Új Szó, 1996. szeptember (49. évfolyam, 204-228. szám)

1996-09-12 / 213. szám, csütörtök

1996. szeptember 5. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó i 5 I Mit akarnak a színészek? Ha 1989 novemberében a munkások nem csatlakoznak a tüntetőkhöz, a diákok és a színészek a mai napig ott állnának a tereken. Nagyjából így lehetne összefoglalni Ján Lupták parlamenti alelnök gondolatait, melyeket a közelmúltban gyakran hangoztatott, legutóbb pedig a Twist Rádió keddi adásában tett közkinccsé. Egyrészt be kell vallani, Luptáknak igaza van, 1989-ben a lakosság legszélesebb rétegei tették le voksukat a rezsim megváltoztatása mellett, a demokráciáért. De nem engedhetjük el a fülünk mellett azt a hangnemet sem, amellyel Ľupták a bársonyos forradalomról beszél. Szavaiból egyértelműen kihallatszik a munkásosztály és az értelmiség szétválasztásának igyekezete. Mintha valahol már hallottunk volna hasonlót: Hivatalnokokat a termelésbe, munkáskádereket a vezetésbe! Nem csodálkozunk tehát azon, ha értetlenség fogadja, amikor egy társadalmi réteg felemeli szavát jogainak megnyirbálása ellen. A társadalomnak szüksége van értelmiségiekre és munkásokra egyaránt. De az értelmiségiek, ebben az esejben a művészek azok, akik meghatározzák a társadalom szellemi életét. Nem véletlenül tartják az írókat a nemzet lelkiismeretének, a színház pedig a kezdetektől fogva a nép véleményét is tolmácsolta az uralkodók felé. Paradox módon Luptáknak akkor is igaza van, amikor azt állítja, hogy a munkások csatlakoztak az értelmiséghez. Igen, először a művésztársadalom és a diákság emelte fel szavát, s ezen, figyelembe véve a társadalmi rétegek informáltságát, nem kell csodálkozni. És éppen ezért a jelenlegi kormánynak sem szabad alábecsülnie a színész-, az orvos- és pedagógustársadalom jelenlegi „hangulatát". MILAN STANISLAV, Pravda AZ USA HELSINKI BIZOTTSÁGÁNAK ELNÖKE: Nyugtalanítóak Remiáš halálának körülményei - Rendkívül nyugtalanítónak tartom Robert Remiáš erőszakos halálának körülményeit. Ezért módfelett fontos, hogy a robbantás körülményeit nyilvánosan vizsgálják, oly módon, hogy az érintettek is betekintést nyerhessenek az iratokba, a vizsgálat hitelességéhez pedig ne férhessen kétség. A vizsgálattal bebizonyíthatja a kormány, hogy Szlovákia jogállam, mind elvben, mind gyakorlatban betartják a jogokat - írja Christopher H. Smith, az Egyesült Államok Helsinki Bizottságának elnöke a Branislav Lichardushóz, Szlovákia washingtoni nagykövetéhez címzett levelében. Smith a NATO bővítéséről szóló törvény előterjesztőinek egyike, szerinte a katonai szövetség szélesítése kiváló alkalmat nyújt a NATO-tagságra várakozó államoknak arra, hogy demonstrálják azoknak a politikai kötelességeknek, értékeknek a betartását, melyeket valamennyi tagországtól megkövetel a szövetség. Smith szerint az emberi jogok védelme szerves részét képezi az állampolgár tényleges biztonságának. pt, Sme Már nem ikrek Az államtitkári posztokat 1992-ben hozták létre, egy minisztériumra egy államtitkár jutott. Kivételt három reszort, a gazdasági, a mezőgazdasági és a pénzügyi képez, melyeknek két-két államtitkára van. Roman Kováč, a kormány akkori alelnöke ekképen ismertette az államtitkárok feladatát: Az a gondolat motivált bennünket, hogy az államtitkár a tárca miniszterének ikertestvére lesz, mind gondolkodásában, mind végrehajtói munkájában. Az 1992-es választások után kiderült, hogy az államtitkárok kiválasztása nem a legszerencsésebb módon történt, közülük többet leváltott a kormány. A legszembetűnőbb ellentét Oľga Keltošová és „ikertestvére", Eva Záhradníková közt alakult ki. A jelenlegi miniszterek most „saját" államtitkárokat