíró. Tanulmányai, esszéi tükrözik, hogy - miként Illyés Gyulát is - az egyetemes magyarság sorsa, történelme, közép-európai szerepe, a világban való szétszórtsága foglalkoztatja leginkább. Föllépése óta elkötelezett harcosa a népművészet ügyének. - A népdal a megíratlan idők lírai emlékezete - hangsúlyozza. Vezérmotívumai: a nemzet sorsa, a maga nemzedéke, művészsorsok. A kötetek horizontja: a tradíció, a kultúrtörténet, az európai és magyar hagyomány.- Tizenkét éves koromig egyetlen világot ismertem csak: Zámolyét. Az udvarok, a szérűk, az istállók, az ólak világát. Egy megősziilt gerendavégen, amely az omladozó ólfalpaisága, valamint a kereszténység irányába. Ebben kereshető a magyar kultúra nemzeti identitása. Véleményeivel egy egész sor friss gondolatnak is nyilvánosságot biztosít. Emlékmegőrzőként, méltatóként saját személye ad biztos hátteret megkezdődött. Kisebb-nagyobb hullámzásokkal ez az elszámoltatás azóta is folytatódik. Életének ez volt a közege, mint eszkimónak az egyhangú, kemény hóvilág. ’Nyolc évig állandóan útrakész állapotban voltunk’: emlékezik vissza gyerekkoráA mű egységként kezelhető, ha egyes fejezetei között - kedvező motívumként - észrevehető stílusbeli különbségek jelentkeznek is. Tartalmával Csoóri a közművelődés szószólójának szegődött. Megélénkíti a nemzeti történelmünk, iroból kiállt, még ma is ott látom ugrándozni a moslékra torkos verebeket; ott látom elröpülni a fecskéket sárból fölkapott szalmaszállal. Hogy a világnak más udvarai, más szalmaszálai, fecskéi, gerendavégei is lehetnek, el sem tudtam volna képzelni - írja a Tenger és a diólevél címadó írásában Csoóri, majd feleletet talál a bartóki modell fogalmára, mely szerinte nem más, mint: - Emlékek arról: mikor és hogyan ébredtem rá először a népköltészet s a népi kultúra fontosságára; milyen mozgató erők irányítottak; milyen elfogultságok, dühök, szerelmek, amelyek a bartókiság meggyökeresedését bennem jó- és rosszféle záporokkal megöntözték. Babits a Magyar jellemről szóló tanulmányában azt írja, hogy a magyar tragikus hősök bűne többnyire nem valamilyen félresiklott cselekedet, hanem mulasztás. - Egy korszak lezárásakor és egy lehetséges új korszak kialakulása előtt - hangsúlyozza a szerző - nekünk vajon nem azt kellene-e legelőször tisztáznunk, mi az, amit az elmúlt évtizedekben elmulasztottunk? (1988) Az írónak ma sokkal inkább, mint eddig, politizálnia kell. Illyés azt írta egyszer: politizálnunk a legnehezebb, a legveszélyesebb módon kell: hibátlan műveinkkel. A kultúra sokféle megnyilatkozását, szándékát, stílusát a történelmi események és alakulások tükrében mutatja be. Kettős elkötelezettségű: a magyar nemzeti művelődés eurómondanivalójához: ahhoz, hogy valakiről elmondjon valamit. Így nő, kerekedik érzékletes portré magyar költőkről, írókról (Petőfi, Kosztolányi, Radnóti, Veres Péter, Németh László, Illyés Gyula, Nagy László, Cs. Szabó László), képzőművészekről (Németh József, Orosz János, Szervátiusz Jenő) előadóművészekről, színészekről (Tompa László, Dajka Margit).- Ha felszólítást kapnék az utókortól, kíséreljem meg Illyés Gyulát egyetlen jelkép vagy egyetlen címer sugárzó világításába odaállítani, belebuknék. Semmilyen költői hasonlattal nem tudnám magamat kivágni, mert Illyést ott lehet igazán bemutatni, ahol éppen van. Jelenléte már szembesítése embernek és világnak. (1968) Mai magyar társadalmi, kisebbségi sorsbéli és az egész emberiséget egyaránt érdeklő erkölcsi kérdésekben foglal állást. Nagy feltűnést keltett a Kapaszkodás a megmaradásért címmel Duray Miklós kényszerből Amerikában megjelent könyvéhez írt Csoóri-előszó. - Ezt a könyvet nem szépíró írta. Nem is gyakorlott tollforgató. Ezt a könyvet maga az elviselhetetlen sors íratta egy, a Felvidéken (Losonc, 1945) született, s máig ott élő fiatal magyar értelmiségivel, Duray Miklóssal. Duray Miklós abban az évben született magyar kisebbségi sorsba, amikor a háború végeztével a szlovákiai magyarok elszámoltatása ra. A ládákba rakott holmijaikat negyvennégytől csak az ötvenes évek elején merték kicsomagolni. A szerző hatást gyakorló személyisége tovább gazdagítja kortárs irodalmunkat. Az olvasóban pedig öröm fakad, a megértés öröme. dalműnk iránti érdeklődést. Elemző problémakezelésével, korszerű struktúrájával a kötet a mai modern irodalom jeléntős alkotásai közé tartozik. (Püski Kiadó Budapest, 1994) DOMONKOS JÁNOS „Nem veszi elő többé/ a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit” (Petri György Brezsnyev halálára írt verséből) Nem látszólagos helyzeti előnyömből kifolyólag fogok írni az elfogadott antikommunista törvényről, mellyel a parlament elítélte a pártot, tagjait viszont már nem, illetve a kommunizmusból is csak a