Új Szó, 1996. augusztus (49. évfolyam, 178-203. szám)

1996-08-28 / 201. szám, szerda

1996. augusztus 30. BELFÖL D - GAZDA SÁ G ÚJ SZ Ó [ 3 \ Szerződés alap A román-magyar alapszerződés körül gomolygó vita félig kimon­dott szavainak kavargásában hadd idézzem Kosztolányit: „Elfogult vagyok. Ha Guatemala vagy Paraguay sodródik nemzetközi bonyoda­lomba, akkor felülemelkedem kicsinyes szempontjaimon, s azt taná­csolom, hogy törik-szakad egyezzenek meg ellenségükkel a belátás, az emberiesség nevében... Mit cselekedjem azonban, ha az erőgyűrű a testemhez ér, és nem tudnék ilyen okos és fölényes tanácsot adni. Én a szó és szellem jogán minden porcikámmal és leheletemmel egy közösséghez tartozom, amelynek tagjai itt és ott, mindenütt a világon mintegy összeesküvésszerűen magyarul beszélnek..." így tehát Kosztolányi a Nyugatban. Mélyen megértem a romániai magyarokat, ha aggodalommal, szo­rongva gondolnak az alapszerződésre. Ugy érzik, az anyaország, abban az igyekezetében, hogy bebizonyít­sa Nyugatnak: lám, mennyire következetesen, nagyvonalúan békés viszonyokra törekvő, s mennyire hamis az a karikatúra, amelyet a vad, alattomos, agresszív magyarokról (nem öt perce) terjesztenek, belemegy valami kompromisszumba - az erdélyi magyarság rovásá­ra. Én ugyan nemigen látom, hogy Magyarország ama lábjegyzettel feladná nemzeti érdekeinket - azt azonban kénytelen vagyok elis­merni, hogy a szlovákokkal kötött alapszerződés (szerintem: a szöve­gétől teljesen függetlenül) nem teremtett jobb helyzetet az ottani ma­gyarságnak. Akart, igaz, de nem sikerült. Az alapszerződésben benne volt a jobbnak a lehetősége. Igaz: nem a kényszere. De hát mit tu­dunk mi valakire kényszeríteni? Ha magánügyem lehetne ez az alapszerződés, azt mondanám: most nem mindegy, hogy mit írunk alá Bukaresttel? Azt hiszi bárki is, ha mindaz benne lenne, ami rég megilletné a romániai magyarságot, akkor az meg is valósulna? Miért? A gyulafehérvári pontokból lett va­lami? A nemzetiségi statútumból megmaradt valami? Románia má­sodik világháború utáni ígéreteiből - akár azokból, amelyeket rész­ben formálisan, részben (többek között helyi magyar erőfeszítés és nemzetközi kényszerhelyzet következtében) kénytelen volt tisztelet­ben tartani - mi maradt meg? S mennyit őrzött meg észjárásában és politikai gyakorlatában Nagy-Románia az erdélyi román nemzeti mozgalomnak azokból az el­veiből, amelyek saját nyelvi, oktatási és egyéb igényeit igazolták az első világháború előtt? Vasile Goldis híres 1912-es aradi dolgozatát ­lényegében a kisebbségi jogokról - a mai román nacionalisták haza­árulással fölérő szövegnek minősítenék, ha szó szerint újra közöl­nénk, csak két szót cserélve föl benne: a románt a magyarral. Ha cinikus merhetnék lenni tehát, azt mondanám: mindegy, mit ígérnek, úgysem tartják be. Persze, nem lehetek cinikus. Persze, az anyaország nem adhatja fel, csak azért, mert partnere úgyis minden ígéretét megszegi. Hamisított belépővel, avagy bliccelve nem lehet bejutni Európába. S most ismét túlontúl magánhangú és vitatható, hogy mit gondolok magamban erről a belépésről, ennek értékéről. Ha csak a saját ma­szek lelkemről lenne szó, motyoghatnám akár azt is: inkább az ázsiai kis tigrisekkel lépnék unióra, mint azzal a nyugati Európával, amely előzékenyen és udvariaskodó mosollyal mindig hátat fordított minden kis országnak, ha az bajba került, s ha semmi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy segítse. Nem írom le, hogy személy szerint remélek-e egyáltalán valamit a „befogadásunktól", a „felzárkózásunktól", a „csatlakozásunktól". Románia eleddig csak taktikai megfontolásokból vagy nemzetközi kényszerhelyzetben engedett hivatalos nacionalizmusából. Ahogy az első világháború után azért engedett kényszerűen és feszengve az emancipációs eszméknek, mert különben nem kaphatta volna meg sem Erdélyt, sem