Új Szó, 1996. augusztus (49. évfolyam, 178-203. szám)
1996-08-28 / 201. szám, szerda
1996. augusztus 30. BELFÖL D - GAZDA SÁ G ÚJ SZ Ó [ 3 \ Szerződés alap A román-magyar alapszerződés körül gomolygó vita félig kimondott szavainak kavargásában hadd idézzem Kosztolányit: „Elfogult vagyok. Ha Guatemala vagy Paraguay sodródik nemzetközi bonyodalomba, akkor felülemelkedem kicsinyes szempontjaimon, s azt tanácsolom, hogy törik-szakad egyezzenek meg ellenségükkel a belátás, az emberiesség nevében... Mit cselekedjem azonban, ha az erőgyűrű a testemhez ér, és nem tudnék ilyen okos és fölényes tanácsot adni. Én a szó és szellem jogán minden porcikámmal és leheletemmel egy közösséghez tartozom, amelynek tagjai itt és ott, mindenütt a világon mintegy összeesküvésszerűen magyarul beszélnek..." így tehát Kosztolányi a Nyugatban. Mélyen megértem a romániai magyarokat, ha aggodalommal, szorongva gondolnak az alapszerződésre. Ugy érzik, az anyaország, abban az igyekezetében, hogy bebizonyítsa Nyugatnak: lám, mennyire következetesen, nagyvonalúan békés viszonyokra törekvő, s mennyire hamis az a karikatúra, amelyet a vad, alattomos, agresszív magyarokról (nem öt perce) terjesztenek, belemegy valami kompromisszumba - az erdélyi magyarság rovására. Én ugyan nemigen látom, hogy Magyarország ama lábjegyzettel feladná nemzeti érdekeinket - azt azonban kénytelen vagyok elismerni, hogy a szlovákokkal kötött alapszerződés (szerintem: a szövegétől teljesen függetlenül) nem teremtett jobb helyzetet az ottani magyarságnak. Akart, igaz, de nem sikerült. Az alapszerződésben benne volt a jobbnak a lehetősége. Igaz: nem a kényszere. De hát mit tudunk mi valakire kényszeríteni? Ha magánügyem lehetne ez az alapszerződés, azt mondanám: most nem mindegy, hogy mit írunk alá Bukaresttel? Azt hiszi bárki is, ha mindaz benne lenne, ami rég megilletné a romániai magyarságot, akkor az meg is valósulna? Miért? A gyulafehérvári pontokból lett valami? A nemzetiségi statútumból megmaradt valami? Románia második világháború utáni ígéreteiből - akár azokból, amelyeket részben formálisan, részben (többek között helyi magyar erőfeszítés és nemzetközi kényszerhelyzet következtében) kénytelen volt tiszteletben tartani - mi maradt meg? S mennyit őrzött meg észjárásában és politikai gyakorlatában Nagy-Románia az erdélyi román nemzeti mozgalomnak azokból az elveiből, amelyek saját nyelvi, oktatási és egyéb igényeit igazolták az első világháború előtt? Vasile Goldis híres 1912-es aradi dolgozatát lényegében a kisebbségi jogokról - a mai román nacionalisták hazaárulással fölérő szövegnek minősítenék, ha szó szerint újra közölnénk, csak két szót cserélve föl benne: a románt a magyarral. Ha cinikus merhetnék lenni tehát, azt mondanám: mindegy, mit ígérnek, úgysem tartják be. Persze, nem lehetek cinikus. Persze, az anyaország nem adhatja fel, csak azért, mert partnere úgyis minden ígéretét megszegi. Hamisított belépővel, avagy bliccelve nem lehet bejutni Európába. S most ismét túlontúl magánhangú és vitatható, hogy mit gondolok magamban erről a belépésről, ennek értékéről. Ha csak a saját maszek lelkemről lenne szó, motyoghatnám akár azt is: inkább az ázsiai kis tigrisekkel lépnék unióra, mint azzal a nyugati Európával, amely előzékenyen és udvariaskodó mosollyal mindig hátat fordított minden kis országnak, ha az bajba került, s ha semmi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy segítse. Nem írom le, hogy személy szerint remélek-e egyáltalán valamit a „befogadásunktól", a „felzárkózásunktól", a „csatlakozásunktól". Románia eleddig csak taktikai megfontolásokból vagy nemzetközi kényszerhelyzetben engedett hivatalos nacionalizmusából. Ahogy az első világháború után azért engedett kényszerűen és feszengve az emancipációs eszméknek, mert különben nem kaphatta volna meg sem Erdélyt, sem a Bánságot, sem Besszarábiát. Vagy ahogyan a második világháború után nehezebben kaphatta volna vissza Észak-Erdélyt, ha nem ígér demokratikus nemzetiségi politikát. Esetleg most is kénytelen-kelletlen valaminő gesztusokat kellene produkálnia, hogy Nyugat elhihesse: szalonképes. Csak hát a gesztusok nem oltják ki sem a gyűlöletet sem az ellenérdekeltséget. Azt hiszem, abban nincs igaza a magyar kormánynak, hogy ez az ügy nem tartozik az egész magyarságra - hanem csak a két érintett ország románjaira és magyarjaira -, de abban igaza van, hogy befogadott állapotunkban többet tehetünk majd, Európával együtt, a határon túli véreinkért. Akkor is, ha a NATO-ba befogadott Törökország halomra gyilkolja a kurdjait, a terrorizmust támogató Iránnal üzletel, és Ciprus szigetén katonái tüntető görögöket lőnek le. Rendkívül olcsó, hálás és szomorú politikai játék a magyar kormány szemére vetni: hol a „kollektív jog" elve? Sajnos, ez a jog csak a lelkünkben, a sóvárgásaínkban, az igazságérzetünkben működik. Szakértők szerint a nemzetközi és a nyugati jogtudomány nem ismeri (és nem ismeri el) a kollektív jog elvét. Néhány éwel ezelőtt Genfben a kérdéssel foglalkozó nemzetközi konferencián az amerikai szakértő is ezt fejtegette nekem mikrofonomba. Nem szívesen írtam meg... BODOR PÁL Erős bástyánk... Ma kerül a standokra családi magazinunk, a Vasárnap legfrissebb száma. Benne a négyoldalas színes melléklet Komáromi képeslap címmel. A fejléc, a címer alatt címlapfotó, rajta a komáromi Jókai Színház épülete. A hófehér műhely, a méltóságot sugárzó szentély. A képaláírás (itt kérek elnézést a tördelési hibáért): A Jókai Színház - színházkultúránk erős bástyája... Egy hete, szerdán délelőtt diktáltam „gépbe" e rövid mondatot. Csak ösztöneim tudták e szavak súlyát - erős bástyánk. Negyvennyolc óra sem teit el, s pénteken délután a megbízott igazgató kezében ott volt a minisztériumi agytorzszülemény, kór-parancs: a Jókai Színház jogalanyisága megszűnik, az intézmény visszamenőleges hatállyal a Duna Menti Kulturális Központ irányítása alá kerül. Mikor szombaton reggel elolvastam a hírt, csak egyetlen szót tudtam kinyögni: szemétség! S aztán keserű, mardosó bűntudat - hiszen én mondtam, jeleztem a képaláírásban, erős bástyánk, igen, még az, de... És beteljesedett. Féltem kezembe fogni a nyomdából frissen kihozott mellékletet, féltem a fotóra nézni, amit a reszkető forróságban készítettem néhány nappal azután, hogy a Holocsy Istvánt búcsúztató fekete zászló a homlokzatról lekerült. Hozzá talán most az egyszer kegyes volt a sors. Neki már nem kell megélnie... Mit? Ő elment, de azok, akik a színház épületét emelték, élnek. Hol voltak akkor a mai hatalmasok, amikor a csallóközi ember, az egyszerű földművestől a tanárig, dolgozott reményteli bizakodással hétvégeken is, ingyen, hogy az itt élő magyarságnak színháza, színjátszásunknak műhelye legyen? Hot van az a tégla, melyet a miniszter úr helyezett e szentély falába? Hol volt akkor doktor Intendáns? Honnan veszik a jogot? Semmi sem történt, mondják ők. Az intendánsi rendszer csak az intézmény javát szolgálja majd. Szakmai kérdésekbe, a színház repertoárjába nem szól majd bele az intendáns. Közben tudjuk - kultúros kolléganőnk nemrég egy kultuszminisztériumi sajtótájékoztatóról hozta a hírt -, anyagilag teszik majd függővé a kulturális intézményeket, kiadókat, múzeumokat, színházakat attól, hogy mennyire azonosulnak a rózsaszín jelen dicső bemutatására való törekvésekkel. Ezt hozta hát a rendszerváltás. Háromszázhatvan fokos fordulatot. Nem és nem! A komáromi Jókai Színház színházkultúránk erős bástyája marad. A komáromi bástyáknak van ugyanis egy legyőzhetetlen tulajdonságuk: nem lehet őket bevenni. Sem karddal, sem csellel. Ismerem a Jókai Színház társulatát. Egy éven keresztül - mint díszletmunkás - magam is ott dolgoztam. A művészek közül, nagy örömömre, sokakat barátként tisztelhetek. Tudom, színházukban - színházunkban -, de más színházakban sem kap kuttúrtörpe főszerepet. Még akkor sem, ha az illetőt kultuszminiszternek hívják! KERTÉSZ GÁBOR Áldozat a barikád másik oldaláról Jaroslav Bahna, a bőrfejűekkel szimpatizáló 19 éves sorkatona szombati halála - a 27 éves E. T. roma férfi áldozata lett Privigyén - az elkövetkező órákban a városban ugyancsak robbanásveszélyes helyzetetteremthet. Újabb áldozata van az értelmetlen roma-szkinhed háborúnak, aminek okát nemcsak az emberi butaságban és kegyetlenségben kell keresni, hanem az állam tétlenkedésében is, mivel képtelen megoldani ezt a problémát, s inkább behunyja szemét a rasszista gyűlölködés láttán. Egy éwel azután, hogy Garamszentkereszten bőrfejűek megölték a roma Mário Goráit, most egy bőrfejű halt meg egy roma keze által. Ezzel vége a barikád két oldalán elesett áldozatok száma közötti különbségnek. A józanul mérlegelő számára Mário Goral és Jaroslav Bahna a sokkoló emberi cinizmus két felesleges áldozata. Azt még nem tudni, hogy mikor és a barikád melyik oldalán esik el a következő áldozat. De ha az állam továbbra is úgy tesz, mintha Szlovákiában a rasszista megnyilvánulások csupán az izgága újságírók agyszüleményei volnának, akkor közvetetten táptalajt ad a további konfliktusoknak. Alig egy hónapja különböző társadalmi szervezetek Mário Goral halálának első évfordulója alkalmából a tolerancia, az egymás megismerése, a nemzetek és nemzetiségek közötti barátság napját akarták kezdeményezni. A legutóbbi, privigyei esemény megmutatta, hogy az ilyen nap Szlovákiában úgy kell, mint egy falat kenyér. Ugyanis ismét megmutatkozott, hogy nem vagyunk toleránsak, nem viseljük el egymást, nem ismerkedünk és nem barátkozunk egymással. És még a tolerancia napja iránt sem mutattunk érdeklődést. A politikai pártok közül csupán a Kereszténydemokrata Mozgalom és a Demokrata Párt támogatta a kezdeményezést. A koalíciós pártok közül valószínűleg egyik sem tartja fontosnak ilyen nap tartását. KVETÁ FAJČÍKOVÁ, Sme (Rövidítve) KOMMENTÁRUNK Ki miben ludas? Nem csendesednek a hullámok a gabonaügy körül. Egyrészt a tavalyi, illetve az idei első negyedévre vonatkozó gabonapiaci ellenőrzésről szóló jelentés foglalkoztatja az érintetteket, másrészt a jelenlegi gabonaárak. Az első egyértelműen politikai kérdés, hiszen minisztériumi szinten - sőt talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy kormányszinten - történtek botrányszagú visszaélések, törvénysértések. A „főbűnöst" szokatlan gyorsasággal előkerítették, mégpedig Ladislav Sandtner minisztériumi osztályvezető személyében. Azóta napvilágot látott a gazdasági tárca állásfoglalása is, amely egyértelműen leszögezi, hogy nem szegtek meg előírásokat és a kivitelt engedélyező bizottság alapszabályát sem. Ugyanakkor a számvevőszék jelentése - a földművelési minisztérium által engedélyezett és a valóságban exportált gabonamennyiségről - titkos anyaggá vált, amelyet még a parlament mezőgazdasági bizottságának a tagjai sem kaptak kézhez. E bizottság ellenzéki tagjai legközelebbi, szeptember eleji ülésükön mindenesetre indítványozni fogják a dokumentum megtárgyalását. A parlamenti erőviszonyok ismeretében azonban könnyen megjósolható, milyen eséllyel... Ez az ügy tehát, mint már említettük, egyértelműen politikai botránnyá vált. Nézzük azonban a másik, a mezőgazdászok számára nem kevésbé fontos körülményt: az idei gabonaárakat. Az élelmiszer-ipari búza tonnájáért a termelők szerint 3900^1000 korona a legalacsonyabb elfogadható ár, amit a felvásárlók meg is adnak érte. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a környező országokban ennél magasabb árat kínálnak a gabonáért, nem is beszélve a világpiaci árról.) Ezért joggal elégedetlenek azok a termelők, akik az Állami Piacszabályozási Alappal kötöttek szerződést, hiszen az legfeljebb 3700 koronát kínál az élelmiszeripari búza tonnájáért. Nem csoda tehát, hogy mindeddig a szerződésekben lekötött gabonamennyiség alig negyedét adták el csupán az alapnak a termelők. Annak ellenére, hogy a földművelési minisztérium jelezte: a negyedik negyedévben megvonják a támogatást azoktól a mezőgazdasági üzemektől, amelyek nem teljesítik az alappal szembeni kötelezettségüket. Érdemes volna elgondolkodni azon, hogy egyáltalán törvényes-e az efféle eljárás... A piacszabályozási alap arra hivatkozik, hogy már többször kedvükre tett a termelőknek: tavasszal előleget fizetett a lekötött mennyiségre, az előzetesen meghirdetetthez képest felemelte a felvásárlási árat, módosította a minőségi kritériumokat, és a gyenge termésre való tekintettel megengedte, hogy a szerződésben foglalt mennyiség egy részét élelmiszer-ipari búza helyett takarmánygabonával pótolják. Ez mind igaz, csak éppen arról feledkeztek meg az alap képviselői, hogy milyen céllal alakult ez az intézmény, illetve mi is a valódi rendeltetése: a piacon előforduló felesleg felvásárlása. Arra, hogy például túltermelés esetén ne kelljen a termelőknek mélyen áron alul eladniuk terményeiket. Ehelyett mit mutat a gyakorlat? Az alap elsőként lép a piacra, már az év elején megköti a szerződéseket, állami pénzekből előleget ad a mezőgazdasági üzemeknek és meghirdetett áraival befolyásolja a többi felvásárlót. Egyes források szerint Csehországban már fontolgatják az alap megszüntetését, hiszen ha nincs túltermelés, elveszti létjogosultságát. Nálunk viszont egyre diktatórikusabb módon lép fel. A gabonaárak emelkedésének egy további vetületéről is érdemes néhány szót szólni, mégpedig az ezzel összefüggő kenyérárról. A kormány egyik célkitűzése, hogy évente egy százalékkal csökkenjenek a lakosság élelmiszerre fordított kiadásai. Ezzel nemigen egyeztethető össze a kenyéráremelés, és a legegyszerűbb a mezőgazdászok ellen fordítani a közvélemény haragját, mondván: ha nem emelkedne a gabona, ára, nem lenne szükség a liszt, illetve a belőle készült termékek árának az emelésére sem. Csakhogy a gabona felvásárlási ára már évek óta szinte semmit sem változott, a kenyéré viszont a többszörösére nőtt az elmúlt néhány év alatt. Az energia- és üzemanyagárak, a vízdíjak és százféle más költségek emelkedésére hivatkozva hányszor módosult már a kenyér ára? Miért csak most fúj riadót mindenki? Valószínűleg sokan meglepődnek azon, ha elmondjuk: számítások szerint a négyezer koronás búzaár csupán mintegy évi 140 korona többletkiadást kellene hogy jelentsen személyenként. A maimok, pékségek természetesen az egyéb költségek növekedését is beszámítják majd a végtermék árába, de arról már nem a mezőgazdászok tehetnek. Nem lenne tehát igazságos, ha mindennek a termelők innák meg a levét! AHOGY ÉN LÁTOM Őszi nagytakarítás - régi seprővel Tóth Mihály rovata Valóban minden másképp van Szlovákiában. Nálunk az minősül szenzációnak, amit minden más országban az élet legtermészetesebb velejárójának tekintenek. Például hogy a kormányfő meglátogatja hivatalában a köztársasági elnököt. Meglátogatta. Sokan vagyunk, akik sokért nem adnák, ha hitelt érdemlően megtudnák, vajon legalább kezet fogtak-e. Netán csak kimérten biccentettek egymásnak? Az államfőnél tett miniszterelnöki vizit egyetlen, közhírré is tett eredménye, hogy Vladimír Mečiar menesztette három miniszterét, Michal Kováč pedig jóváhagyta utódjuk kinevezését. Az újságírók múlt hét végén megfogalmazott jóslatai 33,3 százalékban váltak be. Kalman és Tóthová maradt, noha az, ország európai struktúrákhoz való közelítése terén enyhén szólva nem értek el átütő eredményt, pedig ez lett volna a dolguk. Kissé megborzong az ember háta, ha ennek alapján arra a következtetésre jut, hogy a kormányfő ennyire tekinti fontosnak az Európához közeledés útjának egyengetését. Hudek belügyminiszter viszont távozott a kormányból. A tavasszal és a nyár folyamán történtek, főképp a titkosszolgálati főnök és a belügyminiszter emlékezetes telefonbeszélgetésének nyilvánosságra kerülése alapján a lakosság még közügyek iránt érdeklődő többsége is így reagál Ľudovít Hudek leváltásának a hírére: Hogyhogy csak most menesztették? És Lexa továbbra is marad? A bukásra érett miniszterek listáján minden „másként gondolkodónak" megvolt a maga első számú jelöltje. Az egyetemi rektorok és a magyar nemzetiségű állampolgárok zöme kétségkívül Eva Slavkovskát, az oktatási minisztert „favorizálta" volna. A felsőoktatási autonómia leépítése, illetve az alternatív oktatás furfangos eszközökkel történő meghonosítására tett kísérletei miatt vált népszerűtlenné. Minden bizonnyal őt is, de Ján Sitek védelmi minisztert is az mentette meg, hogy mindketten koalíciós testvérpártból kerültek a kormányba, és a legutóbbi válság rendezése óta még tart az idill. Juraj Schenk külügyminisztert és Ján Ducký gazdasági minisztert a földkerekség minden miniszterelnöke leváltotta volna. Ha másért nem, bűnbakállítás céljából, noha mindenki tudja, hogy a szlovák diplomáciát is, a gazdasági életet is a miniszterelnök irányítja kézi vezérléssel. Ahhoz nem kell kommentár, hogy mit jelent a Mečiarkormány számára az a nyugati közlés, amely szerint a NATO-ba való felvételnél könnyűnek találtatott. Most majd mindent rá lehet kenni Schenk kétbalkezességére. A gazdasági életben is kiderült, mennyire kétes hitelű volt a makroökonómiai sikerekre való hivatkozás. Tarthatatlanná vált Duckýnak az az érvelése, hogy a mikroökonómiai szféra (vállalatok) is rövidesen felzárkózik, ami majd abban nyilvánul meg, hogy a magánkézbe került gazdasági egységek megkezdik a modernizálást. A külkereskedelmi mérleg idei deficitje már megközelíti az egymilliárd dollárt. A gazdasági miniszter még a közelmúltban is azt állította, hogy a deficit oka: a korszerűtermelőeszközimport. Ez az állítás egészen addig tartotta magát, mígnem számszerűsítették, hogy az importnak hány százalékát teszik ki a korszerű termelőeszközök, és hány százalékát a fogyasztási luxuscikkek. A privatizált vállalatok új tulajdonosai nem gépet és műszert vásárolnak elsősorban, hanem személygépkocsit. Az ebül szerzett jószággal ebül gazdálkodnak, és erről ismerjük be - nem Ján Ducký tehet elsősorban, hanem az, aki lehetővé tette, hogy olyan (emberi) minőségű személyek privatizáljanak, mint amilyenek privatizáltak. Arról sem Ducký tehet elsősorban, hogy még a becsületesen vállalkozni szándékozók is inkább a vagyon kimentésében érdekeltek, semmint a távlatokat ígérő befektetések végrehajtásában. Három miniszter távozott a kormányból, és ilyenkor az ember felteszi a kérdést: ez vajon pozitív változások előszelét jelenti? Nem az az érdekes, hogy Gustáv Krajči, Pavol Hamžík és Karol Cesnek, a három új miniszter milyen kvalitásokkal rendelkezik. Ez minden más, normális országban érdekes lenne, Szlovákiában azonban nem érdekes. A gazdaságban, a belügyben és a diplomácia irányításában itt az sem változtatná meg gyökeresen a helyzetet, ha mindhárman zsenik volnának. Sőt még az sem kecsegtetne reménnyel, hogyha a miniszterelnök az egész kormányt kicserélné. A rendszerrel van itt baj. A kormány ellenőrizhetetlen, elnökének ráadásul még olyan koalíciós partnerei vannak, akik szélsőjobbról is, extrémbalról is olyan lépéseket forszíroznak, amelyek az európai fejlődéssel ellentétes irányba vezetnek. Mintha megkezdődött volna az őszi nagytakarítás. Minden jelből arra lehet következtetni, hogy a régi seprő csak szőnyeg alá sepri a szemetet.