negyvenes, ötvenes éveket, amikor a párt még ütőképes volt, mert aztán már ránk esett a szociális háló, s ficánkolni ugyan nem nagyon ficálkolhattunk benne, de azt mondják, az már jó volt. Nem azért írok erről, mert nekem ugyan semmi közöm nem volt ezekhez, én nekik nem írtam; ez egyébként is a legritkább esetekben fordul elő, ha az ember mondjuk még ovis. Legfeljebb annyi róható fel, hogy novhét és májusegy szép napján vörös papírzászlót lengetve éltettem a fasizmust és ridegen elítéltem Lenint, vagy fordítva, már nem is emlékszem, ezt a kettőt mindig kevertük és nem akadt dedóvó, aki rendet rakott volna a kis kobakokban. Szóval azt azért nem kérdezhetem, mi is az a vörös pestis, mert ahol komcsik vannak, ott komcsik vannak, még az oviban is, nem beszélve arról, hogy én is ismertem egyet kettőt. Mást ne mondjak, anyám párttag volt. Te jó Isten! Hogy fordulhatott ez elő, mikor a családon még most is komor mélabú vesz erőt, ha szóba kerül a dicső februári győzelem (ezt fent kifelejtettem), a nagy nemzeti államosítás, az ötvenes évek, amikor a párt még ütőképes volt. - Elvtárs, vagy aláírod, vagy elengedünk - szelíd rábeszélésként hatnak ezek a szavak, míg térben és időben és a már kisöpört padlás poros levegőjébe nem helyezzük őket, s alattunk kihegyezett nyársként csillog a vaskerítés. - Érted jöttünk, nem ellened! - tudjuk jól. Hát úgy (fordulhatott elő), hogy amikor már testvérestül rég kinőttük az ovit, és mindketten szépek és főként okosak voltunk, mint a nap - ó, az anyai szív, elfogult és vak, hogy nem lát tovább az orránál - szóval az anyai szív úgy döntött, titkon belép a pártba, káderlap, felvételik, jópont, az is piros, egyszóval az akkor szükséges plusssz. Titkon pedig azért kellett, mert az apai szív viszont konok és nyakas és szintén nem lát tovább az orránál, és kijelentette, ő bizony nem fog kommunistával egy ágyban aludni, talán még a lakásba sem engedi be, bár gyermekei lapátoljanak életük végéig, a család becsületén nem esik folt. A harmincas évek után így vonult ismét illegalitásba a párt, melynek gyűlésein anyám a romlott imperialista erőket képviselte csendes, norvégmintás pulóverkötögetésével. A sorok olvastán most folyik otthon a halk szembesítés, nemcsak a parlament, apám is elítéli anyámat, illetve hát a pártot, illetve ki tudja mit. Mi sem világosabb, szőröstül-bőröstül el kell ítélni azt a fránya kommunizmust, már rég el kellett volna, csak hát ez nem is olyan egyszerű, mert a képviselők több mint fele párttag volt (ezt most kapásból mondom, nem fogom számolni őket, de rémlik, annyian vannak, hogy háromötödös többségükkel elvileg bármikor módosíthatnák még az alkotmányt is) s nem képeznek ez alól kivételt jó magyarjaink sem, persze tisztelet a kivételt képező kivételnek. Meglehet, a politikusoknak sok mindent figyelembe kell venniök, de nekünk, olvasóknak csak az igazságot - mondta utolérhetetlen mesterem. Hozzá nem méltó diákként már csak azt tenném hozzá: bizony, még a múltjukat is. így ragadósnak bizonyult a moravcíkos liberális példa, amikor a nyelvtörvényről szóló szavazáskor a pártelnöknek vizelhetnékje támadt; • ezt a megoldást választotta Rózsa Ernő is az oly sokat emlegetett törvény elfogadásakor. Legalábbis odanyilatkozott egy telefoninterjú során, hogy: Mit tudom én, biztos kimentem pisálni. A szonett-töredéket hangszalagon őrizgetem, elemezgetem, egy dolgot nem értek: Nincs okom kételkedni, ha Rózsa Ernő azt mondja, pisáit, én elhiszem, de hogy a teremből nem ment ki, hótbiztos, szemtanúk igazolják. Tudom, a huszadik századi történetírás kesze-ku- sza, főként a keleti végeken mindenki a szája ízére írta át, de az nyilvánvaló, a Nagy Októberi valóban nagy volt, Kubáig is elért, hogy most mást ne is említsek, így nyilván az ülésterem és a mellékhelyiség közti távolság is áthidalható általa; elméleti megoldás kínálkozik. Én azonban azt mondom, vágjuk rá a vécéajtót a Nagy Októberire és öntsünk tiszta vizet a piszoárba, meg a szavazógombok közé. Most, hogy így átgondolom az egészet, nem is a pi- sált-nem pisáit dolog zavar, egyébként sem lehet egyetlen ember nyakába varrni az ellopott negyven évet. De az már felettébb furcsa, hogy Rózsa Ernő most, csakúgy mint akkor (térben és időben) földügyben osztogat tanácsokat, s ez nem zavar senkit, legkevésbé őt és pártját. Még egy dolgot nem értek: Ernő bácsi a telefonban azt mondta, ha felmerül, a neve ezzel az üggyel kapcsolatban, védekezni fog. Mire gondolhatott? Nekem ismét csak a Nagy Októberi ugrik be. Egyébként a törvény körüli hercehurca valószínűleg folytatódik majd, hiszen a kormány újratárgyalásra visszakérte azt a köztársasági elnöktől. HOLOPZSOLT Sff éfmtfú édttene PUBLICISZTIKA 1996. március 3. 1/HSárnap