a Bánságot, sem Besszarábiát. Vagy ahogyan a má­sodik világháború után nehezebben kaphatta volna vissza Észak-Er­délyt, ha nem ígér demokratikus nemzetiségi politikát. Esetleg most is kénytelen-kelletlen valaminő gesztusokat kellene produkálnia, hogy Nyugat elhihesse: szalonképes. Csak hát a gesztusok nem oltják ki sem a gyűlöletet sem az ellenérdekeltséget. Azt hiszem, abban nincs igaza a magyar kormánynak, hogy ez az ügy nem tartozik az egész magyarságra - hanem csak a két érintett ország románjaira és magyarjaira -, de abban igaza van, hogy befoga­dott állapotunkban többet tehetünk majd, Európával együtt, a hatá­ron túli véreinkért. Akkor is, ha a NATO-ba befogadott Törökország ha­lomra gyilkolja a kurdjait, a terrorizmust támogató Iránnal üzletel, és Ciprus szigetén katonái tüntető görögöket lőnek le. Rendkívül olcsó, hálás és szomorú politikai játék a magyar kor­mány szemére vetni: hol a „kollektív jog" elve? Sajnos, ez a jog csak a lelkünkben, a sóvárgásaínkban, az igazságérzetünkben működik. Szakértők szerint a nemzetközi és a nyugati jogtudomány nem isme­ri (és nem ismeri el) a kollektív jog elvét. Néhány éwel ezelőtt Genf­ben a kérdéssel foglalkozó nemzetközi konferencián az amerikai szakértő is ezt fejtegette nekem mikrofonomba. Nem szívesen írtam meg... BODOR PÁL Erős bástyánk... Ma kerül a standokra családi magazinunk, a Vasárnap legfris­sebb száma. Benne a négyolda­las színes melléklet Komáromi képeslap címmel. A fejléc, a cí­mer alatt címlapfotó, rajta a ko­máromi Jókai Színház épülete. A hófehér műhely, a méltóságot sugárzó szentély. A képaláírás (itt kérek elnézést a tördelési hi­báért): A Jókai Színház - szín­házkultúránk erős bástyája... Egy hete, szerdán délelőtt dik­táltam „gépbe" e rövid monda­tot. Csak ösztöneim tudták e szavak súlyát - erős bástyánk. Negyvennyolc óra sem teit el, s pénteken délután a megbízott igazgató kezében ott volt a mi­nisztériumi agytorzszülemény, kór-parancs: a Jókai Színház jog­alanyisága megszűnik, az intéz­mény visszamenőleges hatállyal a Duna Menti Kulturális Köz­pont irányítása alá kerül. Mikor szombaton reggel elolvastam a hírt, csak egyetlen szót tudtam kinyögni: szemétség! S aztán ke­serű, mardosó bűntudat - hi­szen én mondtam, jeleztem a képaláírásban, erős bástyánk, igen, még az, de... És beteljese­dett. Féltem kezembe fogni a nyomdából frissen kihozott mel­lékletet, féltem a fotóra nézni, amit a reszkető forróságban ké­szítettem néhány nappal az­után, hogy a Holocsy Istvánt bú­csúztató fekete zászló a homlok­zatról lekerült. Hozzá talán most az egyszer kegyes volt a sors. Neki már nem kell megélnie... Mit? Ő elment, de azok, akik a színház épületét emelték, élnek. Hol voltak akkor a mai hatalma­sok, amikor a csallóközi ember, az egyszerű földművestől a ta­nárig, dolgozott reményteli biza­kodással hétvégeken is, ingyen, hogy az itt élő magyarságnak színháza, színjátszásunknak műhelye legyen? Hot van az a tégla, melyet a miniszter úr he­lyezett e szentély falába? Hol volt akkor doktor Intendáns? Honnan veszik a jogot? Semmi sem történt, mondják ők. Az intendánsi rendszer csak az intézmény javát szolgálja majd. Szakmai kérdésekbe, a színház repertoárjába nem szól majd bele az intendáns. Közben tudjuk - kultúros kolléganőnk nemrég egy kultuszminisztériu­mi sajtótájékoztatóról hozta a hírt -, anyagilag teszik majd függővé a kulturális intézménye­ket, kiadókat, múzeumokat, színházakat attól, hogy mennyi­re azonosulnak a rózsaszín je­len dicső bemutatására való tö­rekvésekkel. Ezt hozta hát a rendszerváltás. Háromszázhat­van fokos fordulatot. Nem és nem! A komáromi Jó­kai Színház színházkultúránk erős bástyája marad. A komáro­mi bástyáknak van ugyanis egy legyőzhetetlen tulajdonságuk: nem lehet őket bevenni. Sem karddal, sem csellel. Ismerem a Jókai Színház társulatát. Egy éven keresztül - mint