Új Szó, 1996. augusztus (49. évfolyam, 178-203. szám)

1996-08-22 / 196. szám, csütörtök

1996. augusztus 22

. R Sistergő Médiahajón ÚJ sz

ó 7 | Viták, komor arcok a Médiahajón. Az előtérben Csáky Pál, jobbra Lábody László. Budapest ünnepnapokon pompázik igazán. Nincs az őrjítő tülekedés, az eszeveszett száguldozás. Gond nélkül hajtok végig a megszépült Andrássy úton és a két körúton. A kis metró pedig mintha nemcsak a külcsínét, hanem a békebeli hangulatát is visszakapta volna: végig csendes, udvarias emberekkel utazom. A napfényben fürdő rakparton aztán rámzúdul a hétköznapi valóság. Üresen ásítoznaIj a Duna parti kerthelyiségek és alkalmi vendéglők. Alig néhányan kérnek egy'kólát, vagy kisfröccsöt, hangosan szörnyülködnek az árakon és továbbsétálnak. A legtöbben inkább a szatyrokban magukkal hozott dobozos üdítőkből kortyolgatnak. Langyos ugyan, de legalább száz forinttal olcsóbb, s ez egyre több honpolgár számára döntő szempont. Közben' méltóságteljesen beúszik a Vigadó téri kikötőbe a Hunyadi sétahajó, amely az elkövetkező három órára a Médiahajó nevet viseli, fedélzetén magyarországi és határon túli politikusokat, újságírókat és más meghívott vendégeket fogad, a hivatalos-program szerint a millecentenáriumi ünnephez méltó eszmecserékre. Fél öt. Érkeznek az első vendégek és az első fülesek. Horn Gyula délelőtt állítólag megüzente Markó Bélának, a Romániai Demokrata Szövetség elnökének, hogy nincs ideje fogadni őt. Erre a Budapesten tartózkodó határon túli magyar kisebbségi politikusok állítólag úgy döntöttek, hogy tiltakozásul nem mennek el a hivatalos programban ugyancsak szereplő honfoglalási kiállítás megnyitójára, ahol a magyar kormányfő szónokol. Rögtön parázs vita kerekedik, jó döntés volt-e. Aztán rövidesen kiderült, hogy csak néhányan mérlegeltek ilyen válaszlépést, de végül abban maradtak, hogy mindenki maga döntse el, elmegy-e erre a megnyitóra. A kormány egyik protokollfőnökétől tudom meg, hogy a hazai magyar politikusaink közül néhányan ott voltak, néhányan pedig nem. - Valószínűleg késve indulunk - tekint az órájára Iván Károly, a Határon Túli Magyarok Hivatalának a sajtófőnöke, mert Duray Miklós, Csáky Pál és Markó Béla még a szállodában fogalmazza az újabb magyar-magyar csúccsal kapcsolatos nyilatkozatot, vagy levelet. Még be sem fejezi a mondatot, amikor megérkezik a három politikus, akikért valóságos közelharcot vívnak a nyilatkozatokra vadászó újságírók. Körbenézek a csaknem száztagú vendégseregen, s feltűnik, hogyTabajdi Csaba politikai államtitkár nincs itt. A üdvözlő beszédet Lábody László, a HTMH elnöke tartja, aki arra kéri a jelenlévőket, próbáljanak meg az ünnep hangulatához méltó emelkedett hangnemben beszélgetni. Pillanatokon belül kialakulnak a politikai színezetű csoportok. A hajó hátsó részében Orbán Viktor, Jeszenszky Géza, Németh Zsolt, Markó Béla, Duray Miklós szinte zárt kört alakítanak, így csak hangfoszlányok jutnak el hozzám: - Követhetetlenek azok a vargabetűk, amelyeket Horn Gyula tesz az utóbbi napokban. Persze hogy fontos az európai integráció, de az ára nem lehet a határon túli magyarság érdekképviseletének a feladása. Az RMDSZ elnöke kérdésemre kisvártatva higgadtabban fogalmaz: - Kétségtelenül több pozitív elem van a magyar-román alapszerződés-tervezetben. Kötelező jogi norma lesz a kisebbségi politikai pártok alapításának és működtetésének a joga, az anyanyelvi művelődés és a kétnyelvű feliratok joga. Mi sosem követeltünk etnikai alapú autonómiát, ennek a lehetőségnek a kizárásával tehát semmi gondunk. A legtöbb nehézséget a kollektív kisebbségi jogok elvetése jelenti. A kollektív jogok fogalma ugyanis közvetve kapcsolódik minden autonómiaformához, ezért tartjuk veszélyesnek a lábjegyzetnek azt a részét, amely kizárja kollektív jogok gyakorlásának lehetőségét. Emiatt megkérdőjelezhető sok olyan törekvés, amelytől az RMDSZ nem tud eltekinteni. A kollektív jogokhoz tartozik az is, hogy egy közösség bizonyos hatásköröket kapjon, például képviselői által az oktatásban, vagy pedig a kultúrában bizonyos jogokat gyakoroljon. Ugyancsak aggodalommal tölt el bennünket, hogy az erdélyi történelmi egyházak elkobzott vagyonának az ügyében sincs előrelépés. A hajó elülső részében Eörsi Mátyás, a magyar parlament külügyi bizottságának elnöke beszélget A. Nagy Lászlóval. A téma itt is ugyanaz. - Nem tartom időszerűnek az újabb magyar-magyar csúcs összehívását, mert ismét indulatokat gerjesztene főleg a szlovákok és a románok között, s talán egymás között is, így aztán semmit sem javítana a mostani helyzeten. Sőt - mondja Eörsi Mátyás. Gondterhelt a Magyar Polgári Párt elnöke is. Ő elsősorban attól tart, hogy újra kétpólusú lesz a határon túli magyar politizálás, s az a törékeny egység, ami sorskérdéseinkkel kapcsolatban formálódni látszott, egykönnyen fölborulhat. Arréb egy csoport azt a félhivatalos információt vitatja nekikeseredve, hogy újra veszélybe kerülhet a Határon Túli Magyarok Hivatalának a léte. Dornbach Alajos határozott hangon jelenti ki, hogy ilyen rémhírt időről időre felröppentenek, holott semmilyen valóságalapja sincs. Ellentmondó kép tárul elém. Körülöttünk békésen hömpölyög a Duna, a parton pecázó, napozó emberek, itt meg valósággal sistereg a hajó a sok vitától és az egymásnak ágaskodó nézetektől. Azért akad itt is olyan politikus, aki szemlátomást pihenni szeretne. Csáky Pál leányaival érkezett, Bauer Edit pedig kisebbik leányával, Helgával. A nagyobbik az Ifjú Szívekkel jár Görögországban, a férj, Bauer Győző pedig Kaposvárott tárgyal. A. Nagy László is családostul jött el, most éppen leányával gyönyörködnek a Duna menti látványban. Hangos dudaszó jelzi, hogy lassan kikötünk. Budapest már a díszkivilágítás fényárjában úszik, fenséges látványt nyújtva. E lenyűgöző percek, vagy pedig a kimerítő beszélgetések hatására sokkal csendesebb a vendégsereg is. A rakparti kerthelyiségben továbbra is sok a szabad hely. Kollégáimmal leülünk még egy pohár borra. Melletünk bandukolnak el a hajón járt politikusok, a legtöbben egyedül, magukba mélyedve. Talán a hallottakat elemzik magukban, talán megragadt bennük több olyan értelmes nézet és javaslat, amelyet érdemes továbbgondolni. Akkor pedig hasznosan múlatták az időt a Médiahajón. SZILVÁSSY JÓZSEF Két liberális politikus összehajol: A. Nagy László és Eőrsi Mátyás Kivételes pillanat: Bauer Edit és Németh Zsolt mosolyog... (Prikler László felvételei) MA MÉG NEM TUDJÁK. HOL ÉS HOGY FOLYTATJÁK A két Margit nem klinikai eset Mindkettőjüket Margitnak hívják. Huszonkilenc évesek. A helyszín, ahol találkoztam velük - azonos. Az egyik Margit a zárt, az „öngyilkos" osztályról került át a kórházba. A másik, magától jött, lidérces szorongástól űzve. A pszichiáter, a kezelőorvosuk mesélt róluk először. Nem klinikai eset egyikük sem. - Boldog gyerekkort, békés, családot nem nyújthatok nekik - mondta kissé szomorkásán. Megpróbálom hát alkalmassá tenni őket a körülmények elviselésére, holott tudom, hogy a helyzetük szinte elviselhetetlen. Az egyik, az öngyilkos Margit a kórházban senkivel sem beszélgetett. Kék pongyolájában feküdt az ágyon és naphosszat a plafont bámulta. Családja nem látogatta, ápolónő kolléganőit pedig ő nem akarta látni. Most már jobban van, ő akart találkozni velem. Beszéd közben combjait összeszorítja, palástolni próbálja testének remegését. - A zárt osztályon öt-hatféle gyógyszert szedtem, itt sem csökkentették az adagot. Kapok valami kedélyjavítót is, de semmi sem jobb tőle. A tüneteket gyógyítják. Olyan ez, mintha gyomorfekélyre lázcsillapítót adnának... Tudom, az öngyilkossági kísérlettel nem oldottam meg semmit. Azelőtt, ahogy áthelyeztek, aláírattak velem egy papírt, hogy nem teszem többé. Aláírtam, nem akartam már ott lenni. Mindenki aláírja. Az a kutyát sem érdekli, mekkora meggyőződéssel. Margit elmondta, hogy öngyilkossága estéjén ügyeletes lett volna, de mert tudta, hogy kevesen vannak, és éjszakás nővér nélkül nem maradhat az osztály, betelefonált, hogy gondoskodjanak helyettesről. Ez feltűnt a kollégáknak, ugyanis megszokták, hogy félholtan is a helyén van. A mentőst küldték a lakására. Három napig lélegeztető gép tartotta életben. Nem csupán kacérkodott a halállal. Pontosan tudta, mit kell bevennie. - Ezzel elértem, hogy olyan helyre helyeznek, ahol nem juthatok gyógyszerhez - nevet fel rekedten, majd rám néz és belefog a miértbe. Szokványos történet, mondhatnánk. Elvált szülők, verekedő mostohaapa, szökés hazulról, fővárosi szerelem, terhesség, házasság, alkoholizáló, és simogatások helyett pofonokat osztogató férj. Visszatérés a szülőkhöz, új kórház új kollégákkal, új szerelem, új házasság, új lakás, új gyerek - csak a társválasztásba osúszott egy kis hiba: a második férj is üti-veri. Menekült volna albérletbe, de két gyerekkel? Az anyja belátta tarthatatlan helyzetét, gyerekeit befogadta. Őt nem. A nővérszállás ideiglenes megoldás, de legalább tető van a feje fölött. Dolgozott, önként vállalt újabb és újabb ügyeleteket, hisz kellett a pénz az újrakezdéshez. A kórházban séjtették, hogy valami nincs rendben, de nem kérdezősködtek. Ő pedig nem beszélt. Ellátta a munkáját, segítőkészsége sem lanyhult, a betegek boldogok voltak, ha ő szolgált. Aztán minden összekuszálódott benne. Pedig megpróbálta összetartani magát és fékezni fel-feltörő szeretetéhségét. - Most már, talán, kezdek rendbe jönni. A gyerekeim itt már meglátogathatnak, hiszen ez már nem a „bolondokháza", hanem rendes kórház. Az anyám is eljárogat, de annak kiborulás a vége. Nem értett meg soha, miért épp most lenne másképp? Nem tudom, hol