Új Szó, 1996. július (49. évfolyam, 152-177. szám)

1996-07-12 / 161. szám, péntek

1996. július 10. ÖSSZEFOGLALÓ A MAGYAR-MAGYAR CSÚCSRÓL ÚJ SZ

ÓM A demokrácia mércéje Eldugva, majdhogynem a bűnügyi rovatba sorolva jelent meg a lapokban a hír, mely szerint többévi börtön fenyeget három losonci szolgálatmegtagadói, a Jehova Tanúi kisegyház tagjait. Pedig a Losoncon történtek talán még többet is elárulnak a szlovákiai demokrácia állapotáról, mint sok más, hónapokig a politika és a tömegtájékoztatás figyelmének középpontjában álló ügy. A hír felbukkanása egyébként várható volt, és biztos, hogy a maga nemében nem is ez volt az utolsó. Újra szembe kell(ene) néznünk egy olyan jelenséggel, amelyről azt hittük, a rendszerváltozással, a sorkatonai szolgálatot helyettesítő civil szolgálat törvényesítésével végleg a múlté. Hogy miért nem történt így? Azért, mert tavaly szeptemberben a szlovák parlament új törvényt fogadott el a civil szolgálatról. Ez nemcsak két évre hosszabbította meg az alternatív szolgálatot, nemcsak megtiltotta annak letöltését a nem állami vagy községi tulajdonú intézményekben, de - és ez a legfőbb gond a szolgálatot mint intézményt kivette a munkaügyi minisztérium hatásköréből, és a védelmi minisztériumhoz rendelte. Ráadásul a törvény szövege nemhogy megengedi, de egyenesen preferálja a civil szolgálatosok kaszárnyai segédmunkára való behívását. Ez a rendelkezés az alternatív szolgálat lényegét és értelmét semmisítette meg. Nem más történt, mint a civil szolgálat fegyver nélküli katonai szolgálattá való átminősítése. Az érintettek szempontjából pedig az 1989 előtti állapot visszaállítása. A katonai szolgálatot lelkiismereti okokból visszautasítók számára ugyanis a hadseregbéli segédmunkák elvégzése is - legyen az bár kaszárnyaudvar-takarítás - teljességgel elfogadhatatlan. Hát még ha katonatisztek parancsára és felügyelete alatt történik! Vannak helyzetek, amikor a demokráciák is rákényszerülhetnek az emberi jogok adott szintjének csökkentésére. Az állam kötelessége ilyenkor a szigorítás elkerülhetetlenségének egyértelműen meggyőző bizonyítása, valamint annak bizonyítása, hogy a szigorítás nem haladja meg a legszükségesebb mértéket. Ha a szlovák hadsereg működőképességét, az ország védelmi képességét fenyegető számban maradtak volna távol a fiatalok a sorkatonai szolgálattól, elfogadható lett volna az alternatív szolgálatot teljesítők szigorúbb ellenőrzése, esetleg munkafeltételeik szigorítása úgy, hogy valóban csak közhasznú munkákat végezzenek. De még az ilyen vészhelyzet sem indokolhatja azt, hogy börtönbüntetést maga után vonó szolgálatmegtagadásra kényszerít se az állam a polgárait. Különösen érthetetlen az ilyen eljárás akkor, amikor a civilszolgálatosok aránya köztudottan stabilizálódott, amikor a hadsereg nem létszámhiánnyal, hanem a besorozottak megfelelő elhelyezésével küszködik, amikor maga a védelmi miniszter is cáfolja, hogy gond volna az ország védelmével. A szeptemberi parlamenti vitában is komoly érvek helyett csak buta megjegyzések hangzottak el arról, melyik képviselő mikor látott lusta és trehány, munkakerülő, hazafiatlan civilszolgálatosokat futballt játszani. Az ilyen élmények gázoltak bele a kormánypártok lelkivilágába oly mélyen, hogy hatásuk alatt inkább megszüntették a szolgálatot. A kommunizmus idején a legelszántabb szolgálatmegtagadók a Jehova Tanúi tagjai voltak, de nem kizárólag ők. Most