Új Szó, 1996. szeptember (49. évfolyam, 204-228. szám)

1996-09-16 / 216. szám, hétfő

1996. szeptember 20. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 5 | KOMMENTÁRUNK Az egység vagy a felbomlás felé? Mégiscsak megtartották - ráadásul súlyos, emberáldozatokat követelő incidensek sem voltak - a boszniai választásokat, lehetne tehát ünnepelni a daytoni megállapodások, valamint az azokban oroszlánrészt vállaló amerikai politika sikerét. De amúgy istenigazából senki sem boldog, senki sem elégedett. Az első reagálásokat két nagy csoportra lehet osztani. A világsajtó inkább szkeptikus, esetenként kifejezetten borúlátó, s csak a balkáni renderésben érdekelt politikusok, diplomaták, közvetítők, megfigyelők nyilatkoznak kötelező derűlátással, reménykedéssel. Még az amerikai diplomácia fenegyerekének, Richard Holbrooke-nak - akit a „Balkán Kissingerének" is neveznek és akit Clinton ismét a helyszínre küldött - a szavaiból is nagyon kiérezhető a kincstári optimizmus. Azt mondta, ezek a választások nem Bosznia megosztottságát, az elkülönülést, a szeparatizmust fogják törvényesíteni, s az USA minden eszközt bevet annak megakadályozására, hogy a boszniai szerbek a választási erdeményeket a Szerbiával való egyesülésre használják ki. Tehát Holbrooke is inkább arról beszél, hogy mit nem jelentenek a választásojc, nem pedig arról, hogy mit jelenthetnek, mit hozhatnak. Ennek pedig szerintem elég egyszerű a magyarázata: ezt ma még az az ember sem tudhatja, aki levezényelte a daytoni békét. Az igazi Kissinger pedig, akinek a véleményére a külpolitikában még mindig nagyon odafigyelnek, nem egész egy héttel a választások előtt ezt írta a Washington Postban: „Az eleve szánalmasnak és siralmasnak ígérkező általáifos választások helyett népszavazást kellene kiírni a horvát, szerb és muzulmán területeken arról, hogy egységes országban kívánnak-e élni a jövőban, vagy inkább a különválás valamilyen formájában gyakorolnák önrendelkezési jogukat." Kissinger elemzésének kulcsmondata: „az USA Bosznia-politikájának zsákutcáját az okozta, hogy a rövid távú célokat a hosszú távú következmények elemzése nélkül tűzték ki". Ez magyarán, egy mondatban azt jelenti, hogy Kissinger szerint Dayton kudarcra van ítélve, mert erőszakkal-akar egy államban összetartani három olyan népet, amelyek nem akarnak együtt élni. Az ilyen erőszakolt megoldásnak hosszú távon pedig ugyanaz lehet a következménye, mint ami éppen csak véget ért. Mindezek figyelembe vételével talán a végére kívánkozna a szónoki kérdés, hogy akkor mi értelme Daytonnak, de már most le kell szögezni: Daytonra igenis szükség volt, már az is nagy eredmény, hogy véget vetett a háborúnak, tartósította a tűzszünetet, bárhogy is lesz később, bármilyen is lesz az állam(ok) formája. Tehát túlsúlyban vannak a szkeptikus, pesszimista vélemények, és ezeknek van is alapjuk. Bár a hivatalos eredményeket csak később teszik közzé, már most nyilvánvaló, hogy mindhárom boszniai nemzetnél a nemzeti, de bátran mondhatjuk azt is, hogy nacionalista pártok fogják vinni a prímet. A kampányban mindhárom arra összpontosított, ami elválasztja a többitől, nem pedig arra, ami az együttélést segítené. A szerbeknél és a horvátoknál nyíltan a Szerbiához, illetve a Horvátországhoz való csatlakozás eszméje a legerősebb motívum, a közös irányítás alatt lévő, független Boszniát talán csak a muzulmánok szorgalmazzák, ami érthető is, hiszen ők vesztették a legtöbb területet. De már