és hogy folytatom. Verseket olvasok. Újra felfedeztem magamnak Juhász Gyulát és Szabó Lőrincet. Ezek a szomorú költők legalább nem keltenek illúziókat. Margit hallgat és vár. Maga sem tudja mire. Nem hisz a csodákban. A másik Margit mosolyától a kórház kőpadlója is kivirágzik, érkezése valóságos forgószelet kavar. Egy karon ülő kislánnyal érkezik, átadja őt az összesereglett nővérek egyikének, majd élvezettel belefordul a karosszékbe. - Most arra gondol, mit keres itt ez a mindig vigyorgó nő, ugye? Sajnos, a látszat csal. Igaz, ha előbb mertem volna nyíltan beszélni a gondjaimról, nem kerültem volna ebbe a helyzetbe. De most mártaián jó úton vagyok - közli derűsen, aztán meghallja a kislány sírását, elnézést kér és kirohan. Kezelőorvosa megsúgja: ő még egy ilyen teremtéssel nem találkozott. Mosolyogva viseli keskeny vállain a világ s önmaga terhét. Őt is azért kereste fel, mert noha nincs „baja", valahogy nem olyan jókedvű, mint azelőtt. - Lemerültem, mintegy akkumulátor - közölte mosolyogva, majd hozzáfűzte, gyorsan rendbe kell jönnie, mert kislányának, édesanyjának szükségük van rá. És mert neki élnie kell. A visszatérő Margit kertelés nélkül a dolgok sűrűjébe vágott. Két válás után sem roppant össze, szoba-konyhás kis boldogan él gyermekével. A másik házasságnak a fogyatékos kislány születése vetett véget. A férj nem bírta elviselni gyermeke másságát. Kimenekült a kapcsolatból. - Persze hogy másképp képzeltem el a házasságomat, az életemet. Még a házamat is, hiszen a férjemmel nagynak terveztük. Most boldog vagyok, hogy legalább ezt a kicsit tető alá hoztam. Novemberben raktam - az öcsém segített - a cserepeket, szilveszterkor csákánnyal vágtam a jeget. Nézem a kezét. Hosszú ujjait, átlátszó bőrét. Nincs ötven kiló az egész nő, de kristályosan kemény. Az a fajta, aki véghez viszi, amit akar. - A férjem családja személyes sértésnek vette az agybénulásos kislány születését. Az utcára sem engedtek a babával. Néha megpróbálok azon gondolkodni, meg tudok-e nekik bocsájtani. Azt hiszem, nem. A volt férjemnek, a gyerek apjának sem. Rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen buta ember volt. Irigyelte a természetemet és félt tőlem. Félt a jókedvemtől, a nevetésemtől. Pedig nevetni jó. Talán a legjobb dolog a világon. Margit nem vágyik nagy dolgokra, divatos ruhákra, külföldi nyaralásra, márkás parfümre. Lelki nyugalomra annál inkább. Mert néha, szégyenkezve vallja be, eszébe jutott a halál gondolata. Vissza-visszatérő késztetést érzett: vessen véget a komédiának. És akkor gyorsan segítséget keresett. - Nem tudom, túl vagyok-e mára nehezén. Engem minden érdekel, és majdnem mindenhol jól érzem magam. Nem vagyok igénytelen, csak tudok örülni a kis dolgoknak is. Akkor szomorodom el egy kissé, ha eszembe jut, hogy az én gyerekem csonka családban kénytelen élni. Pedig én annyira igyekeztem... Hiába vagyok bármilyen, hiába bohóckodom, egyszemélyben pótolni a nagyszülőket, rokonokat és az apát nem tudom. Mindkettőt Margitnak hívják. Huszonkilenc évesek. Egyikük sem klinikai eset. Az orvosok jobb híján - belegyógyítják őket a számukra még ma is reménytelen világba. Vajon talpon maradnak-e? PÉTERFI SZONYA