szeretnének. Egyelőre nem hozták nyilvánosságra, kik lépnek a leváltott kulturális, gazdasági, környezetvédelmi és belügyi államtitkár helyébe, bár a kiszemeltek állítólag már megvannak. (Ketten a DSZM, ketten a Munkásszövetség soraiból kerülnek ki.) Feltételezhetjük, hogy az államtitkárok kinevezése koalíciós megegyezés alapján történik majd, az illetékes miniszternek nincs lehetősége a beleszólásra, egyszerűen el kell fogadnia a kijelölt személyt. Tehát szó sincs már semmiféle „ikertestvérről", de tulajdonképpen minden marad a régiben. Lesznek minisztériumok, ahol majd az államtitkár diktál, és lesznek tárcák, ahol a miniszter. Mint például Ivan Hudec, akinek nincs is szüksége kulturális államtitkárra. KLÁRA GROSMANNOVÁ, Práca (Rövidítve) Belga polip Tavaly ősszel egy megvesztegetési botrány még csak az akkori belga nemzetiségű NATO-főtitkár, Willy Claes karrierjét törte derékba. Nem egészen egy esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egész Belgium „romokban heverjen", s a borúlátók szerint az összeomlás érzete nem csupán a lakosság képzetében él, esetleg a valóságban is bekövetkezhet. A kiskorú leánygyermekeket megbecstelenítő és lemészároló Dutrouxbanda rémtettei és a legutóbb leleplezett politikai gyilkosság miatt támadt felháborodás hullámai elérték és a mélybe taszíthatják a flamand-vallon államszövetséget is. Sokan legalábbis ettől tartanak. A Claes végzetét jelentő Agusta korrupciós ügyet még eltévelyedésnek foghatták fel a belgák, akiknek a mostani sorozatos korrupciós botrányok után azonban végképpen megrendült a bizalmuk a politikusokban, az igazságszolgáltatásban és általában a jogállamban. Az Európai Unió egyik mintaállamának tekintett Benelux-országot a polgárok szemében a becstelen politikusok, hivatalnokok Kolumbia szintjére züllesztették, ahol a választási kampányt gyakran a maffia pénzeli. A mély erkölcsi válság ráadásul olyan pillanatban érte el Belgiumot, amikor a flamand-vallon föderációt erősödő ellentétek feszítik. A gazdaságilag sikeresebb és ezért a közös kasszába is többet fizető flamandok mind nyíltabban hangoztatják elégedetlenségüket, és még nagyobb önállóságra vágynak. A dolog pikantériája, hogy ez a délszláv viszonylatban a háborúig elvezető konfliktus az Európai Uniónak abban a tagországában mélyülhet el, amely az euro-atlanti intézményeknek is otthont ad. És bár korai még Belgium szétrobbanásáról beszélni, a legrosszabb forgatókönyv az egész Európai Unió további fejlődését is befolyásolhatja. A belga politikai rendszert alapjában megrázó botrányok más, fejlett európai országoknak is tanulsággal szolgálhatnak, és végképpen szertefoszlathatják a hitet, hogy a velejéig romlott államszervezet csak Olaszország sajátja lett volna. Még indokoltabb a közép-európai fővárosokból is Brüsszelre figyelni. Ha ugyanis a burjánzó korrupció és a szervezett bűnözés a Belgiumhoz hasonló államok politikai életében is képes mély gyökeret ereszteni, elképzelhető, milyen lehet a helyzet ott, ahol még nem teljesen kiforrottak a társadalmi-politikai viszonyok. GYÉVAI ZOLTÁN Magyar Hírlap KOMMENTÁRUNK Zümi, a bankrabló A minap az egész járási rendőrparancsnokságot fellármázta a Szlovák Hitelbank nyitrai kirendeltségének biztonsági rendszere, ismeretlen behatolót jelezvén a trezor környékén. A helyszínre pillanatok alatt rohamosztag érkezett, megszállta a bankot, a trezor környékét, s úgy tűnt, a bankrablónak semmi esélye. Ennek ellenére a veszélyes behatoló több kommandósra is rátámadt, elképzelhető, vér is folyt a helyszínen, amikor megpróbálta kiszívni vérüket, miközben idegesítő zümmögéssel tette próbára az osztag idegeit. Ennek ellenére rövid időn belül sikerült ártalmatlanná tenni egy közönséges szúnyogirtóval. A gyanakvó embernek rögtön szöget üt a fejébe, nem úgy van-e, hogy az immár ártalmatlanná tett szúnyog lopta volna el jó fél éve az Általános Hitelbank nyitrai fiókjából a már-már mesébe illő 160 millió koronát. Nyilván az Általános Hitelbanknak kevésbé érzékeny a riasztóberendezése, és a szúnyog, akit a pozsonyi alvilág csak a Vérszomjas Zümi néven emleget, vállára vette a hat zsák pénzt, és kirepült vele a szellőzőberendezésen. Sikerén felbuzdulva most a Szlovák Hitelbankot próbálta meg kirámolni. Gyanakodni, azt hiszem, joggal gyanakodhatunk Zümire, annak ellenére, hogy a rendőrség két személyt tartóztatott le, akik „alaposan gyanúsíthatok" a bankrablással. A baj csak az, hogy a pénz nem lett meg, illetve annak „csak egy része", ahogy a belügyminisztérium vizsgálati osztályának vezetője nyilatkozta, viszont nem konkretizálta, hogy mekkora összegről van szó. Vélhetően kicsiről. Mint említettem, a lábakelt összeg valóban mesébe illő, így nem csoda, hogy mesébe illő történetek kaptak lábra az egyszerű nép ajkán, melyek mind-mind a pénz sorsáról szólnak. Az egyik verzió szerint, mely jól értesült forrásokra hivatkozik, a pénz ott sem volt a széfben, azt már jóval korábban elköltötték egy bizonyos párt választási kampányára, melynek képviselői aláírtak egy szerződést, hogy ha esetleg elhagynák a mozgalmat, kifizetik a rájuk költött összeget, csaknem ötmillió koronát. Persze így eszükbe sem jut elhagyni a pártot, és a mese vége az, hogy boldogan élnek, amíg meg nem halnak. A másik verzió, amely ugyancsak jól értesült forrásokra hivatkozik, azt mondja, hogy a pénz ott sem volt a széfben, viszont még csak most költik el, most alakul át bankközponttá a pozsonyi autóbusz-pályaudvar közelében. Mindenesetre ez a változat is azzal ér véget, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. S hogy pontosan kik és melyik verzióból, azt balladai homály fedi. Mint ahogy azt is, mi lesz a két letartóztatott sorsa. Találtatik-e annyi bizonyíték, hogy elítéljék őket vagy igen. A legvalószínűbb azonban mégiscsak az lesz, hogy a pénzszomjas Vérszomjas Zümi volt a tettes, bár a pénzt ő maga is leadhatta egyik mesébe is, másik mesébe is, s most, mint kellemetlen személytől, megszabadultak tőle. Zümi sokat tudott. Erre utal a tény, hogy a kommandósok figyelmeztető lövések leadása nélkül emelték rá a rovarirtót. (holop) Merev elutasítás Talán egy éve történt, hogy az egyik nagyon ellenzéki képviselő egy törvénytervezet parlamenti megvitatása során olyan módosító javaslattal hozakodott elő, amelyről még az ellenzéki véleményekre eleve bizalmatlansággal tekintő kormánykoalíciós képviselők is úgy vélekedtek, el kellene fogadni. Nem sokkal később szünetet rendeltek el, és mivel a vitavezető elfelejtette kikapcsolni a mikrofonját, a hazai és külföldi újságírók is hallhatták a felhördülését: Jó, jó, de mégsem fogadhatjuk el, hiszen ellenzéki javaslatról van szó! Valami hasonló történt kedden a parlament közigazgatási, önkormányzati és nemzetiségi bizottságában, amikor elutasították a Magyar Koalíció törvénytervezetét a kisebbségi nyelvek használatáról. A koalíció képviselői mereven elzárkóztak a tervezet támogatásától, konstruktív eszmecsere helyett csak keresték a kifogásokat, miért nem lehet, miért nem szabad elfogadni, illetve a plénum elé terjeszteni a törvénytervezetet. Egészen meghökkentő és a többi koalíciós képviselő számára is nyilván teljesen elfogadhatatlan, ám mégis mulattató nézettel állt elő Ján Garai, a Munkásszövetség képviselője. Ö ugyanis elfogadhatónak tartotta volna a tervezetet, ha annak valamelyik paragrafusa arról is rendelkezett