náluk is erősödőben van az az elmélet, hogy a Balkánon létjogosultsága lenne egy, a szerbektől és horvátoktól különvált, tisztán muzulmán államnak. A szkepticizmus másik fő oka pedig szerintem a választások bonyolultsága; egy amerikai lapvélemény szerint a világ legkomplikáltabb, hatlépcsős választásairól van szó. Ennek következtében pedig az az új államigazgatás, amelyet a daytoni játékszabályok értelmében létre kell hozni, ugyancsak rendkívül bonyolult. És minél bonyolultabb az államigazgatás, annál ellenőrizhetetlenebb, annál nehézkesebb, annál több visszaélésre ad módot. Tehát a választások után is kétféle irányt vehet a fejlődés Boszniában. Vagy azoknak lesz igazuk, akiknek a véleményét Carl Bildt eképp fogalmazta meg: „Tény, hogy nem lehetett ésszerű, mindent kielégítő módon megszervezni a választásokat, és bizonyosan még bonyolultabbak és nehezebbek lesznek a közös intézmények felállításáról folytatandó tárgyalások, mégis óriási felelőtlenség volna nem belevágni a dolgokba." Vagy pedig azoknak a jóslata válik be, akik úgy vélik, a választási eredmények éppen az etnikai elkülönülés határait tehetik még élesebbé, s „a felbomlás előszobájának" tekinthetők. Kohl pizsamában találta Prágát Helmut Kohl német kancellár hosszú várakozás utáni megszólalása, illetve a német kormánykoalíció szerdai állásfoglalása a cseh-német megbékélési nyilatkozat ügyében meglepte a vezető cseh politikusokat és pizsamában, felkészületlenül találta őket. Bár a labda most váratlanul a cseh oldalra került, de Klaus, Zieleniec és Havel is, mint a medvék, csak nehezen másztak ki odújukból, s képtelenek voltak akár egyetlen értelmes mondatot is megfogalmazni a nyilatkozat fontosságáról állította szerkesztőségi kommentárjában a cseh napilap. Figyelmeztetett, hogy ez a cseh oldalon megnyilvánuló nehézkesség, amely éles ellentétben van a németek aktivitásával, nagyon veszélyes lehet Prága számára. Az az elgondolás, hogy Kohl hallgatását Prága a saját hallgatásával ellensúlyozza, gyermekes dolog, mert a két állam nyilvánvalóan nincs egy súlykategóriában. Ugyanakkor a Bonn újabb követeléseitől való félelem sem helyénvaló. Amennyiben Stoiber bajor tartományi miniszterelnök megelégedne azzal, hogy Csehország állandó tartózkodási engedélyt adjon a szudétanémeteknek és egy nem kormányszintű fórumot hozzon létre a kitelepített németekkel való tárgyalásokra, akkor ezek olyan követelések, amelyeket nem szabadna elutasítani, hanem ellenkezőleg, csendben mihamarabb elfogadni. A szudétanémeteknek ezzel ugyanis ezentúl már nem lennének problémáik a csehországi tartózkodásukkal, míg az említett fórumot maga Prága is szorgalmazta, és elmondható, hogy gyakorlatilag már létezik is. Mladá fronta Dnes Felállnak az új IFOR-erők A boszniai békefenntartó csapatok, az IFOR helyébe ez utóbbi december végi visszavonása után egy új kontingens lépne majd, méghozzá a jelenlegi IFOR-nál jóvá kisebb létszámmal - írta a párizsi napilap. Az újság az előzetes terveket ismertetve úgy tudja: a jelenlegi 3 hadosztály (összesen mintegy 60 ezer ember) helyett három dandár (15-20 ezer ember) állomásozna majd az országban - ugyanakkor ez utóbbiakat szükség esetén gyorsbevetésű erőkkel is megerősíthetnék. A jelenlegi három szektor megmaradna, azaz a francia vezetésű erők Bosznia délkeleti, a britek a délnyugati, az amerikaiak pedig az északi részeiért felelnének. A boszniai erők francia csapatkontingense egyébként a jelenlegi 7500 ember helyett 