díszlet­munkás - magam is ott dolgoz­tam. A művészek közül, nagy örömömre, sokakat barátként tisztelhetek. Tudom, színházuk­ban - színházunkban -, de más színházakban sem kap kuttúr­törpe főszerepet. Még akkor sem, ha az illetőt kultuszminisz­ternek hívják! KERTÉSZ GÁBOR Áldozat a barikád másik oldaláról Jaroslav Bahna, a bőrfejűekkel szimpatizáló 19 éves sorkatona szombati halála - a 27 éves E. T. roma férfi áldozata lett Privigyén - az elkövetkező órákban a városban ugyancsak robbanásveszélyes helyze­tetteremthet. Újabb áldozata van az értelmetlen roma-szkinhed hábo­rúnak, aminek okát nemcsak az emberi butaságban és kegyetlenség­ben kell keresni, hanem az állam tétlenkedésében is, mivel képtelen megoldani ezt a problémát, s inkább behunyja szemét a rasszista gyűlölködés láttán. Egy éwel azután, hogy Garamszentkereszten bőrfejűek megölték a roma Mário Goráit, most egy bőrfejű halt meg egy roma keze által. Ezzel vége a barikád két oldalán elesett áldozatok szá­ma közötti különbségnek. A józanul mérlegelő számára Mário Goral és Jaroslav Bahna a sokkoló emberi cinizmus két felesleges áldozata. Azt még nem tudni, hogy mikor és a barikád melyik oldalán esik el a követ­kező áldozat. De ha az állam továbbra is úgy tesz, mintha Szlovákiában a rasszista megnyilvánulások csupán az izgága újságírók agyszülemé­nyei volnának, akkor közvetetten táptalajt ad a további konfliktusok­nak. Alig egy hónapja különböző társadalmi szervezetek Mário Goral ha­lálának első évfordulója alkalmából a tolerancia, az egymás megisme­rése, a nemzetek és nemzetiségek közötti barátság napját akarták kez­deményezni. A legutóbbi, privigyei esemény megmutatta, hogy az ilyen nap Szlovákiában úgy kell, mint egy falat kenyér. Ugyanis ismét megmu­tatkozott, hogy nem vagyunk toleránsak, nem viseljük el egymást, nem ismerkedünk és nem barátkozunk egymással. És még a tolerancia nap­ja iránt sem mutattunk érdeklődést. A politikai pártok közül csupán a Kereszténydemokrata Mozgalom és a Demokrata Párt támogatta a kez­deményezést. A koalíciós pártok közül valószínűleg egyik sem tartja fon­tosnak ilyen nap tartását. KVETÁ FAJČÍKOVÁ, Sme (Rövidítve) KOMMENTÁRUNK Ki miben ludas? Nem csendesednek a hullámok a gabona­ügy körül. Egyrészt a tavalyi, illetve az idei első negyedévre vonatkozó gabonapiaci el­lenőrzésről szóló jelentés foglalkoztatja az érintetteket, másrészt a jelenlegi gabonaárak. Az első egyértelműen politikai kérdés, hiszen minisztériumi szinten - sőt talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy kormányszinten - tör­téntek botrányszagú visszaélések, törvény­sértések. A „főbűnöst" szokatlan gyorsaság­gal előkerítették, mégpedig Ladislav Sandt­ner minisztériumi osztályvezető személyé­ben. Azóta napvilágot látott a gazdasági tárca állásfoglalása is, amely egyértelműen leszö­gezi, hogy nem szegtek meg előírásokat és a kivitelt engedélyező bizottság alapszabályát sem. Ugyanakkor a számvevőszék jelentése - a földművelési minisz­térium által engedélyezett és a valóságban exportált gabona­mennyiségről - titkos anyaggá vált, amelyet még a parlament mezőgazdasági bizottságának a tagjai sem kaptak kézhez. E bizott­ság ellenzéki tagjai legközelebbi, szeptember eleji ülésükön min­denesetre indítványozni fogják a dokumentum megtárgyalását. A parlamenti erőviszonyok ismeretében azonban könnyen megjósol­ható, milyen eséllyel... Ez az ügy tehát, mint már említettük, egyértelműen politikai botránnyá vált. Nézzük azonban a másik, a mezőgazdászok számára nem kevésbé fontos körülményt: az idei gabonaárakat. Az élelmiszer-ipari búza tonnájáért a termelők sze­rint 3900^1000 korona a legalacsonyabb elfogadható ár, amit a fel­vásárlók meg is adnak érte. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a környező országokban ennél magasabb árat kínálnak a gabonáért, nem is beszélve a világpiaci árról.) Ezért joggal elégedetlenek azok a termelők, akik az Állami Piacszabályozási Alappal kötöttek szerződést, hiszen az legfeljebb 3700 koronát kínál az élelmiszer­ipari búza tonnájáért. Nem csoda tehát, hogy mindeddig a szerződésekben lekötött gabonamennyiség alig negyedét adták el csupán az alapnak a termelők. Annak ellenére, hogy a földművelé­si minisztérium jelezte: a negyedik negyedévben megvonják a tá­mogatást azoktól a mezőgazdasági üzemektől, amelyek nem telje­sítik az alappal szembeni kötelezettségüket. Érdemes volna elgon­dolkodni azon, hogy egyáltalán törvényes-e az efféle eljárás... A piacszabályozási alap arra hivatkozik, hogy már többször ked­vükre tett a termelőknek: tavasszal előleget fizetett a lekötött mennyiségre, az előzetesen meghirdetetthez képest felemelte a fel­vásárlási árat, módosította a minőségi kritériumokat, és a gyenge termésre való tekintettel megengedte, hogy a szerződésben foglalt mennyiség egy részét élelmiszer-ipari búza helyett takarmányga­bonával pótolják. Ez mind igaz, csak éppen arról feledkeztek meg az alap képviselői, hogy milyen céllal alakult ez az intézmény, il­letve mi is a valódi rendeltetése: a piacon előforduló felesleg felvá­sárlása. Arra, hogy például túltermelés esetén ne kelljen a ter­melőknek mélyen áron alul eladniuk terményeiket. Ehelyett mit mutat a gyakorlat? Az alap elsőként lép a piacra, már az év elején megköti a szerződéseket, állami pénzekből előleget ad a mezőgaz­dasági üzemeknek és meghirdetett áraival befolyásolja a többi fel­vásárlót. Egyes források szerint Csehországban már fontolgatják az alap megszüntetését, hiszen ha nincs túltermelés, elveszti létjogo­sultságát. Nálunk viszont egyre diktatórikusabb módon lép fel. A gabonaárak emelkedésének egy további vetületéről is érdemes néhány szót szólni, mégpedig az ezzel összefüggő kenyérárról. A kormány egyik célkitűzése, hogy évente egy százalékkal csökken­jenek a lakosság élelmiszerre fordított kiadásai. Ezzel nemigen egyeztethető össze a kenyéráremelés, és a legegyszerűbb a mezőgazdászok ellen fordítani a közvélemény haragját, mondván: ha nem emelkedne a gabona, ára, nem lenne szükség a liszt, illetve a belőle készült termékek árának az emelésére sem. Csakhogy a ga­bona felvásárlási ára már évek óta szinte semmit sem változott, a kenyéré viszont a többszörösére nőtt az elmúlt néhány év alatt. Az energia- és üzemanyagárak, a vízdíjak és százféle más költségek emelkedésére hivatkozva hányszor módosult már a kenyér ára? Mi­ért csak most fúj riadót mindenki? Valószínűleg sokan meg­lepődnek azon, ha elmondjuk: számítások szerint a négyezer koro­nás búzaár csupán mintegy évi 140 korona többletkiadást kellene hogy jelentsen személyenként. A maimok, pékségek természetesen az egyéb költségek növekedését is beszámítják majd a végtermék árába, de arról már nem a mezőgazdászok tehetnek. Nem lenne te­hát igazságos, ha mindennek a termelők innák meg a levét! AHOGY ÉN LÁTOM Őszi nagytakarítás - régi seprővel Tóth Mihály rovata Valóban minden másképp van Szlovákiában. Nálunk az minősül szenzációnak, amit minden más országban az élet legtermészetesebb velejárójá­nak tekintenek. Például hogy a kormányfő meglátogatja hiva­talában a köztársasági elnököt. Meglátogatta. Sokan vagyunk, akik sokért nem adnák, ha hitelt érdemlően megtud­nák, vajon legalább kezet fogtak-e. Netán csak kimér­ten biccentettek egymásnak? Az államfőnél tett miniszterelnöki vizit egyetlen, közhírré is tett eredménye, hogy Vladimír Mečiar menesztette három miniszterét, Michal Kováč pedig jóváhagyta utódjuk kinevezését. Az újságírók múlt hét végén megfogalmazott jóslatai 33,3 százalékban váltak be. Kalman és Tóthová maradt, noha az, ország európai struktúrákhoz való közelítése terén enyhén szólva nem értek el átütő eredményt, pedig ez lett vol­na a dolguk. Kissé megborzong az ember háta, ha en­nek