volna, hogy minden állampolgár köteles bírni az államnyelvet (szegény süketnémák, szerencsétlen értelmi fogyatékosok...). Melánia Kolláriková, aki a Szlovák Nemzeti Párt képviselőjeként alelnöke ennek a nemzetiségi bizottságnak, azzal kérkedett, hogy ő már betéve ismeri a törvénytervezetet, az általa kifogásolt rendelkezéseket azonban még a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom képviselője is mindenki számára elfogadhatóvá csiszolta. A vita valóban nem arról szólt, hogy mi legyen ezzel a tervezettel, az elutasítására elegendő ok volt az, hogy a Magyar Koalíció terjesztette elő. Jozef Rea, a bizottság elnöke is azt nyilatkozta tegnapelőtt lapunknak, hogy majd a kormány készíti elő a kisebbségi nyelvek használatát szabályozó törvényt, vagyis csak az lesz az elfogadható. így aztán annyi jogot kapunk, amennyit a kisebbségbarát politikájáról nem éppen elhíresült kormány hajlandó lesz megadni. Itt kell említést tenni arról, hogy végül is a kormány tette szükségessé a Magyar Koalíció törvénytervezetének előterjesztését. A tavaly elfogadott államnyelvvédelmi törvény tartalmazott ugyan egy olyan kitételt, hogy a kisebbségi nyelvhasználatot nem szabályozza, de ezt senki sem hitte el. Mečiar és kormánya székében-hosszában ígérgette: rövidesen lesz kisebbségi nyelvtörvény is. ígérték ezt Max van der Stoelnak és az államfőnek is (aki mellesleg ugyanilyen ígérettel mentegette azt, hogy végül aláírta a szlovákiai kisebbségek által kifogásolt törvényt). Létrejött egy bizottság, amelynek e törvény előkészítésével kellett volna foglalkoznia. Mečiar kormányfő azonban a sok ígérgetés után pálfordulást hajtott végre, s azt kezdte hangoztatni, hogy ilyen törvényre nem is lesz szükség, mert Szlovákia majd ratifikálja a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Chartáját. Egyébként hogy ezeket az ígérgetéseket sem gondolták komolyan, bizonyítja a kormány 1996. évi jogalkotási terve, amelyben ilyen törvény nem szerepel. Strasbourgban két hónappal ezelőtt Mečiartól már számon kérték ezt a törvényt, vagyis ilyen dokumentumot végül el kell fogadtatni. Ha a kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó nemzetközi jogi és politikai dokumentumokhoz tartani akarja magát, akkor a kormány által elkészített tervezet nem sokban térhet el a Magyar Koalíció tervezetétől. Hiba volt hát azt mereven elutasítani, hiszen a Magyar Koalícó képviselőinek kompromisszumkészsége mellett megszülethetett volna egy olyan törvény, amelyért senki sem bírálná Szlovákiát. Legalábbis külföldön... A keddi bizottsági határozat után viszont ott tartunk, ahol megközelítőleg november 15-én, az államnyelvvédelmi törvény elfogadásakor voltunk. A svájci PER-konferencián a parlamenti pártok megállapodtak a kisebbségi nyelvhasználati törvény meghozatalának szükségességében. Csak remélni tudjuk, újabb kilenc hónap múlva nem kell írnunk arról, hogy ez a törvény még mindig nem született meg. SZÁLKA ÉS GERENDA Maszatolnak az urak Az utóbbi napokban két, egymástól látszatra távol álló dolog letagadhatatlan kapcsolódási pontjai foglalkoztatnak. Nem mondok újat azzal, hogy a magamfajta ember mindenütt a nagypiac-kispiac viszonyrendszeréből szűr le tanulságokat. Elsősorban a mindennapokban hasznosítható gondolatokra vadászik, amelyeket igyekszik közreadni. Ha másoktól hall ilyet az ember, s annak hátterében ugyanazokat a dolgokat látja meg. bizonyos lehet benne: közel jár a lényeghez. Kölcsönös üzleti érdekek alapján szerzett csallóközi őstermelő ismerőseim álltak nekem a minap lakótelepünk piacán: Mit kezdek a vagyonjegyes privatizáció kötvényesre változtatott második szakaszában nekem jutó tízezer korona értékű kötvénnyel? Hosszú volt a válaszom, most rövid lesz: Regisztráltattam magamat, befizettem az ezer koronát. Mast megyek, és szeptember végéig valamely regisztrációs helyen pontosítom az adataimat. Erre jön beszélgetőpartnerem reagálása: ő már valakire átruházta az eladás nyűgét, de még pénzt nem látott belőle. Replikáztam: sokat nem is fog. Kötvények eladása, zöldségárak, termelői költségek, hideg idő, munkahely, alapszerződés, emlékműbotrányok, magyar sajtó kontra szlovák sajtó, magyar politikusaink versus magyarországi politikusok... Témák témák után, de a beszélgetések mindig a megélhetés, a kertgazdaság és az árak viszonyításaival és a szlovákiai magyarság jövőbeli esélyeinek taglalásával érnek véget. Még akkor is, ha csak biztatgatjuk egymást: túl fogjuk élni. Ha ennek tükrében vizsgálom meg mindannyiunk politikai képviseletének - a parlamenti magyar koalíciónak - a tevékenységét, nem Iátok különösebb távolságot a választóikat foglalkoztató napi gondok és a koalíciós politizálásuk között. Ezért is hökkentem meg, amikor a Magyar Nemzet szeptember 7-i számában a Tahajdi Csabával, a Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatala politikai államtitkárával készített interjúban az alábbiakat olvastam: „A tapasztalatom egyébként az, hogy egészen mások az aggodalmak, gondok és törekvések a kisebbségi közösségek taf>jai körében, mint azt néhány vezetőjük megjeleníti. Ugyanis a kisebbségi állampolgár élni akar, tehát számára a gazdasági, a szociális, a privatizációval kapcsolatos kérdések legalább olyan fontosságúak, mint egy autonómiakoncepció. " Nem tudom, hol szerezte tapasztalatait az államtitkár úr. Aligha jár-kel álruhában azon a ligetfalui piacon, de a Bodrogközben, a Csallóközben vagy Gömörben sem, ahol jómagam rendszeresen megfordulok. Mert amit állít, az még általánosítva sem teljesen igaz. Kik azok a vezetők? Név szerint meg kellene nevezni őket, és nem ennyire elmaszatolva a tényeket. Talán Tabajdi úr is tart már héroszi dörgedelmeiktől, amikkel az Antall-kormány idején szerzett kemény anyagi érdekeltségüket álcázzák, „Autonómiát! Autonómiát!" jelszavakat kiáltozva idehaza és külföldön? Nem kéne bocsánatot kérnie azoktól, akik valóban választóik érdekei mentén politizálnak Erdélyben vagy éppen a Felvidéken? Megértem én, hogy nehéz pártsemlegesen, konkrétan nyilatkozni és csak az 1994 és 1996 közötti két évre hivatkozni (hogy nem volt anyagi botrány), amikor az MSZP létrehozta József Attila Alapítványtól is tízmilliókat pumpáltak át privát zsebekbe - a határon túli magyar közalapítványok, társadalmi szervezetek bankszámlái helyett. Az meg egyenesen a szlovákiai soviniszták és a Mečiar-kormány malmára hajtja a vizet, ha azt állítja: egyes kisebbségi magyar politikusok egészen másokért aggódnak, mint a nemzeti közösség tagjai. Ezzel a tézissel operál ellenünk immár négy éve Vladimír Mečiar és csapata. Nem használ dolgainknak, hogy amikor adófillérekből létrehozott egy hosszú nevű, magát magyar mozgalomnak aposztrofáló, a szlovákiai magyarokat egymás közötti politikai gerillaharcra buzdító különítményt, jön az állításaikkal egyetértő budapesti üzenet. Mert itt is úgy tudjuk: sokszor Tabajdi Csaba szájával a Hornkormány üzen a határon túlra. Most már csak az a kérdés: a Mečiar-kormánynak és a Horn-adminisztrációnak mikor sikerül elhitetnie a szlovákiai magyarokkal, hogy minden választott politikusuk más érdekek mentén politizál, mint amilyenek az ő érdekeik? „Néhányan" már vannak. Kik ezek? Ne csak mi tudjuk, Tabajdi Csaba államtitkár úr tudassa a magyarországi választópolgárokkal is, mert ilyen maszatolás után ők mindenkit rossznak, érdekeink elle.i való gonosznak kezdenek látni.