2500-ból állna, s teljes egészében új alakulatokból, azaz a jelenleg Boszniában lévő csapatokat hazavezényelnék. A lap szerint még számos kérdés vár megoldásra, s ezek közül is az egyik legfontosabb, hogy az amerikaiak milyen formában vennének részt ebben az új erőben. - Az európaiak már sokszor hangsúlyozták, hogy ők szükségesnek tartják az amerikaiak szárazföldi erőinek részvételét; máskülönben saját egységeik az amerikaiakkal egy időben maguk is elhagynák Boszniát - írta a Le Monde. Ugyanakkor hozzátette: egyelőre a szövetséges vezérkarok abból indulnak ki, hogy az amerikaiak szárazföldi csapatokkal is maradnak... Le Monde Togliatti szerepe 1956-ban Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események láttán Palmiro Togliatti, az Olasz Kommunista Párt akkori vezetője elsősorban attól tartott, hogy a szovjet kommunista vezetés nem képes megfelelni feladatainak, s mintegy szemrehányást tett Moszkvának, amiért a sztálini mítosszal való leszámoláskor anélkül engedte ki a szellemet a palackból, hogy képes lett volna felmérni annak várható következményeit. Erre a következtetésre jutott az olasz lap, mely két olyan, eddig ismeretlen levelet közölt, melyeket Togliatti október 23-án és október 30-án írt a szovjet pártvezetésnek a lengyelországi, illetve a magyarországi helyzetről. A lap szerint a levelek bizonyítják, hogy Togliatti tisztában volt saját súlyával: a nemzetközi kommunista mozgalom olyan vezetőjeként szólalt meg, akinek véleménye befolyásolhatja a szovjet pártvezetést. Az Olasz Kommunista Párt súlyos helyzetben volt, Togliatti számára viszont vitán felül állt, hogy az olasz pártnak szilárdan Moszkvához kell kötődnie. Magyarországot illetően egyértelmű volt a véleménye. Mint írta, a magyar kormány, akár Nagy Imre marad a kormányfő, akár nem, visszafordíthatatlanul reakciós irányba fog haladni. Bár ő konkrét lépéseket nem javasolt, közvetve azt sürgette, hogy cseréljék fel ezt a kormányt, feltehetőleg Kádárral, vagy bárki mással, aki „vállalja azt a feladatot, hogy bepiszkolja a kezét". Togliatti egyben hitet tett Moszkvának, hogy az olasz párt folytatni fogja a harcot azok ellen, akik hibának tartották a sztálini módszerekkel történt szakítást, de azok ellen is, akik szerint a magyar felkelés jogos volt, s azt támogatni kellett volna. La Stampa Orosz elképzelések a NATO-bővítésről Az orosz vezetésben oldódott a NATO keleti bővítésével kapcsolatos görcs, de mégjelentősen különböznek a Nyugat és Moszkva elképzelései - jelentette ki Klaus Kinkéi német külügyminiszter a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott interjúban. Helmut Kohl kancellár és Borisz Jelcin elnök moszkvai találkozója és a néhány nappal korábban tartott bonni külügyminiszteri megbeszélés tapasztalatait összegezve Kinkéi elmondta, az orosz vezetés több lépcsőben szeretné lebonyolítani a NATO bővítését. Az első szakaszban megtörténne a NATO átalakulása, hogy Oroszország láthassa: milyen szövetséggel van dolga, kivel alakíthat ki különleges viszonyt. A második lépés lenne e stratégiai viszony kimunkálása, s az ezt rögzítő charta elfogadása. Az oroszok szerint ezt követően lehetne csak szó az atlanti szövetség új tagjainak felvételéről. „Németország egyértelművé tette, hogy a második és a harmadik lépcsőnek - a különleges viszony kialakításának és a szövetség bővítésének - nem egymás után, hanem egymással párhuzamosan kell végbemennie" - nyilatkozta Kinkéi, s bizonyosra mondta ennek megvalósíthatóságát is. De elismerte, hogy a szövetségen belül és Oroszországgal a chartáról már folynak a tárgyalások, de a bővítésről nem. Frankfurter Allgemeine Zeitung J ITTHON TÖRTÉNT-7 NAP ALATT B LUPTÁKNAK „TORKÁN AKADT