alapján arra a következtetésre jut, hogy a kor­mányfő ennyire tekinti fontosnak az Európához köze­ledés útjának egyengetését. Hudek belügyminiszter viszont távozott a kormányból. A tavasszal és a nyár folyamán történtek, főképp a titkosszolgálati főnök és a belügyminiszter emlékezetes telefonbeszélgetésé­nek nyilvánosságra kerülése alapján a lakosság még közügyek iránt érdeklődő többsége is így reagál Ľudovít Hudek leváltásának a hírére: Hogyhogy csak most menesztették? És Lexa továbbra is marad? A bukásra érett miniszterek listáján minden „más­ként gondolkodónak" megvolt a maga első számú je­löltje. Az egyetemi rektorok és a magyar nemzetiségű állampolgárok zöme kétségkívül Eva Slavkovskát, az oktatási minisztert „favorizálta" volna. A felsőoktatá­si autonómia leépítése, illetve az alternatív oktatás furfangos eszközökkel történő meghonosítására tett kísérletei miatt vált népszerűtlenné. Minden bi­zonnyal őt is, de Ján Sitek védelmi minisztert is az mentette meg, hogy mindketten koalíciós testvérpárt­ból kerültek a kormányba, és a legutóbbi válság ren­dezése óta még tart az idill. Juraj Schenk külügymi­nisztert és Ján Ducký gazdasági minisztert a földke­rekség minden miniszterelnöke leváltotta volna. Ha másért nem, bűnbakállítás céljából, noha mindenki tudja, hogy a szlovák diplomáciát is, a gazdasági éle­tet is a miniszterelnök irányítja kézi vezérléssel. Ah­hoz nem kell kommentár, hogy mit jelent a Mečiar­kormány számára az a nyugati közlés, amely szerint a NATO-ba való felvételnél könnyűnek találtatott. Most majd mindent rá lehet kenni Schenk kétbalke­zességére. A gazdasági életben is kiderült, mennyire kétes hitelű volt a makroökonómiai sikerekre való hi­vatkozás. Tarthatatlanná vált Duckýnak az az érvelé­se, hogy a mikroökonómiai szféra (vállalatok) is rövi­desen felzárkózik, ami majd abban nyilvánul meg, hogy a magánkézbe került gazdasági egységek meg­kezdik a modernizálást. A külkereskedelmi mérleg idei deficitje már megközelíti az egymilliárd dollárt. A gazdasági miniszter még a közelmúltban is azt állí­totta, hogy a deficit oka: a korszerűtermelőeszköz­import. Ez az állítás egészen addig tartotta magát, mígnem számszerűsítették, hogy az importnak hány százalékát teszik ki a korszerű termelőeszközök, és hány százalékát a fogyasztási luxuscikkek. A privati­zált vállalatok új tulajdonosai nem gépet és műszert vásárolnak elsősorban, hanem személygépkocsit. Az ebül szerzett jószággal ebül gazdálkodnak, és erről ­ismerjük be - nem Ján Ducký tehet elsősorban, ha­nem az, aki lehetővé tette, hogy olyan (emberi) minőségű személyek privatizáljanak, mint amilye­nek privatizáltak. Arról sem Ducký tehet elsősor­ban, hogy még a becsületesen vállalkozni szándéko­zók is inkább a vagyon kimentésében érdekeltek, semmint a távlatokat ígérő befektetések végrehajtá­sában. Három miniszter távozott a kormányból, és ilyen­kor az ember felteszi a kérdést: ez vajon pozitív vál­tozások előszelét jelenti? Nem az az érdekes, hogy Gustáv Krajči, Pavol Hamžík és Karol Cesnek, a három új miniszter mi­lyen kvalitásokkal rendelkezik. Ez minden más, nor­mális országban érdekes lenne, Szlovákiában azon­ban nem érdekes. A gazdaságban, a belügyben és a diplomácia irányításában itt az sem változtatná meg gyökeresen a helyzetet, ha mindhárman zsenik volnának. Sőt még az sem kecsegtetne reménnyel, hogyha a miniszterelnök az egész kormányt kicse­rélné. A rendszerrel van itt baj. A kormány el­lenőrizhetetlen, elnökének ráadásul még olyan koa­líciós partnerei vannak, akik szélsőjobbról is, ext­rémbalról is olyan lépéseket forszíroznak, amelyek az európai fejlődéssel ellentétes irányba vezetnek. Mintha megkezdődött volna az őszi nagytakarí­tás. Minden jelből arra lehet következtetni, hogy a régi seprő csak szőnyeg alá sepri a szemetet.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom