Új Szó, 1996. július (49. évfolyam, 152-177. szám)

1996-07-22 / 169. szám, hétfő

1996. július 22. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 5 ) KOMMENTÁRUNK Pótfelvételire kárhoztatva? Nem akarunk a legszebbek, a legjobbak és az elsők lenni. Ezt a talányos kijelentést tavaly szeptemberben tette Juraj Schenk, miután már számos jelzésből csak a vak, a süket és az analfabéta nem érthette meg, hogy komoly gondok lesznek Szlovákia EU- és NATO-felvétele körül. Pedig akkor még a világon sem volt az államnyelvvédelmi törvény, nem módosították a Büntető Törvénykönyvet, a területi-közigazgatási felosztást és az alapítványok életét megkeserítő jogszabályt sem szentesítették. Időközben már minderre áldását adták a parlamentben a nyolcvankettek. Eva Zelenayovát idézve: működött a deipokratikus többség terrorja. A szlovák külügyminiszter jó jósnak bizonyult: aligha leszünk az elsők, a legjobbak és a legszebbek. Schenk, hogy ezt a kellemetlen helyzetet álcázza, múlt pénteken az Európai Unió kérdőívének az átadásakor már úgy fogalmazott, hogy a szlovák kormányzat nemcsak deklarálja az integrációs szándékot, hanem tesz is érte valamit, például az említett kérdőív kitöltésével. Ám a szlovák diplomácia vezetőjének tudnia kell, hogy ez önmagában édeskevés. Egy gesztus, nem több annál, amely akár a kulisszák mögött zajló kétarcú politika leplezésére is szolgál. Ennek lényegét Mečiar már régebben bámulatos tömörséggel így fejezte ki: ha nem. kellünk a Nyugatnak, kellünk majd a Keletnek. A pozsonyi kormánykoalíció most még nem mondja ki kerek perec, hogy nem kérünk az. Unióból, de tettei egyértelműen azt jelzik, hogy nem igazán tülekednek oda; közben jó szláv testvérhez híven, gondosan ápolják a jó viszonyt a Kremllel. Ez a magatartás felettébb előnyös is: ha kiesnénk végleg az Unió kegyeiből, esetleg nem is kell a politikai felelősséget vállalni a kudarcért, hiszen Szlovákia nem marad a két szék között. Szavakban ilyesmi még nem hangzott el, de a kormány sorozatos lépései ezt mondatják azzal, aki megpróbál a sorok között olvasni. Ha Mečiarék komolyan vennék az unióbeli tagságot, akkor kétszer is meggondolnák, hogy egyáltalán beterjesszenek-e olyan törvényt, amely az ellenzék elhallgattatását, a kisebbségek ellehetetlenítését és az alapítványok kimúlását, nem utolsósorban pedig a kispénzű polgárok elnyomorodását vonja maga után, miközben a saját zsebére privatizáló kormánykoalíciós tábor vígan nevet a markába. S ezt a külföld jól látja és érzékeli; a Hillary Clintonnal Pozsonyban járt amerikai ENSZ-nagykövet is elmagyarázta a szlovák kormányfőnek: épp eleget tudnak Szlovákiáról, Bili Clintonnak rengeteg és alapos információja van.a pozsonyi nagykövettől, aki kiváló munkát végez. Az Európai Unió sem bízza a véletlenre a dolgot, és nem dől be azoknak az egyoldalú információknak, amelyeket a DSZM-től és kormányköröktől kap. Erről árulkodik Georgiosz Zawosz nagykövet kijelentése is, mely szerint a kérdőívre adott szlovák válaszok nem jelentik az egyedüli információforrást, ezeket más csatornákon kiegészítik. Szükségét látják ennek, hiszen a válaszok úgy születtek, hogy az ellenzéki parlamenti képviselőknek tartalmukról halvány sejtelmük sincs, így vélhetően egyoldalúan és kizárólag Mečiarék szemszögéből láttatják a szlovákiai állapotokat. Szlovákia most a záróvizsga előtt áll. Brüsszelben nagyjából a jövő év végéig eldöntésre vár, hogy bekerül-e az első körben három szomszédjával együtt az Unióba, vagy valamikor a jövő évezred nem első éveiben pótfelvételire lesz kárhoztatva. Szlovákiának megvan az esélye a tagságra, sajnos, azonban nem jelenleg. Ez a lényege annak, amit a napokban Bécsben Kohl kancellár mondott. S hasonló értelemben nyilatkozott számos nyugat-európai politikus és diplomata is. Más szavakkal, jóformán ugyanezt mondta Madeleine Albright, aki a valódi demokratizálást sürgette, s ha demokrácia dolgában idehaza minden rendben volna, akkor Clinton követe szóra sem méltatta volna. Ám a magát bölcsnek tartó kormányunk mégsem ért a jó szándékú tanácsokból, sőt vannak olyan képviselői is, akik egyenesen úgy fogalmaznak, hogy az EU minek avatkozik be a szuverén szlovák belügyekbe. Aki így fogja fel a dolgot, annak csak egy lehet a válasz: mi akarunk a nyugati szervezetekbe belépni, nem pedig fordítva. De egyáltalán tényleg be akarunk-e lépni? Ha valóban így lenne, akkor Vladimír Mečiar vigyázna minden szavára, s nem nevezte volna az éter hullámain Szlovákia szégyenének a köztársasági elnököt. Lech Walesa köztudottan nagy ellensége az őt legyőző kommunista Kwasniewskinek. A két lengyel politikus azonban nemrég Washingtonban egyetlen rossz szót sem mondott a másikra. Szlovákiában tanítani kellene, ahogy mindketten visszafogták kölcsönös ellenszenveiket, mert Lengyelország érdekeiről van szó. Önmaga tökéletességének és hatalmának rabja lett kormányfőnk azonban nem képes visszavonulót fújni még a fiatal Szlovák Köztársaság érdekében sem. Pedig ennek nemzedékek látják majd a kárát. Szlovákia zsákutcában A szlovák kormánykörök képtelenek megérteni, hogy Európa bizonyos normák megtartását igényli tőlük. Aggasztó, hogy a vezető szlovák politikusok nem hajlandók elismerni az őket ért jogos bírálatokat, és a lehető leggyorsabban helyrehozni mindent, amit csak lehet. A hivatalos Pozsony mindezért csak az ellenzéket és az újságírókat hibáztatja, akik állítólag „idegen pénzért hazug módon becsmériik a fiatal Szlovákiát". Elutasítja a sajtószabadság megsértésére rámutató megjegyzéseket, miközben a közszolgálati rádió és televízió az ő kezében van. Állandóan a szlovákiai magyarság átlagon felüli jogaival kérkedik, miközben egyre-másra megszünteti az évek óta jól működő támogatásokat, és nyelvi ellenőröket küldözget a magyarok lakta vidékekre. A privatizáció teljesen átláthatatlan, s a vezérlő elv az, hogy „én neked, te pedig nekem". Mindennek a koronája Michal Kováč államfő gyűlölettel teli üldözése Mečiar és hűséges társai által, illetve a fiatal Kováč máig nem tisztázott elrablása. Az ügy kivizsgálásának elhúzódása igazat ad Milan Kňažko ellenzéki politikusnak, aki kijelentette: „ Nehéz Szlovákia EU- vagy NATO-tagságára gondolni, amikor a kormány élén nagy valószínűséggel bűnöző áll." Ezek nélkül a kemény szavak nélkül is nyilvánvaló, hogy az EUés NATO-tagságra csak azok az államok gondolhatnak, amelyek politikai és gazdasági téren is kompatibilisek a nyugati országokkal, tiszteletben tartják az emberi jogokat, s hajlandók megtartani az írott és íratlan szabályokat. „A Mečiar-kormány arrogáns és elutasító viselkedése, valamint az ellenzék tehetetlensége azt az aggodalmat kelti, hogy a Nyugat Szlovákia előtt legalábbis egy ideig hermetikusan zárva marad." Práce ITTHON TÖRTÉNT 1 NAP ALATT Iliescu tiltakozik Magyarország NATO-felvétele ellen „Teljesen helytelen politikai döntés volna", ha a NATO először csak néhány kelet-közép-európai országot venne fel tagjai sorába, így Magyarországot, Csehországot, Lengyelországot és Szlovéniát, de Romániát és más államokat kihagyna az első körből mondta Ion Iliescu román elnök. Magyarország és Románia csak egyszerre léphet be az észak-atlanti szervezetbe, vagy pedig mindkettőnek egyszerre kell kimaradnia. Nem szerencsés, hogy a NATO diszkrimináló hozzáállással lát hozzá a bővítéséhez. Az összes közép-európai ország a saját és az általános biztonság miatt érdekelt a bővítésben, s a békepartnerségi programban mindnyájan egyenjogúan működnek együtt a NATO-val. A felvétel különböző időpontja miatt a „versengés, a bizalmatlanság és az instabilitás légköre" alakulhat ki. A készülő magyar-román alapszerződésről szóló tárgyalások „már nagyon előrehaladott stádiumban vannak". Csak néhány pontról folynak tovább a viták, elsősorban a kisebbségi kérdésről. „Mi nagyon nyitottak vagyunk, és úgy gondoljuk, hogy az egyetlen feltétel az általános európai kisebbségi szabályozás lesz. Úgy gondoljuk, hogy mi Romániában ezeknek a kritériumoknak mindegyikét teljesítettük - az alkotmányban, az összes törvényben és a gyakorlatban. Mi ezeket a jogokat megvalósítottuk a gyakorlatban. Nálunk a kisebbségek képviselete biztosított a parlamentben és minden regionális tanácsban. Lehetőségük van anyanyelvük használatára, vannak iskoláik, kulturális intézményeik, anyanyelvi újságaik, rádióállomásaik. Magyarországon nem találni a nemzeti kisebbségek számára ilyen intézményeket. Pedig Magyarországon is vannak románok. A II. világháború után 250 ezren voltak, most már csak 10 ezren." Die Presse Havel az új cseh kormányról Václav Havel cseh államfő jónak tartja az új prágai kormány összetételét, amely kedden lép programjával a parlament elé. A cseh elnök csak azt kifogásolja, hogy a kabinetben egyetlen nő sem található. A cseh köztársasági elnök azt nem várja, hogy a Václav Klaus által vezetett jobboldali kisebbségi kabinetnek ne szavazna bizalmat a cseh parlament. Szerinte csak az a tét, hogy milyen módon fogja a kabinet ezt a bizalmat megkapni (a cseh kormánykoalíció három pártja csak 99 képviselővel rendelkezik a 200 tagú képviselőházban, a parlament alsóházában). Ha a kormány mégsem kapna bizalmat, akkor Havel új tárgyalásokat kíván kezdeni a pártokkal, és olyan személyt bízna meg az új kormányalakítással, akinek az adott esetben a legnagyobb esélye volna a sikerre. Havel szerint az sem lenne tragédia, ha a kisebbségi kormány nem tudná kitölteni teljes négyéves mandátumát, és idő előtti választásokat kellene kiírni. Lidové noviny Tóth Mihály rovata EGY NYUGATI SZOCIALISTA POZSONYBAN. A hét elején Szlovákia fővárosában ülésezett a Szocialista Internacionálé Közép- és Kelet-európai Bizottsága. A tanácskozáson bejelentették, hogy az ősz elején a szociáldemokrata pártok tekintélyes család jának teljes jogú tagjává válik a Demokratikus Baloldal Pártja. Figyelemre méltó interjúi közölt a Pravda az értekezlet egyik résztvevőjével, Jean-Francois Vallinnel, az Európai Szocialisták Pártjának főtitkárával, aki néhány hónapja a DBP kongresszusán köntörfalazás nélkül kijelentette: Mečiar gátolja meg Szlovákiát abban, hogy belépjen az Európai Unióba. Az interjút készítő újságíró ismét kérdezte a nyilatkozatról, mire Valiin pontosított: „Személy szerint nem Mečiarról van szó, hanem a politikájáról, amelyet irányít. Az EU-nak is vannak hibái. Van azonban egy egységes jellemzője: demokratikus országok klubjáról van szó." Ha alaposabban végiggondoljuk a kijelentést, nem nehéz rájönni arra, hogy a figyelmeztetés nemcsak Mečiarnak szól, hanem a szlovákiai demokratikus baloldaliaknak is, akik 6 évnyi küzdelmük eredményeként - és nagy mértékben Peter Weiss irányításának köszönhetően - elérték, hogy komolyan veszi őket a szociáldemokraták nemzetközi közössége. Valiin nyilatkozatának súlypontját a „demokrácia" képezte. Mi viszont, akik Szlovákiában élünk, naponta tapasztaljuk, hogy a DBP-ben vannak vezető politikusok, akik enyhén szólva kokettálnak a Mečiarral való együttműködés gondolatával. Felmerül a (szónoki) kérdés, vajon miként értékelné a Szocialista Internacionálé, ha a DBP-ben az az irányzat kerekedne felül, amelyik a mostani kormánnyal vagy burkoltan, vagy nyíltan hajlandó volna kiegyezni. Vajon nem úgy kellene ezt értelmezni, hogy Migašéknak nem a demokrácia fontos, hanem a hatalomba való visszatérés? A demokratikus baloldaliak néhány vezetője mostanában félreérthetetlen gyakorisággal hangsúlyozza, mennyire távol áll a balqjdali DBP-től a parlament néhány, magát jobboldalinak beállító, illetve valóban jobboldali pártja, miközben (ahogy a közelmúlti kormányválság napjaiban is tették) a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom irodája előtt szaporán, dürrögő fajdkakasokként ropták a násztáncot. Tekintve, hogy a nyugati normák szerint a Mečiar-mozgalom nem demokratikus, másrészt a kormányon kívüli összes parlamenti politikai erőt (a DBP-t is beleértve) demokratikusnak minősítik Nyugat-Európában, a papírforma szerint nem volna szabad, hogy túlságosan súlyos dilemmát okozzon Migašéknak, ha választaniuk kell a Mečiarral való szövetkezés és az ellenzéki összefogás között. A demokrácia és a tekintélyuralom között kell választaniuk. ROTHADÓ BARACK, VESZTEGLŐ KONZERVGYÁR. Az érsekújvári konzervgyár helyzete mindennél szemléltetőbben tükrözi a szlovákiai mezőgazdaság állapotát. A feldolgozóipar csak egy töredékét képes hasznosítani annak, ami megtermett. Az ország legnagyobb konzervgyára a gyümölcs- és zöldségfeldolgozó idény kellős közepén tétlenül vesztegel, és ahogy a jelentésekből kitűnik - még azt a termékmennyiséget sem képes előállítani, amelyre korábban exportszerződést kötött. Mint oly sok vállalatnál, itt is félresikerült a privatizáció. A magánosítók potom 20 millió koronáért jutottak hozzá a nagyvállalathoz, azzal a kikötéssel, hogy a több mint negyedmilliárd korona tartozást is magukra vállalják. Most kiderült, hogy fizetésképtelenek, és még a törzsgárda tagjainak bérét sem tudják folyósítani. Az alkalmazottak abban bíznak, hogy legalább a szezon második félidejében magához tér a vállalat, de az új vezetés semmi biztosat nem tud ígérni. Így nemcsak azzal a veszéllyel kell számolnia az országnak, hogy elveszíti a korábban stabil külföldi piacokat, hanem azzal is, hogy az alapanyag-termelők teljesen elveszítik érdeklődésüket a zöldség- és gyümölcstermesztés iránt. Sokan már azt fontolgatják, hogy kivágják a gyümölcsfákat. Dél-Szlovákia baracktermelői például nem tudnak mit kezdeni a terméssel, a gyümölcs ott rothad a fák alatt, és már ott tartanak a kerttulajdonosok, hogy kilogrammonként 6 koronáért is csak protekcióval veszik át tőlük az egész évi munka eredményét. Sok százmilliós érték megy így veszendőbe, arról már nem is szólva, hogy a volt NOVOFRUCT vállalat alkalmazottai körében teljesen diszkreditálódott a privatizáció eszméje. A hermelín és az újságíró azonos sorsa Ha a hermelín bepiszkolja a prémét, belehal. Moldova György beszélt a minap erről a jelenségről, hozzátéve, hogy bizonyos értelemben minden íróember is így van ezzel, mert rosszat még a legnagyobb zseni is írhat, de aljasat, hazugságot egyetlen tisztességes tollforgató sem. Aki ilyet tesz, az a becsületét piszkolja be, s a közvélemény szemében erkölcsi hulla lesz. Az újságíró-szövetség pozsonyi székházának éttermében villant föl bennem ez a gondolat, miközben szlovák kollégáimmal a szlovákiai nyomtatott sajtó és a honi újságírás mostani állapotát elemeztük. Idestova hat esztendeje vitatkozunk minderről, s ha visszaidézem a kezdeti eszmecseréinket, akkor bizony elmondhatom, hogy sokkal több az aggodalom és a csalódottság mai helyzetelemzéseinkben. Ma már jóval kevesebben is vagyunk egy-egy spontán találkozón, ezért némi pátosszal azt is írhatnám, hogy néhány évvel ezelőtt sokkal többen tartották fontosnak a szlovákiai szabad sajtó sorsát, jövőjét. Vannak, akik mára erkölcsi értelemben kimúltak, mások belefásultak a szüntelen csatározásokba, egyesek pedig inkább magányos farkasként küzdenek tovább. Ám akadnak még, akik ma is fontosnak tartják az időnkénti őszinte eszmecseréket. Egyik neves szlovák kollégám a hazai nyomtatott sajtó mostani helyzetét áttekintve fölöttébb időszerű kérdéssel rukkolt elő. Hónapokkal ezelőtt a szlovák miniszterelnök is előszeretettel ismételgette, hogy Szlovákiában egyetlen újság kivételével minden napilap ellenzéki. Mondjuk, úgy másfél éve talán igaza is volt. De vajon ma helytálló-e ez a megállapítás? - kérdezte, és mély sóhajában benne volt a válasz. Évek óta egyre inkább a legnagyobb tájékoztató és véleményformáló erejük kétségkívül az elektromos médiumoknak van, ezzel tisztában volt a kormánykoalíció, a legerősebb kormánypárt s annak elnöke is, ezért elsőként a tévét és a rádiót cserkészték be. Így aztán a közszolgálatinak deklarált médiumok közül különösen a televízió egyértelmű ideológiai és pártpolitikai célokat kiszolgáló, egyre szánalmasabb és népszerűtlenebb intézménnyé süllyedt. A tévé egyes vezetői olyannyira túllihegték szerepüket, hogy ez ma már a jó ízlésű nézőkön kívül megbízóiknak sem tetszik, ezért szemmel láthatóan szeretnék valamiképpen szalonképesebbé tenni a pozsonyi képernyőt, természetesen úgy, hogy befolyásukat azért megőrizzék. A nyomtatott sajtó bekerítése finomabb eszközökkel történik, hiszen meggyőződésem szerint itt elsősorban az a cél, hogy a vélhetően két év múlva sorra kerülő választások előtt legyenek kellő pozíciói a kormánykoalíciónak. A hatalomszerzés taktikáját nyilván az a tény is befolyásolja, hogy a napilapok zöme nincs állami tulajdonban. Emiatt jóval körmönfonttabb eszközöket alkalmaznak az ellenzéki sajtó meggyengítésére. Egyik esetben néhány döntési pozícióban lévő újságíró naivitását vagy pénzszerzési vágyát használták ki arra, hogy a többségi tulajdonrészt, hetekkel később pedig a teljes tulajdonjogot a kormányhoz ma még közelálló nagyvállalat szerezze meg. Egy másik szomorú történet pedig arról szól, hogy az állami szférától anyagi szempontból nagy mértékben függő laptulajdonos magáncégnek félreérthetetlenül jelezték: megszűnhetnek az újabb milliós megrendelések, ha az egyik legnagyobb példányszámú napilap továbbra is ellenzéki - az ő értékelésük szerint a kormánnyal ellenséges, rosszhiszemű - lesz. A laptulajdonos nem akart csődbe jutni, s emiatt különös lapszerkesztésre kényszerítette a szerkesztőgárdát. Azóta a címoldalon feltűnően gyakran látható a kormányfő és más vezető kormánypárti politikus fényképe, a hírszerkesztés értékrendjében pedig nem csupán szakmai szempontok érvényesülnek, ugyanakkor a publcisztikai rész, különösen a lap véleményoldala ma még nem manipulált. Ami egyértelműen jelzi, hogy a szlovák újságírók közül napjainkban sem kevés azoknak a száma, akik nem hajlandók feladni szakmai becsületüket, meggyőződésüket, holott rájuk esetenként nagyobb nyomás nehezedik, mint ránk, többek között azért is, mert őket nemritkán nemzetárulónak bélyegzik meg, aminek a terhét bizony nem könnyű elviselni a mai Szlovákiában. Szlovák kollégáimnak refrénszerűen visszatérő kérdése egy-egy ilyen beszélgetés során az, hogy az Új Szó vajon meddig tartja magát? Máig két tény indokolja derűlátó válaszomat. A mostani német többségi tulajdonosaink elvárása az, hogy független és színvonalas lapot készítsünk. A másik, ugyancsak lényeges tény: egyetlen szlovákiai magyar napilapunk szerkesztőgárdáját kétféle társaság alkotja: az egyik őszintén szembenézett és leszámolt néhai pártállami ténykedésével, és egy életre levonta a megfelelő tanulságokat. A többiek pedig fiatalok, akik számára ugyancsak alapvető szakmai és erkölcsi mérce az újságíró és az újságírás függetlensége. A várható és előre nem látható politikai nyomások és más próbálkozások ellenére hiszem azt, hogy ismert szlovák publicistákhoz hasonlóan sem az Űj Szó, sem pedig a szerkesztői nem jutnak a hermelin sorsára.