1 1989 NOVEMBERE. Régi igazság, hogy egy kormány sok mindent megtehet büntetlenül, ha azonban az ország értelmisége elltn cselekszik, végül is belebukik a próbálkozásaiba. Még jól emlékezünk arra, hogy akkor, november 17-e táján a színészek milyen fontos szerepet játszottak a rendszer bukását előidéző folyamatok beindításában. Most ismét tiltakoznak az agyak és a szívek államosítását célzó törekvések ellen, és jellemző, hogyan reagált erre Ján Lupták munkásvezér, a kormánykoalíció egyik pártjának elnöke, aki soha sem tagadta, hogy számára tragikus esemény volt a kommunista rendszer bukása. A színészek szervezkedésére így reagált: „Ezúttal nem tudják beugratni a nemzetet". Ha egy parlamenten kívüli, netán a törvényhozásba is bejutott párt első embere jelentene ki ilyet, az ember akár el is eresztené a füle mellett az ilyen megjegyzéseket. Lupták szaki azonban a szó szoros értelmében támasza a kormánynak, személy szerint pedig a képviselőház alelnöke. Olyan kijelentéseket enged meg magának, amilyenekre egyetlen más posztkommunista ország egyetlen politikusa se ragadtatja már magát. Még Romániában vagy Oroszországban sem. Igy ne csodálkozzunk, hogy így sikerült nálunk a privatizáció, hogy a kormánypártiak például törvényjavaslatot dolgoztak kí a községek vagyonának államosítására, hogy a kulturális intézményeket erőteljesebben állami ellenőrzés alá vonják, mint a kommunizmus évtizedeiben bármikor, hogy az államigazgatásban mindenkit elbocsátás fenyeget, aki másképp gondolkodik, hogy vannak politikusok, akik a nemzet legkiválóbb művészeit ripacsoknak merészelik minősíteni. Ha Luptákon múlna, Szlovákiában késedelem nélkül kikiáltanák a proletárdiktatúrát. Így azon se csodálkozzunk, hogy a Nyugat gyanakodva szemléli, ami itt történik. KÖTVÉNYEK - ÖTEZERÉRT. Ha egy 5,5 millió lakosú országban több mint 3 millió embert be lehet csapni anélkül, hogy emiatt bárkinek akárcsak a haja szála is meggörbülne, akkor az adott országban valami nincs rendben. Vagy a törvényesség, vagy az állampolgári önérzet, vagy mindkettő körül. A Szlovák Köztársaság ilyen ország. A vagyonjegyes privatizáció első hulláma eredményein felbátorodva csaknem 3,5 millió állampolgár vásárolt vagyonjegykönyvet 1000, illetve 750 koronáért. Abban a hiszemben tették ezt, hogy megismétlődik az, ami Václav Klaus receptje szerint egyszer már megtörtént. Egy ideig Vladimír Mečiar is azt ígérte, hogy megismétlődik. Aztán gondolt egyet a szlovák nemzeti kormány, és bejelentette: az eredeti elképzelés nem elég igazságos, mert ezt érvényesítve az állampolgárok nem egyformán részesülnek a privatizáció áldásából. Volt, aki 50 ezer koronát kapott az ezer pontért „vásárolt" részvényekért, volt, aki csak 20 ezer koronát, és volt, aki még 10 ezer koronát sem. Így az igazságosság nevében kötvényesre változtatták át a vagyonjegyes módszert, és Mečiarék megígérték, hogy a jelenleg 10 ezer korona névértékű kötvények ára az ezredforduló évében kamatostól már 15 ezer korona lesz, és ezt az összeget a Nemzeti Vagyonalap (NVA) ki is fizeti. Időközben kiszivárgott a hír, hogy az NVA kasszája már most, a privatizáció évadjának kellős közepén is üres. Kis idő múlva a kormánykoalíció azt a sokatmondó intézkedést hozta, amelynek