is ők az elsők, akik bíróság elé állnak, de valószínűleg nem az utolsók. De még ha kizárólag róluk lenne is szó, a „szekták" ellen hangolt közvélemény sem szabadna, hogy elriassza az ellenzéket egy alkotmánybírósági panasz benyújtásának gondolatától. Igaz, a civil szolgálatról szóló törvény csak keveseket sújt, s nem is olyanokat, akik mögött befolyásos lobbyk állnak. Ahogy csak néhány kiszolgáltatott, bizalmatlansággal kezelt idegen eshet áldozatul a szintén tavaly módosított idegenrendészeti törvénynek is. De ha igaz a tétel, hogy a demokrácia fokmérője a kisebbségekkel való bánásmód, akkor igaz ebben a vonatkozásban is. A politikai pártok demokratikus elkötelezettségének is mércéje, hogy csak akkor tiltakozzanak-e hangosan, amikor az emberi és politikai jogok szűkítése az ő mozgásterüket is veszélyezteti, vagy akkor is, amikor választási eredményeik szempontjából érdektelen csoportokat foszt meg az állam a szabad és méltóságteljes élet lehetőségétől. Uborkaszezonban nem árt egy kis hisztéria „Elfelejtik (mármint a magyarok), hogy az ezeréves hajlongás után kiegyenesedtünk, megkeményedett a hátunk. Az autonómiát nem engedélyezzük! Meggyőződésem, hogy az önazonosságért folytatott harc egyes/t/ a szlovákokat" - jelentette ki Vladimír Mečiar szlovák kormányfő, amikor tudomást szerzett a budapesti magyar-magyar csúcstalálkozón elfogadott dokumentumról. Az idézet a kormány napilapjában jelent meg, és ezáltal tempót is diktál a szlovák pártoknak. Mečiar meggyőződése, sajnos, beigazolódik. A hazai nemzethű pártok, szlovák politikusok jóformán kivétel nélkül hazafias kötelességüknek tartják, hogy államellenes cselekményként, a Szlovák Köztársaság területi integritása elleni támadásként tüntessék fel az autonómia valamilyen formájára irányuló törekvéseket. Megfeledkeznek arról, hogy hasonló, sőt sokkal túlzóbb követelésekkel álltak elő őseik 1848-ban vagy 1861-ben. Nekik egyszerűen nem lehet megmagyarázni azt, hogy az autonómia (a kulturális, oktatási stb. autonómia) követelése nem jelent támadást az állam területi integritása ellen. Ők ugyanis, saját magukból kiindulva, minden ilyet állambomlasztónak, felforgatónak tekintenek, mert eleik az ilyen követeléseket ilyen szándékkal tették meg. Mečiar a csúcstalálkozó után bátran vélhette azt, hogy a magyarellenes sovinizmus egyesíti a szlovákokat. A millecentenárium megünneplésére készített emlékművek ellen is egy - úgymond - demokratikus ellenzéki párt kezdett tiltakozni, és indított el egy véget nem érő soviniszta, magyarellenes kampányt. Ebbe a kampányba belefér az is, hogy az egykori szlovák külügyminiszter a budapesti nyilatkozattal kapcsolatban „félrebeszél", arra utaló mesékkel jön elő, hogy a majd hatszázezres szlovákiai magyarságnak lojálisán kellene viselkednie a szlovák állammal szemben, mert önként választották ezt az államot hazájuknak. Ezzel azt sugallja, hogy mi nem mindig viselkedünk törvénytisztelő, lojális állampolgárként. Irritálnak az ilyen sovén kijelentések. Amikor megszülettem, a szlovák-magyar határ nem is volt átjárható. Szüleim és nagyszüleim feje fölött úgy járt át a határvonal, hogy őket soha meg sem kérdezték. Az állammal szembeni lojalitásunk viszont egyáltán nem ennek függvénye, hanem a létező tények tudomásulvétele. Mi tudomásul vesszük, hogy itt születtünk. ITT volt valamikor Csehszlovákia, polgári és totalitárius államként egyaránt, most pedig a Szlovák Köztársaság van ITT. Mi tudomásul vesszük, hogy ITT fizetünk adót, ITT kell teljesítenünk a katonai szolgálatot... Ez viszont egyáltalán nem jelentheti azt, hogy elvárásainkat ne fogalmazhassuk meg! FEKETE MARIAN Sovinizmushoz vezető lépés A szlovák parlament negyvenhat képviselője írta alá azt a felhívást, amelyet a magyar országgyűlésben kollégáiknak címeztek. Ebben követelik, hogy „kérjenek bocsánatot a szlovák nemzettől a Szlovákia megszállása idején elkövetett jogtalanságokért". Zora Lazarová szerint ez a felhívás az első kezdeményező lépés a szlovák-magyar együttműködés fejlődése érdekében... A háború óta számos politikus sokféleképpen igyekezett hozzájárulni a nemzetek közötti megbékéléshez. Sikert viszont csak azok értek el, akik nem úgy cselekedtek, mint Lazarová asszony és társai. Hiszen ha valakinek valóban a megbékélés a célja, nem azt kérdezi, mit tehetnek érte mások, hanem az érdekli, mit tehet ő maga az ügyért. Willy Brandt történelminek számító lengyelországi látogatása során letérdelt a megkínzottak tiszteletére emelt varsói emlékmű előtt. Az alázat, a tiszteletadás és fájdalom e nemes gesztusára a lengyelek a mai napig emlékeznek. S amikor a lengyel püspökök a német papokhoz fordultak a megbékélési felhívásukkal, nem azt sürgették, hogy kérjenek bocsánatot, hanem ők kínáltak számukra megbocsátást: „Megbocsátunk Önöknek, és kérjük bocsánatukat". Ha az egyik fél megsértését a másik fél megsértése váltja fel, akkor mindkét sérelemre közös állásfoglalást kell találni. Ilyen értelemben törekednek a múlttal való leszámolásra a cseh és a német képviselők, és valami hasonlót javasolt Budapesten a szlovák köztársasági elnök is. Szomorú történelmi tény ugyanis, hogy a bécsi döntés, majd a déli területek ezt követő megszállása következtében sok ember csak azért szenvedett, mert szlováknak született. Ugyanilyen tény azonban, hogy a potsdami konferencia után sokan csak azért szenvedtek, mert születésük óta magyarok voltak... Ha valakiktől bocsánatot kell kérni, akkor éppen azoktól, akik önhibájukon kívül kerültek a történelem darálójába. Ilyenek mindkét oldalon elegen vannak. Lazarová asszony ellenezte a szlovák-magyar alapszerződés elfogadását, mondván, ha Budapest sürgeti, akkor a szerződés nem jó. Ez a gyanakvás és ellenségeskedés logikája. A felhívás, hogy a magyarok kérjenek bocsánatot, nem a megbékéléshez és együttműködéshez vezető „első kezdeményező lépés", hanem a sovinizmushoz és az elvakultsághoz vezet. MARIAN LEŠKO, SME IT~ KOMMENTÁRUNK Csak indulatvihar? Portadown északír városban a minap díszes ruhát öltöttek az Orániai Rend tagjai, felemelték lobogójukat, elindultak, hogy a hagyományok szerint felvonulással emlékezzenek meg Orániai Vilmos és a protestáns hadak győzelméről a katolikus Írországba menekült II. Jakab fölött. A protestánsok minden évben megemlékeznek a boyne-i csata július 12-i évfordulójáról: átvonulnak a katolikus városnegyedeken is, mert erre vezet a történelmi út. Több napig tartó parádéjuk azonban általában nagyobb incidensek nélkül zajlik. Talán így lett volna ez idén is - ta.. lálgatnak UIsterban -, ha a helyi karhatalom nem állja el az orániaiak útját, s beengedi őket a katolikusok közé. De lehet, hogy az egyre nyugtalanabb északír tartományban most mégis minden egészen másképp alakult volna. Ki tudja, hogy a katolikusok tűrték volna-e a lealacsonyítást, erőfitogtatást? Vajon hagyták-e volna-e, hogy az orániaiak a negyedeikbe vonuljanak, tömegesen, provokatívan, büszkén mutogatva jelképeiket, hogy tanúbizonyságot adjanak a többségi protestáns uralomról, éreztessék a katolikusokkal kisebbségi létüket, s emlékeztessenek: ők a legyőzöttek? Kiszámíthatatlan, bizonytalan és ismét veszélyes a helyzet Észak-Írországban. Az Ir Köztársasági Hadsereg (IRA) felrúgta a majd huszonkét hónapos fegyvernyugvást, újabb pokolgépes támadásaival pedig a végletekig feszítette a lojalisták idegeit, felkorbácsolta indulatait. Most az utóbbiak mutatták meg: ők is kemények, ők is harcolni tudnak jogaikért. Ragaszkodnak hagyományaikhoz, most kiállnak eredeti tervük mellett, ebből nem engednek. Megálltak hát a „szövetséges" protestáns rendőrök előtt, ácsorogtak napokig kitartóan, míg társaik a barikádokon rockzenére járták a győzelmi táncot, mások kövekkel ablakokat törtek be, iskolákat, autókat, gumiabroncsokat égettek, megint mások azokat a katolikusokat fenyegették lineseiéssel, akik a végső tűzszünet reményében telepedtek le protestáns városnegyedekben. Hogy félelmükben hányan csomagolták össze holmijukat, és hányan hagyták el otthonaikat, egyelőre nem tudni. A hírek szerint azonban annyi bizonyos: az utóbbi húsz évben nem látott Ulster ennyi katolikus menekültet. Valamit tenni kell, „cselekvésre kényszerítenek minket" a protestánsok - nyilatkozta Gerry Adams. Az IRA politikai szárnyának, a Sinn Fein pártnak a vezetője az övéit buzdítja, kijelentésével azonban nyilvánvalóan nem konfliktusmegoldó lépésekre gondolt. Ilyesmire a mai helyzetben az egyik fél sem hajlandó, ezt mindannyian bizonyították. Az IRA, a béketárgyalásokból kirekesztett Sinn Fein, utóbb a London-párti lojalisták is, akik dühükben függesztették fel a tárgyalásokat, mostani akciójukkal pedig ismét a polgárháború szélére sodorták az északír tartományt. Igaz, tegnap a politikusok kompromisszumra jutottak, de csak az utcán fog eldőlni, már ma, hogy ez mennyit ér a gyakorlatban. Mit csinálnak ilyenkor Londonban? A hagyományokat őrzik ugyancsak: Nagy-Britannia katonákat mozgósít, erősíti észak-írországi kontingensét. Maga Major kormányfő pedig a napokban távoli ország államfőjét kísérgeti szorgosan, inkább dél-afrikai ügyekkel foglalkozik, semmint Ulster dolgával. Veszélyes, lincshangulat közepette mosolyog, mint máskor, mert szerinte „nem olyan vészes a helyzet". Ügy véli, Ulsterre csak indulatvihar zúdult, amely elcsendesedik, elmúlik. AHOGY ÉN LÁTOM í Az önkormányzat is szalonképtelen Mečiarék számára? Nem szeretek politikai dokumentumokat olvasni. Általában komolykodóak és unalmasak. Ha „hivatalból" mégis abszolválok egyetegyet, utána úgy érzem magam, mintha fűrészporral meghintett kenderkócot reggeliztem volna. E műfajban utoljára 1968-ban született normális ember számára is emészthető alkotás. Ezt a „2000 szó"-t azonban nem politikus írta, hanem Vaculík úr tollából csöppent ki, aki nagyon jó író. Jellemző, hogy az írást, párthatározat alapján, politikai dokumentumból huszonnégy óra alatt átminősítették ellenforradalmi pamfletté. Néhány napja mégis átrágtam magam a „magyar-magyar csúcskonferencia" Közös Nyilatkozatának eredeti magyar nyelven megjelent változatán, majd szerdán reggel a Slovenská Republikában is elolvastam a dokumentumot. És mit ad isten, öt percen belül meg kellett állapítanom, hogy nemzeti uraimék „véletlenül" kihagytak belőle egy szót. A Közös Nyilatkozat 3. pontja magyar változatában ez olvasható: „... a határon túli magyarok... megmaradásának alapvető kérdése az önkormányzat, az autonómia létrehozása, összhangban az európai gyakorlattal és a nemzetközi normák szellemiségével." A 3. pont szlovákra fordított változatában már csak az olvasható, hogy „... základným predpokladom... je vytvorenie autonómie..." Évtizedek óta vagyok újságíró, közelről ismerem a sajtóhiba természetét, tudom, milyen körmönfontságokra képes. Viszont a szlovák nemzeti újságírás módszereit is ismerem. Így felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, hogy az „összmagyarsági dokumentumból" nem véletlenül maradt ki az a szó, hogy „önkormányzat". Néhányan azok közül, akik közelről látták, hogy úgymond zárt ajtók mögött - hogyan, milyen indulatok hatására és milyen kompromisszumok elfogadásával nyerte el végső formáját a Közös Nyilatkozat, már jelezték, hogy úgyszólván összeegyeztethetetlen volt a kél magyar tábor koncepciója. A kompromisszumot nyilván az jelentette, hogy a 3. pontban végül is „az önkormányzat, az autonómia" szerepelt. Nem nehéz kideríteni, hogy a kettő közül az előbbi kifejezés az SZDSZ és az MSZP, illetve a felvilágosultabb kisebbségi pártok elképzeléseit tükrözi, míg az „autonómia" azért került be a szövegbe, hogy Torgyánék, Lezsákék, a nyíltan irredenta Csótiék stb. koncepciójának is legyen nyoma. Az előbbiek tisztábar vannak vele: Nyugaton minimum vegyes érz.ésekkc. figyelik, hogy tájainkon milyen szaporán és milyen mellékzöngékkel ragozzák azt a kifejezést, hogy „autonómia". Az utóbbiak is tisztában vannak vele, a tények azonban a legkevésbé sem zavarják őket. Úgy tesznek, mintha Magyarországnak legalább 90 millió lakosa volna, virágzó, világviszonylatban is tempót diktáló gazdasággal a háttérben. Ezúttal azonban ne azt vegyük szemügyre, hogy ilyen körülmények között ésszerű volt-e vagy ésszerűtlen a Közös Nyilatkozat elfogadása. Ezt majd megállapíthatjuk néhány hónap múlva, amikor nemcsak a szánalmas politikai folklórt művelő szlovák pártok mondanak véleményt a budapesti dokumentumról, hanem a nyugati struktúrák reprezentánsai is kifejtik, célszerű-e ma a Kárpát-medencében félremagyarázható fogalmakkal operálni. A Ján Smolec főszerkesztésével megjelenő kormánylapban manapság már nemcsak az „autonómia" szalonképtelen kifejezés, hanem az is, hogy „önkormányzat". Kihagyták ezt a szót, nehogy a lap valamelyik olvasója még azt találja gondolni, hogy Magyarország határain belül és azokon kívül léteznek politikai erők, amelyek nem Nagy-Magyarország feltámasztásával igyekeznek elviselhető viszonyokat teremteni a kisebbségiek számára. Az „önkormányzat" kihagyása: tömény, primitív propaganda és agitáció - nacionalista módra. Azt fejezi ki, amit egyrészt minden tutajos, másrészt valamennyi jurtától bűzlő hazaffy el akar hitetni a másik nemzetről. Tudniillik hogy a másik nemzet egységes és homogén a gyűlöletben, és mutatóba sincs közöttük mérsékelt. A szlovákiai magyar pártok címére e vonatkozásban csak ennyit: Évek óta úgy tesznek, mintha agytrösztjeik az autonómia fogalmának meghatározásán munkálkodnának. Itt volna az ideje, hogy a (mi testünkre szabott) definíciót végre már letegyék az asztalra. Nem is annyira Slotáék és Mečiarék miatt, hanem annak érdekében, hogy a nyugati struktúrákban egy pillanatig se juthasson eszébe senkinek, aki mérvadó, hogy mi itt a régió destabilizálására törekszünk.