Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-02-25 / 8. szám
'Jasârnap 1996. február 25. MÚLTUNK - JELENÜNK RO NCSOL LÁSZLÓ Magyar sorsfordulók, s történhetett volna-e másként? Az iskolák ügye kulcskérdés. Nem ismerek olyan oktatáselméleti munkát, amely ne kezelné axiómaként, hogy a gyermekeket anyanyelvükön kell bevezetnünk a tudományokba. Szó sincs bennük arról, hogy a gyermek elméje és az átadandó ismeretek közé egy idegen nyelv kínai falát építhetjük. Nem is értem, hogyan válhatnak pedagógusok egy ilyen idegen nyelvű oktatásmód terjesztőivé: miként tanultak, miként vizsgáztak, s hogyan emésztették meg a gyermeklélektanból, a neveléslélektanból és a didaktikából tanultakat. Az ilyen szlovák és (még szörnyűbb!) magyar pedagógusok nem oktatói-nevelői, hanem egy beolvasztó nemzeti programot szolgálnak ki, mert nemcsak az elméleti megfontolás, hanem a gyakorlat is bizonyítja, hogy a gyermek útja a szellemi és a lelki kiteljesedéshez s ezáltal a bűvös érvényesüléshez az anyanyelvű iskolán át visz el. Az elsős tananyagot a hat-hétéves gyermek hazulról hozott ismeretanyagához, értelmi szintjéhez és nyelvi kifejezőkészségéhez szabják, ezt fejleszti tovább szervesen, de koncentráltan és gyorsuló iramban az anyanyelvű oktatás, míg ezzel szemben az idegen nyelvű iskola egyetlen perc alatt a csecsemőkorba löki vissza a tanulót, s emberfölötti mutatványt követel tőle, hiszen azt várja, hogy egy ismeretlen kommunikációs rendszerben kommunikáljon, csecsemőként fusson, táncoljon és zongorázzék. Az 1945-ös szlovák miniszterek és államtitkárok véleményét, amely szerint könnyen asszimilálható népelem vagyunk, a vegyes házasságok nyelvi, kulturális és szemléleti szlovákosító hatásában s a szlovák iskolákba áramló magyar gyerekek növekvő számában látom igazoltnak. Amikor iskoláinkat védelmezzük, nemcsak magyar voltunk ébren tartásáról van szó; legalább olyan fontos az új nemzedékek intellektuális (emberi) kiteljesítése és kultúrája. Könnyen ellenőrizhető tapasztalat, hogy az idegen oktatási nyelvű iskolába íratott gyermekek csak nagyon későn kezdenek olvasni, s ritkán válnak rendszeres könyvforgatókká. Nemcsak őseik kultúrája marad előttük ezáltal ismeretlen, hanem a kultúra általában: a szlovák is, amelyről legfeljebb másodlagos, közvetítő tananyagok (életrajzok, kötelező memoriterek, iskolai szemelvények) révén szereznek némi fogalmat. Az anyanyelvű iskolába járó gyermek a második osztályban már könyvolvasóvá (ismeretterjesztő munkák értő la- pozgatójává is) érlelhető, s anyanyelvi közvetítéssel az egész világkultúrába szabad bejárata nyílik. Tapasztalataink egyáltalán nem igazolják a szlovák propagandát, hogy tudniillik a szlovák iskolán keresztül vezet a magyar ifjúság széles, sima útja a társadalmi érvényesülésbe. Sokkal inkább úgy látjuk, hogy leginkább a segéd-, legjobb esetben is a szakmunkási státus felé vezet az útjuk, s még szlovák nyelvtudásuk is csökevényes, jóllehet anyanyelvűket viszont kikezdi és elbátortalanítja. A szlovák nemzeti politika pontosan tudja, mi mindent jelent nekünk a nemzetiségi tanügy, ezért ólálkodik állandóan körülötte, s próbálja kicsipkézni, egy-egy falatot kiharapni belőle, s ha egyszerre, egy-egy megsemmisítő törvénnyel nem sikerül neki, legalább lassan fölélni az egészet. Akkor aztán a szlovákiai magyarság sorsa két-há- rom nemzedéken belül megpecsételődik. Erre figyelmeztet azoknak a falvainknak története, amelyekben pár évtizede a magyar nyelvű oktatást valamely okból - nem ritkán a magyar szülők érdektelensége révén - megszüntették. Megérdemli figyelmünket, hogy magyar iskolák élére ismét szlovák igazgatókat neveztek ki, s hogy iskoláink szlovák nyelv- és irodalomoktatását, sőt más tárgyak tanítását is szlovák anyanyelvű pedagógusokra kívánják bízni. Mindkét elv alkotmányellenes, különösen az utóbbi sérti az alkotmányt és törvényeinket: példátlan, hogy egy kormányzat, amely más országok felsőoktatási okleveleit is honosítja, a saját diplomásait nemzetiségük miatt kívánja másokra cserélni, s ezzel végül is kétségbe vonja intézményeinek szakmai hatékonyságát, hitelét, illetve ha mégsem, akkor intézkedései diszkriminatívak. Ügy vélem, így kell állást foglalnunk ezekkel az épp folyamatban levő vagy meghirdetett intézkedésekkel szemben. (A tervet egyéb dolgok is motiválhatják: például az, hogy szlovák pedagógusokat álláshoz juttassanak magyar kollégáik utcára küldése akár le is mondhatunk a költségvetési támogatásról; de az egy teljesen új arcú, nemcsak szuverén szellemiségű, hanem szabad kötődésű kultúra is lesz már. Ily módon nyugodtan hálásak lehetünk Hudec miniszter úrnak és nekivadult nemzeti csapatának, mert némileg már hozzá is segített bennünket, egyelőre leginkább a szándék szintjén, emancipálódásunkhoz. A folyamat még csak magzati szakaszában él, egy-két évtizedre szükségünk lesz kiteljesedéséhez, de hogy törekvésünket idővel siker koronázza, az biztos. Visszakanyarodva a magyar történelem mulasztásaihoz, a múlt század egyik sarkalatos bel- és külpolitikai hibájáról kell szólnom. Először is arról, hogy nem vette komolyan és nem hatástalanította megfelelő ellenkampánnyal a nemzetiségek s az 1919. júniusa: Pogány József, Kunfi Zsigmond és Kun Béla Főúri társaság vadászni indul (1910-es évek) árán, és így tovább.) Mi lenne az elbocsátott magyar ajkú pedagógusok sorsa, milyen jogon tennék őket földönfutókká, miután évekig, évtizedekig éppen a szlovák nyelv és kultúra terjesztését szolgálták? Miféle gyilkos cinizmus ez? Kultúránkat ez a kormányzat nem finanszírozza többé; adóinkat beszedi, s csak a szlovák közművelődésre költ belőlük, a magyarra elenyészően keveset és késve fordít. Különös helyzet, ilyen még nem volt történelmünkben, csak a háború után. Megint föl kell tennünk a kérdést, mi jogon vár el tőlünk ez a hatalom, amely csak elvesz, de adni nem ad. lojalitást, s mit gondol, meddig futja még a türelmünkből? Kultúránkat tehát magunknak kell eltartanunk, s ha a nehéz átmeneti időkben föl tudjuk fakasztani a pénzforrásokat, s kidolgozzuk a finanszírozás technikáit, akkor bán töltött el, meghökkentően sok embertelenséget írhat politikusainak számlájára (kerüljük el a kollektív bűnösség vádját, legyünk jobbak náluknál): vérben fogant, majd ezreket kényszerített távozásra semmi nélkül, tízezreket semmizett ki földreformjával, zsidók tízezreit szolgáltatta ki egyedi módon a náciknak, mert fizetett az elszállításukért, csehek tízezreit űzte ki az országból, majd jött a németekkel és a magyarokkal való leszámolása: szlovák családok tízezrei élnek ma idegen ingatlanokban. Nem sok ez a röpke 76 év alatt? Fülsiketítő nemzeti kampány mintha azt jelezné, hogy a hatalom a nagy nemzeti mű - a nyelvi ho- mogenizálás - végső rohamára készíti elő a közvéleményt, hogy támogatást szerezzen hozzá. Figyelmet érdemel, hogy a szlovák politika hangadóinak minden társadalmi válság és történelmi fordulat idején a nemzeti egyneműsítés esélye jut az eszébe. Nem a polgárosodás, nem a demokrácia, hanem a nem szlovákok asszimilálása, vagyonuk megszerzése, a kisajátítás, a va- gyonkobzás - nevezzük nevén a dolgot: a törvényerőre emelt rablás. Reméljük, hogy ezúttal nem kerülhet sor radikális leszámolásra, jóllehet a délszláv minta sokakat tüzelhetett hasonló lépésekre itt és Romániában. A szerb nemzeti politika véres kudarca azonban remélhetőleg elbátortalanítja őket, s az is kiszámítható, hogy ez a heveny nacionalista irányzat előbb-utóbb megbukik, és Szlovákiában is virágzásnak indul a demokrácia, beolvasztásunk erőszakos módozatainak föladásával, s a mi helyzetünk megnyugtató - nagy vonalakban végleges - rendezésével, ami nélkül demokrácia sem születhet az országban. Nem lehet csak a többség részére demokráciát építeni, a kisebbségek kirekesztésével. Tapasztaljuk, milyen az: olyan, amely ma is körülvesz bennünket, s amelytől a többségi nemzet is szenved. Tárgyunkat lehetetlen kimeríteni, csak körültapogatnunk lehetséges. Gondolatokat vetünk föl, amelyek újabb eszméket gerjesztenek, tisztánlátásunkat serkentik, s fölkészítenek bennünket várható, netán meglepő új eseményekre. Az biztos, hogy senkinek sem volna szabad föladnia magyarságát, mert minden behódolás a térség teljes magyar tömbjét gyöngíti. Minden átvándorló gyerőket támogató nyugati publicisták magyar- ellenes propagandáját, illetve hogy nem adta meg nekik a követelt autonómiát. Ezek a nemzetiségi (a szlovákok esetében nemzeti) politikai és kulturális egységek idővel átfejlődtek volna egy föderatív, még később egy konföderatív rendszerbe, de még teljes területi kiszakadásuk sem eredményezte volna azt, ami 1919-ben ránk tört. A szakadás nyilván az etnikai határok (az autonómiák gyepűi) mentén következett volna be, és sem a magyarságnak, sem a nemzetiségeknek nem okozott volna az egyik oldalon veszteségi, a másikon győzelmi traumát: szűnni nem akaró félelmet attól, hogy könnyen szerzett zsákmányukat elveszíthetik, s nem terhelné le történelmi számlájukat annyi bűnnel. Mert ez a jobb sorsra méltó kis nemzet ahhoz a pár évtizedhez képest, amennyit olyan-amilyen önállóság(A fenti írás, melyet terjedelme miatt négy folytatásban közöltünk, Léván, a Népfőiskolán tartott előadásként hangzott el, 1995. november 11-én.) (archív felvételek) mekkel ingatagabb lesz nemzetiségi tan- ügyünk, előbb csak egy, aztán öt, majd tíz tanuló pártol át, mert szülei úgy döntöttek, s megszűnik egy párhuzamos osztály, majd a másik, a csökkenő létszámmal távozniuk kell pedagógusainknak, végül megszűnik a magyar tagozat, s kivirágzik a szlovák, amelybe jórészt gyermekeink járnak, őseink nyelvétől, kultúrájától, szellemétől elidegenülő, kósza lélekkel. Valahol nyilvántartják, hány iskola szűnt meg az elpártoló magyar szülők miatt, jóllehet lettek volna még, akik szerintünk helyesen választottak volna. Az ország magyarjainak és egész nemzetünknek egyszerre kell gazdaságilag és erkölcsileg megújulnia, s derűsen, bizakodva, hittel kell tekintenie a jövőbe, amelynek alakítását elsősorban önmagától várhatja. Nincs elveszett nemzeti jövendő, csak föladható van, de ez, hiszem, nem a magyarság útja lesz.