értelmében a piacra kerülő, 10 ezer korona névértékű kötvényekért senki sem adhat kevesebben 7500 koronánál! Ezzel nagyjából egy időben kinevezték azokat a nemzeti kapitalistákat, akiket jogosultnak minősítettek az állampolgárok által felkínált kötvények megvásárlására. Beindult a kötvényforgalom, néhány nap alatt százezernyi (bocsánat a kifejezésért) „értékpapírt" ajánlottak megvételre, vásárolni azonban senki sem akart. Ilyen a szlovákiai nemzeti kapitalizmus. Csak annyiban kapitalizmus, hogy a kapitalisták élnek a kínálat és a kereslet törvényének lehetőségével. Óriási a kínálat, nullával egyenlő a kereslet, és ebből még a legbutább hazafias kapitalista is azt a következtetést vonja le, hogy előbb-utóbb a törvénnyel szavatolt 7500 koronánál olcsóbban is hozzá lehel jutni az „értékpapírokhoz"! Igazuk lett, a múlt hét végi jelentések szerint már többnyire 5000 koronájával vásárolták a kötvényeket. A kereslet megtestesítői rájöttek, hogy ez a paragrafus is görbe, ami magyarra fordítva azt jelenti, hogy a törvényes 7500 koronából leszámíthatóak az illetékek és a kezelési költségek. Így fest a privatizáció igazságossá tétele - szlovák nemzeti módra. Dayton szelleme Temesváron Mára már teljesen egyértelmű, hogy amerikai közreműködés, valamint különböző diplomáciai figyelmeztetés, sőt nyomásgyakorlás amely természetesen nem tévesztendő össze a szovjetek néhai „internacionalista" bunkóságaival, viszont annál jóval hatásosabb - nélkül ma aligha imák alá Temesváron a román-magyar alapszerződést. A Dayton szellemeként számon tartott amerikai álláspont egyértelmű : aki Közép-Európában nem nyújtja a baráü megbékélés jobbját a szomszédjának, az kimarad Európa mai egyetlen biztonsági rendszeréből és kiszámíthatatlan jövő elé néz, amelynek egyik alternatívája, hogy újra az oroszok karmai közé kerül. Megbékélni pedig csak kölcsönös kompromisszumok révén lehet. Ezt ismerte föl Ion Iliescu is, aki az alapszerződés megkötése érdekében ugyancsak jelentős politikai lépéseket tett: szakított Funarral, lemondott Románia és Moldova egyesülésének a lehetőségéről is, s végül a korábbi merev elutasító magatartásából engedve beleegyezett abba, hogy az 1201-es ajánlás valamiképpen mégis szerepeljen a dokumentumban. A hosszú hónapok meddő vitáit követő gyors megegyezésben nyilván fontos volt az a nyilvánvaló tény is, hogy az amerikai stratégiában - különösen azóta, hogy iszlámista kormány került hatalomra Törökországban - felértékelődött Románia s a Balkán szerepe. Ennek egyik bizonyítéka, hogy az amerikai BELL helikoptergyár egymilliárd dolláros beruházását követően Cobra típusú harci gépeket fog gyártani Brassó mellett. Ezeket az összefüggéseket nyilvánvalóan felismerte a magyar kormány, miként azt is, hogy Európában a jaltai paktumot felváltó új egyezség formálódik. Sorsdöntő kérdés, hogy Magyarország és a többi középeurópai ország mikor lesz tagja a formálódó új gazdasági és biztonsági rendszemek. Éppen ezért azokkal értek egyet, akik a román-magyar alapszerződés mostani aláírását nem kockázatmentes, de a realitásokat, s az ebből adódó lehetőségeket szem előtt tartó döntésnek tartják. Más kérdés azonban, hogy a gyors döntés szükségszerű velejárói voltak-e azok a vargabetűk, sőt kapkodások, amelyek Horn Gyula elmúlt hónapokbeli politizálását jellemezték. Nyilván számára is váratlan volt a magyar-magyar csúcs zárónyilatkozatának egyértelmű nyugati elutasítása. Sokunk számára ugyancsak, hiszen hittünk annak a budapesti kormányvéleménynek, hogy a nyugati államok támogatják a határon túli magyarok különböző szintű Autonómiatörekvéseit. A csúcs után a román és a szlovák diplomácia félreverte a harangokat. a jelek szerint meggyőzték álláspontjukról a balkáni véres etnikai konfliktusoktól megriadt, s emiatt a nemzetiségi követelések iránt még bizalmatlanabb nyugati döntéshozókat. A magyar sikerágazatnak tartott külpolitika pedig hatékony diplomáciai ellenlépések helyett érthetetlenül passzív volt, s emiatt is magyarázkodásra és az alapszerződés szinte azonnali megkötésére kényszerült. Nem minden áron, hiszen említettem már Iliescu kompromisszumait, de azért nem akármilyen áldozatot hozva: döntésével a magyar kormány teljesen lehetetlen helyzetbe sodorta a mérsékeltnek számító Markó Béla irányvonalát. A magyar miniszterelnök előtt minden bizonnyal a francia-német megbékélés modellje is lebeghet, amelyhez Adenauemek és De Gaulle-nak az akkori évek és a jövő realitásait felismerő, a legkülönbözőbb ellenvetésektől sem visszariadó politikusi kurázsija is kellett. Egy vonatkozásban azonban ez a példa semmiképpen sem lehet követendő: sem ma, sem pedig bármikor a jövőben a magyar kormány nem mondhat le a kisebbségben élő nemzetrész - az európai értékrendnek megfelelő - képviseletéről. Ilyen szempontból különösen nyugtalanító, ha igaz az, amiről a Magyar Narancs hetilap ír: hogy Horn Gyula állítólag az alapszerződés ügyében szinte egyszemélyes, szinte mindenkit megkerülő politikai döntést hozott, lesöpörve az RMDSZ valamennyi érvét, például az egyházi és a közösségi javak visszaadásáról, holott ez a kérés nyugati mentalitással is érthető, az erdélyi magyarság számára pedig egyáltalán nem csupán vallási jellegű probléma. Ugyancsak a lap értesülése szerint a külügy megkerülésével határozott arról is, hogy Dél-Komáromban találkozik Mečiarral, elsősorban a Bőssel kapcsolatos, a hágai bíróság döntését megelőzendő kiegyezés ügyében. Jól értesült körök szerint Horn Gyula máig nem mondott le erről a szándékáról. Ha pontos az MTI jelentése, akkor a legfinomabban szólva ugyancsak érthetetlennek tartom azt is, amit az MSZP elnökeként nyilatkozott: szerinte a Szocialista Internacionálé az egyetlen olyan átfogó erő, amely megfogalmazza a kollektív jogokat. Ľubomír Fogaš viszont szinte ugyanabban az órában annak örvendezett, hogy a New York-i kongresszus résztvevői a kisebbségi jogokat egyértelműen az egyéni jogokból vezették le... A hírügynökségi jelentések, a résztvevők személyes beszámolói a szlovák küldött értelmezését erősítik meg, ezért nem értem Hom Gyulának ezt a megnyilvánulását sem, amellyel újabb hamis illúziókat táplálhat a reményt keltő híreket érthetően olyannyira áhító kisebbségiek körében. Az elmúlt hónapok európai és magyarországi történéseivel mielőbb szembe kell néznie a Magyar Koalíciónak is. Véleményem szerint át kell értékelnie a kisebbségi politizálásunkban számon tartott szövetségeseink sorrendjét, amelyben a reális elemzést követően vélhetően fontos, de nem mindenható szerep jut majd a mindenkori magyar kormánynak és a nyugati euroszerveknek. Mindenképpen fölerősödik viszont a belföldi potenciális szövetségesek értéke, mert - kissé leegyszerűsítve - ma is olyan a nyugati politikai intelem, hogy juss értelmes egyezségre szomszédoddal, vitapartnereddel, s ha ez egybevág az érdekeinkkel, akkor számíthatsz a támogatásunkra. Dayton után Temesvár is ezt a szellemet sugallja.